Kálmán Jánosné, Mariska néni (77) „kőtt” máléja Telekesen
Mariska néninek a fejében volt a málé receptje
Két tepszi „kőtt” málé elkészítésekor először cukros tejbe élesztőt teszünk. Amíg ez a meleg tűzhelyen felfut, kimérünk kb. 1,2 kg lisztet egy fazékban, kicsi sót és egy pici cukrot (kb. 10 dkg) teszünk hozzá. Pontos mennyiségeket azért nem tudunk, mert a „régieknek a recept mindig fejben volt”, és „úgy csinálták, ahogy érezték”. Miután az élesztő feljött a tejben, az egészet a liszttel teli fazékba tették, majd „picinyesként” olajat (összesen 1,5 dl), és melegített tejet öntünk bele, illetve hozzáadunk még egy tojást. Az így kapott masszát egy fakanállal addig „csapkodjuk, vagdaljuk” erősen, amíg nem „pöffent”, „puffant”. Készüljünk fel, hogy ez egy meglehetősen fárasztó művelet. Amikor már megjelennek a hólyagok, egy fedővel lefedjük a fazekat és kb. fél órát kelni hagyjuk.
Amíg „várjuk a vihart”, vagyis azt, hogy megkeljen, kikenjük zsírral a tepsziket. A fél óra letelte után a tészta már szépen „kidagad” a fazékból, felmegy, ráfordul a „födőre”. Ekkor szétkenjük a tésztát a tepszikben, majd 20 percig abban is kelni hagyjuk. Közben begyújtjuk a tűzhelyt, mivel előmelegített sütőbe kell majd betenni a málét. Amikor letelt a 20 perc, egy kiskanállal lekvárt csepegtetünk a tésztára, majd cukros dióval jól megszórjuk. Végül 20 percig a legmagasabb hőfokon fél órát sütjük. Kiszedjük sütőből, kockákra szeleteljük és már lehet is fogyasztani. Jó étvágyat kívánunk hozzá! (A málé mellett fánkot is sütött, de hosszúkásra formázva, amit a telekesiek „egérkének” hívnak.)
Értékes emberek Telekesen – Hábencius Ferencné, Amálka néni
Amálka néni mindent gyűjt, ami a településre jellemző
1937-ben született, tanítónő volt itt a faluban, nagyon sokan tisztelik, szeretik, máig látogatják, felkeresik. Az iskola felső tagozata 1973-ban átkerült Gersekarátra, de az alsó tagozat megmaradt Telekesen, így itt tanított 1995-ös nyugdíjazásáig. Özvegy, három gyermeke közül már csak egy él, óvónő itt a faluban. Nyolc unokája közül hét lány, egy fiú. Amálka néni helytörténeti adatokat, információkat gyűjt, Telekes múltját és jelenét, szokásokat, szólásokat, gyermekjátékokat, falutörténetet, a házak történetét, a családtörténetet, dalokat az idősebbektől, a környékről. Nagy fekete dossziéban tartott vaskos kézirata szerkesztésre és kiadásra vár. Vezeti a telekesi asszonyokból álló dalkört, akik a gyűjtött anyag egy részét már CD-re énekelték. Amikor jön a tél, és nincs meleg hely próbálni, Amálka néni picike konyhájában gyűlnek össze az asszonyok, és mindig elölről kezdik énekelni a dalos füzetet, hogy el ne felejtsék. Az örömüket, szomorúságaikat is ki tudják énekelni magukból: volt, hogy végigsírták a „Bánatos” fejezetet, mert az esett jól. Az önkormányzat úgy támogatja a hat fős dalkört, hogy a falubusz elviszi a csoportot a szerepléseikre, például a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ által, szokásosan minden év novemberében rendezett Hegyháti Toborzóra és más környékbeli kulturális eseményekre. A helyi Csurgóforrás Alapítvány az énekes asszonyok fellépő ruháit csináltatta meg.
Amálka néni nekünk – velünk együtt – dödöllét készített, amikor meglátogattuk. Hozzáfűzte azt a népi szólást, amit még az édesapja szokott volt mondani: „Ti egyétek a jó öregét, én meg eszem a rongy apraját.” Első májusi látogatásunk óta, érdeklődésünk nyomán, Amálka néni szeptemberre összeírta azokat a tájnyelvi kifejezéseket, amelyeket fel tudott idézni a régiek szóhasználatából. Ezzel várt minket.
Íme: árenda (bérlet), biling (szőlőfürt), lájbi (mellény), funtus (telek, terület), grádics (padláslépcső fából), héj (padlás), regli (sütő), sérokli (piszkavas), vonyogó (szénakihúzó kapocs), tóp (küszöb), kurigla (parázskihúzó), pemet (kemenceseprő), gyújtalék (aprófa, begyújtós).
Kérésünkre elénekelte azt a saját gyűjtéséből összeállított dalcsokrot, amelyben Telekes vagy a Sárvíz-patak neve szerepel. Ezek lejegyezve is szerepelnek a „házi” helytörténeti dokumentumtárában, cím szerint: Összefolyik; Telekes, de szép; Telekesi hegytetőn; Telekesi erdő; Sárvíz mellett van; Telekesi templom, Kislány, kislány… .
