Takács Istvánék hagyományos életmódja, Rózsika néni bukta receptjével – Nagytilaj
Rózsika néni és férje, István büszke a település értékeire
Takács Istvánné Rózsika néni (71) diós csigát, lekváros buktát, diós és gesztenyés kiflit sütött nekünk. Amíg dagasztott, előkerült a férje, István (76) saját bora, aztán meg a harmonikája is, amin korábban sokat játszott. Megesett, hogy közösségi rendezvényre hívták, és maga is meglepődött, milyen jól szórakoznak az emberek. Megfogalmazta számunkra, hogy „mit tett az ember lelkével a mulatás: felszabadította.” A régi falusi mulatságok élményeit, tapasztalatait így sűrítette össze: „Az ember lelke egészen megváltozik a közösségben. Feloldódik, kitombolja magát.” Pista bácsi úgy véli, hiányzik a faluból egy tanító vagy egy „kulturális felelős”, aki szervezné a közösségi életet. Saját vegyes pálinkájából kínált minket, amit ugyan Petőmihályfán főzetett, de a Telekesen maga szedte gyümölcsből.
Pista bácsiék háza 1972-ben épült, azóta Tilajban laknak. 40 éve vadászik, rengeteg trófea van a folyosón. Egy fiuk és egy lányuk van. Három éve átadta a vejének a vadászási jogot, Pista bácsi azóta tiszteletbeli tag a vadásztársaságban. Trófeára nem vadászhat, csak őzsutára, szarvastehénre, borjúra, vaddisznóra, dúvadra (rókára, szajkóra, fácánra, borzra). Amíg aktív vadász volt, minden este kiment, de már nem jár ki, csak havonta egyszer- kétszer. Amint tőle megtudtuk, a Nagytilaj – Bérbaltavár vadásztársasághoz 3100 hektár tartozik, a 90-es évek végén még 10 ezer hektár volt, Oszkó is idetartozott, illetve Mikosszéplak és Zalabér egy része. Jelenleg 22 fős a vadásztársaság, akkor 50-70 vadászt számláltak. Régebben szokás volt, hogy a tilaji búcsúra lőttek egy vaddisznót, és elosztották öten-hatan maguk közt a húst. 10 évvel ezelőttig volt minden évben vadászbál vadvacsorával Tilajban vagy Baltaváron, Potypusztán, Egerváron. „Szép is volt eljárni oda.”
Rózsika néni a konyhában, az immár megtöltött és sütőbe került kiflik, bukták illatában azt mesélte, minden hétvégén készít valamit: rétest, lepényt, gyümölcskenyeret, krumplis, sajtos vagy leveles pogácsát, diós, mákos vagy kakaós kalácsot. Természetesen krémest és tortákat is tud, ha valamelyik unokának születésnapja van. Szüretkor pogácsát, kalácsot visznek fel a hegyre, ott főzik bográcsban a gulyást. A szőlőjüket maguk művelik, Pista bácsi sokat dolgozik vele, naponta feljár, mostanában azt figyelgeti, nem forrt-e ki a bor. Rózsika néni segít, ha tud, de az utóbbi időben egyre kevesebbet, mert egyre jobban fáj a lába. 10 sor kordonos szőlőjük száz méter hosszú, ötven méter széles. A fiúknak mellettük van birtoka. Milyen szőlőtőkéik vannak? Saszla, olaszrizlig, szlanka, othello, irsai olivér. Csak saját fogyasztásra készítik a bort, de az elég is a családnak. A süteményekbe mindig Rózsika néni saját lekvárjai kerülnek, ahogy most a buktába is a szilva, a sárgabarackot csak úgy külön megkóstoljuk kanállal. Szezonálisan minden gyümölcsből tesz el – „mert így szokták meg” –, van eper, szeder, ribizli, meggy, cseresznye. Az őszibarackból kompótnak lesz, mindig sok az eltett lecsó is.
Horváthné Kántor Klára polgármester szerint olyan ízletes savanyúságokat senki nem készít ezen a vidéken, mint Rózsika néni. Gömbölyű paprikából, gyöngyhagymából, uborkából (kaporral), káposztából, céklából. A vegyes savanyúságba köménymagot nem tesz, mert a férje nem szereti, de borssal, mustármaggal is jól meg lehet azt fűszerezni. Pista bácsi mindig segít reszelni a hozzávalókat: sárgarépát, káposztát, hagymát, uborkát. Megígérjük, hogy e híresen jó végeredményt legközelebb kóstoljuk meg, tehát kell, hogy legyen legközelebb.
Rózsika néni szilvalekváros buktája és diós csigája
Érdekesség, hogy mindkét sütemény ugyanabból a kelt tésztából készül. Először 5 dkg élesztőbe egy kis cukrot és só teszünk, amelyet aztán tejben felfuttatunk. Miután felfutott, beleöntjük 1 kg lisztbe, majd hozzáöntünk 2 evőkanál olajat és egy kis tejet (amennyit felvesz, kb. 1,5 litert). Ezután összegyúrjuk tésztává. Az asszonyok „tudják, milyen gyengére kell gyúrni”! Majd lelisztezzük a tetejét, és egy konyharuhával letakarjuk (Rózsika néni még egy vánkost is rárak, hogy melegebb legyen a levegője, hamarabb megkeljen). Kb. fél, háromnegyed órát pihentetjük így. Ha már megkelt, kis cipókat formálunk, majd azokat vékonyra kisodorjuk.
Ekkor a tészta egyik részéből szilvalekváros buktát készítünk. Ajánlott a tavalyi év lekvárját felhasználni, ha még maradt, mert az idei kifolyna belőle. Hasznos tanács még lekvárkészítésnél, hogy a szalicilt ne a lekvárba tegyük, hanem a celofán tetejére, mert így az íze nem megy bele a lekvárba. A tészta másik feléből diós csiga készül. A darált dióba citromhéjat, vaníliás cukrot és cukrot teszünk. A kinyújtott tésztát tejjel kenjük meg, hogy jobban rátapadjon a dió.
Rózsa Imréné Ilonka néni egyházi énekei
Nem volt könnyű élete Rózsa Imréné Ilonka néninek, de sok vigasztalást talált az egyházi énekekben, amelyeket az édesanyja testvérétől tanult, ahogy mondta, mindig nagyon szeretett templomba járni. A korábbi plébánossal, Farkas Lászlóval 2000-2010 között számos zarándokhelyre elutazott, és Mária- illetve Jézus Szíve énekeket énekelt. Verandájára kiülve hallgattunk meg tőle néhányat, ahol diótörés közben találtunk rá. Énekei között voltak például a „Nézz le a mennyből öröködre, Mária nagyasszonyunk…” és a „Fájdalomtól roskadozva jöttünk anyánk, hozzád…” kezdetű dalok.
Tőke Aranka csuhébabákat készít – Nagytilaj
Tőke Aranka csuhébabákat készít, piacon árusítja őket Zalaegerszegen, Szombathelyen. Minden kukoricalevél nem jó, meg kell válogatni, melyikkel könnyebb bánni. Az út széléről, szomszédoktól, ismerősöktől szerzi be a csuhét. Modellek nélkül dolgozik, saját ötletek alapján, mondja, hogy amikor nem tud aludni, elképzel egy-egy figurát vagy kompozíciót, reggel pedig nekilát a kivitelezésnek. Összerakja az alapot, minden elem csuhéból van, a kötözések is, aztán ráragasztja a díszítéseket, száraz virágokat, a benedvesített, így formálható kukoricahajat, végül lelakkozza. Egy baba két óra alatt készül el, egy betlehem két nap alatt. Aranka a „gyüttment” találkozón Oszkóban a Hegypásztor Kör hegyén tartott kézműves foglalkozást a gyerekeknek, akik addig nem is ismerték ezt az anyagot, nem is tudták, mi az a csuhé.
Az édesapjáról, Tőke Imre neves fafaragóról (1927-1997) azt meséli, hogy pásztor és juhász volt, a Richárd majorban őrizte a juhokat, akkor kezdett faragni, mikor megromlott az egészségi állapota, fél tüdővel élt, tizennégyszer műtötték. Először egy birkát vett, aztán lett kettő, három, egyre gyarapodott a saját nyáj, mellettük volt ideje faragni, először juhászbotot, kampósbotot készített. Néha „kidőlleszkedett” a kerítésre, nem mászkált a faluban, egész nap a műhelyben dolgozott, ez volt az élete. Jó időben odaült a diófa alá, ott faragott – szobrot, képet –, mindig ténykedett valamit. Részben megrendelésre dolgozott, részben a saját elképzelései alapján. Az erdészettől kapott fát, abból faragott – például juhászt, idős asszonyt kapával –, önkormányzatok, környékbeliek, szombathelyiek, szobrászművész barátok vásároltak tőle. A kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumában több alkotása van. Templomi szobrokat is készített, így Alsóújlakra, a szülőfalujába is, és a nagytilaji Szent Márton templom számára is faragott keresztet. Hétvégéken a velemi alkotóházba járt, alapító tagja volt a Velemi Népművészeti Stúdiónak, ott mindent ők készítettek a társaival. Barátja volt az 1980-as években véglegesen Vas megyében letelepedett Ördögh László festőművész és a zalaegerszegi Németh János keramikus.
Tőke Imrének három gyermeke van: Aranka lánya, aki az összes szerszámot őrzi és édesapja jó néhány alkotását, illetve két fiú: ifj. Tőke Imre, aki édesapja „harmadik keze” volt, sokat faragott, meghalt 2006-ban, Tőke József pedig Bérbaltaváron lakik, házát megismerni a szép faragott kerítésről, ő a Nagy Gáspár Emlékház gondnoka.
Nagy Gáspár szellemi hagyatéka – Nagytilaj
A költő hazatért: Nagy Gáspárt a végakarata szerint Nagytilajban temették el. Életének nagyobb részét a falujától távolt töltötte, de az utolsó útja visszavezetett a Hegyhátra. Ez a vidék és az itt élő emberek számára is többletet jelenthet: „üzenet a szülőföldnek”, amelyből vétetett, amelyet éltetett, emelt, táplált „a reménység helytartójaként”. Amikor a sírjánál álltunk, akkor is elhangzott az ezen a tájon sokat idézett gondolata: „a remény sohasem meghaló,/ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.”.
Halála (2007) után Bérbaltaváron és Nagytilajban indult „A költő hazatér” című vers- és prózamondó találkozó, amely kinővén a két „anyaközséget”, átkerült Vasvárra, ahol a Kulturális Központ 2009-ben felvette Nagy Gáspár nevét, így a költőnek nem is két, hanem három otthona van a Hegyháton. A vers- és prózamondó találkozók a Nagy Gáspár Kulturális Központ színháztermében, a Bendefy Könyvtárban és a Békeházban zajlanak, ezután a résztvevőket Bérbaltavárra utaztatják, ahol megkoszorúzzák a kívül-belül felújított, emlékházzá alakított szülőházat (amelyen 2011-ben emléktáblát avattak, 2013-ban megnyitották a kiállítását), majd Nagytilajba mennek a temetőbe, ahol virágot helyeznek el a költő sírján.
Mivel Nagy Gáspár nemcsak a verslábak világába, de „az aranylábú fiúk” csapatába is teljes szívvel beletartozott, emlékkövet állítottak tiszteletére a nagytilaji focipályánál, és minden évben megrendezik Nagy Gáspár Labdarúgó Tornát, vándorkupával. Ezen a napon adják át a budakeszi székhelyű, a költő özvegye, Szabó Márta által létrehozott a Nagy Gáspár Alapítvány elismerését, a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti Díjat is. A focimeccsek mindig máshol vannak, a Nagy Gáspár életútját meghatározó településeken. Csapatot állít ki: Vasvár, Szombathely, Budakeszi, Pannonhalma, Magyar Katolikus Rádió, Hitel Szerkesztőség (mint egykori munkahelyei), továbbá „Gazsifalva” (Nagytilaj és Bérbaltavár együtt).
Szent Márton templom, hegyi kápolna
A faluközpontban álló Szent Márton templom az Európai Szent Márton Kulturális Útvonal része. Az eredeti templom a hegyen volt, mert a lakott település is feljebb, a dombok közti részen volt. Az Árpád korban építették, de elpusztult, a középkorban újjáépítették. A falu a jelenlegi helyén az 1600-as években kezdett kialakulni, a háborúk miatt a dombról lejjebb költözött. A 19. században a hegyi templomot lebontották, a helybeliek elbeszélése szerint annak köveiből építették ide a mait, lehozták bele a régi oltárt is. Az oltárkép Szent Márton híres köpenymegosztó jelenetét ábrázolja, mint római lovas katona, fele köpenyét a fázó koldusnak ajándékozza. (Azért csak a felét, mert csak fele részben volt az övé, a másik a hadsereg tulajdonának számított.) A régi templom helyén kereszt áll.
A nagytilaji szőlőhegyen Kisboldogasszony tiszteletére építették a kápolnát 1908-ban, a 80 éves Molnár Győzőné, Regi néni mesélte, hogy a családja földjén állt. Ezért az édesanyja és ő gondozta kívül-belül, mígnem 2002-ben felújították. Korábban itt tartották minden évben a szőlőhegyi búcsút, aztán kifosztották, minden kegytárgyat elvittek, csak a fából készült oltár maradt meg. Az épület sok-sok éven át csak omlott-romlott, mígnem újra rendbe hozták, és újra berendezték, nagy közösségi összefogással. Az iparosok ingyen dolgoztak, volt, aki anyagot vett, volt, aki pénzt adott, mások a kápolnabelső szépítéséhez járultak hozzá szentképekkel, oltárterítővel, díszgyertyával, szobrokkal. 2002. szeptember 8-án szentelték újra, a faluból elszármazottak és a szőlőhegyek új gazdái részvételével. A munkából a nagytilaji önkormányzat is kivette a részét. A hegyi kápolnától 300 méterre áll a híres 700 éves gesztenyefa.
Nagytilaj településtörténete
Nagytilaj Vas és Zala megye határán található csodálatos természeti szépségű környezetben.
Sokáig zsákfalu volt, ma már közút köti össze a Zala megyei Pókaszepetkkel. Az egykor a számos birtokos révén elkülönült részeit más-más néven nevezték: Illéstilaj, Hermántilaj, Bazíttilaj; Hervadtfa – eredetileg Herbortfalva – nevű része már Zala megyéhez tartozott.
A Kistilaj és Hervadtfa egyesüléséből született kisközség az írásos feljegyzések tanúsága szerint már 1272-ben lakott település volt. Tilaj nevét, – a szájhagyomány szerint – egy a faluban felnevelkedő híres lóról kapta. Később lett csak Nagytilaj a település neve, mivel a falu körül sok major (tanya) nőtt ki ugrásszerűen.
A patak mellett volt a falu magja, az első település. Az ide települt pásztor családok állattenyésztéssel, főleg sertéstenyésztéssel foglalkoztak. A nagy kiterjedésű erdőkben a sertéseket az itt található makkon nevelték fel. A „siskahajtó úton” hajtották az állatokat a nagyobb vágóhidakra Sárvárra és Sopronba.
Tatárjárásról, „törökdúlásról, hogy ezen a vidéken is jártak ozsmán hadak,” nincs feljegyzés. Az 1848-49-es szabadságharcban 3 fő harcolt a faluból, akik szerencsére egészségben tértek haza. Sírjuk az ősi temetőben ma is látható.
Az 1850-es években pestis és tűzvész is pusztított a községben, amely a lakosságot megtizedelte. De a falu lakossága összefogva, együttes erővel újjá építette a falut.
A falurészek között a 1407 óta állt a Szent Márton tiszteletére szentelt templom, amelyet azonban a 19. század végén lebontottak és az akkori faluközpontban új templomot építettek. 1882-ben felszentelik a régi templom köveit is magában foglaló új Szent Márton templomot. A régi templom helyét jelző templom úti keresztet állítottak 1888-ban.
A falu rétjén, a patak mellett Babos József és neje állíttatott keresztet fiúk emlékére. A hervadtfa út mentén a Németh család fia, József emlékét őrzi a kereszt, aki az első világháborúban halt hősi halált.
A falu mellett a különlegesen szép fekvésű dombokon egykor kiterjedt szőlőhegy terült el, tetején kápolnával. A Kamondi Kápolnát Festetics Szidor építette 1707-ben.
A szőlőhegyen található a 700 éves szelíd gesztenyefa, amely még a mai napig is terem és védett vadvirágok (lila és fehérvirágú kikerics, kakasmandikó) színesítik a tájat. A hegyi kápolna búcsúja szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján van.
A különböző falurészeknek és kisebb környékbeli majoroknak egykor több mint nyolcszáz lakosa volt, ma kevesebb mint másfélszázan lakják.
A falu csendes, a pihenni vágyók részére nagyon alkalmas. Az itt élők szívesen látják és vendégelik meg, kalauzolják őket, bemutatva településüket a messziről jött látogatóknak, mesélnek a neves ősökről, akik e kis faluból indultak el világot látni, vagy helyben maradva alkottak említésre méltót az itt élők számára. Ez utóbbiak közé tartozott Tőke Imre naiv fafaragó, aki a faluban élt és dolgozott, maradandó emlékeket állított. Egyik nagy alakos szép faszobrát például az Orvosi Rendelő előtt csodálhatjuk meg.
E kis falu temetőjében lelt örök nyugalomra – végakaratának megfelelően – Bérbaltavár és Nagytilaj jeles szülötte, a „világot járt” Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő, 2007. január 16-án. Az ő emléke, munkássága előtt tisztelegve rendezi meg e két település és a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ azóta is minden évben a „Költő hazatér” Nagy Gáspár Vers- és prózamondó versenyt. A Gazsi Kupát, a Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktornát, a költő életének jelentősebb államosairól érkező csapatok részvételével bonyolítják le, minden évben más-más település ad helyszínt a bajnokságnak. Emléktúrát szerveznek a tiszteletére, amely Vasvárról induló 25 vagy 50 km-es távban és a költő sírjánál egy megtisztelő főhajtással ér véget. A hosszabb távon résztvevők a visszafelé tartó utat is gyalog teszik meg.
Nagytilaj történetét levéltári kutatások alapján Nagy Gyula autodidakta helytörténész (1911-2009) dolgozta fel, munkáját 1985-ben fejezte be. „Falukrónikáját” számos helyi és helytörténeti fotóval illusztrálva 2017-ben Nagytilaj Önkormányzata jelentette meg.
A település vezetői, élükön Horvátné Kántor Klára polgármesterasszonnyal mindent megtesznek e kis település szépítéséért, fejlesztésért. Nyertes pályázatok sorának köszönhető, hogy megújult az életveszélyessé vált Szent Márton templomuk, modernizálódnak a közösségi épületei, méltó emléket állíthattak a falu neves szülötteinek, segíthetik az itt élők mindennapjait. Igazi vendégcsalogató falu, kis ékszerdoboz a „Tilaji hegy” lábánál.