Szívesen megmutatta nekünk hímzéseit, köztük sok kalocsait, és a különleges „necc-hímzést”, amely lényegében egy háló, és a mintát úgy adja ki, hogy egyes lyukak be vannak szőve egy előzetes tervezés szerint. Gyönyörűek kisebb-nagyobb horgolt terítői, amelyekből ajándékozni szokott az ismerősöknek.
Nyári László fafaragó – kézműves mester Telekesen
Nyári László mester sokféle tárgyat farag
1965-ben született, tősgyökeres telekesi, háromgyermekes családjával lakik itt, a szülei, nagyszülei is itt éltek. Kenyérkeresetét az adja, hogy Szombathelyre jár egy gyárba dolgozni, naponta kétszer teszi meg az egy órás, 45 kilométeres utat busszal. Az 1980-as évek óta farag szabadidejében, az első alkotása egy pásztorbot volt, amelyet a nővére őriz. Farag díszített kereteket, órákat, széket, kanalat, faliképet, tálat, csanakot és más ivóedényeket, tojásokat, agyar- és koponya alátéteket vadásztrófeákhoz, állatfigurákat, kopjafát, ékszerdobozt. Megrendelésre is dolgozik, illetve a maga kedve szerint is. A falubeliek vásárolnak tőle, több háznál megtaláljuk az alkotásait, például Kálmán Jánosné Mariska néninél, akinek a veje vadászik, és a trófeáit mindig faragott fatalpakon helyezi el fali díszként. Nyári László ötvös munkákat is készít, amelynek alapjait Kevi Farkas Zsolt ötvös mestertől, a Magyar Lovas Kör Kézműves Szakágának egyik alapítójától, a Zala Megyei Népművészeti Egyesület tagjától látta, mikor elkezdett íjászkodni. Készített már kardot, tőrt, ékszereket. Bőrözéssel is foglalkozik, tarsolyok, bőrtokok, karkötők, kardtokok kerültek már ki a keze alól. Olykor falunapokon meghívják kézműves foglalkozást tartani, ilyenkor faragást és gyöngyfűzést tanít.
Telekes településtörténete
A Sárvíz és a Zala közé szorult község, Telekes, a Vasi-Hegyhát déli peremén fekszik, Vasvártól délre, a várostól mintegy 14 km-re.
Első okleveles említése 1255-ből származik. Neve, a „trágyázott szántóföld” jelentésű „telek” szavunkból ered és feltehetően arra utal, hogy a faluban élő birtokos kisnemesi családok telkenként különültek el egymástól.
A feljegyzések szerint 1445-ben már önálló plébánia volt Telekesen.
Földesurai a középkorban a Telekesiek és rokonaik voltak. A hódoltság idején a nemességet azonban a török elűzte.
A falunak az újkorban is számos birtokosa volt, de két fő része határozottan elkülönült egymástól:
1701-1775 között Alsó- és Felsőtelekesre tagolódott, 1808-tól pedig Kis – és Nagytelekesre.
Felső- vagy Kistelkes, kisebb uradalmi központtal (előbb a Delecskey-, Ebergényi majd a Roszner család birtokában) és Alsó- vagy Nagytelkes, ahol maga a falu terült el.
A későbbi Kistelekes Szent Miklós-temploma oklevélben 1342-ben szerepel először. Ha még állna, építészettörténeti ritkaságnak számítana kettős szentélye, amelynek leírását az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv őrzött meg. Az Ebergényiek elbontották ezt a régi épületet és új templomot építettek helyette az 1720-as császári rendelet hatására, Kisboldogasszony tiszteletére. A nyugati tájolású, barokk stílusú templomot 1910-ben bővítették és tatarozták. 1975-ben Steffek Albin újra renoválta és festette a templomot, melyet értékes faszobrok, Kisboldogasszony képe és értékes freskók díszítenek. A harangot ebből a templomból is többször elvitték (háború, lopás miatt), de összefogással 2004-ben új harang került a templomba. A 19. századból származó kis kápolna teljes helyreállításának munkálatai most folynak.
Kistelekesi kastélya, az egykori Roszner uradalom megmaradt épületeivel felújítás alatt áll.
Alsótelekesen, a mai falu területén az 1800-as években épült a Szentháromság kápolna. A Kisboldogasszony templomban ritkán van istentisztelet, ezért a mai napig is ide járnak a hívek lelki megújulásra. A templom bútorzata Bita Ernő munkája, a padok díszítése Rosengart Béla és Csoma Gergely faragása. Az új padon is megtalálható a templom eredeti padján is látott egykori nemesi család címere. Az oltárkép Borbély Zoltánné munkája, mely a templom védőszentjeként tisztelt Szentháromság – az Atya, Fiú és Szentlélek – a magyar nemzet Szent Koronáját helyezi Szűz Mária feje fölé. A 15 stációból álló keresztút négy ország fafaragóinak közös munkáját dicséri. A nemzetközi fafaragó tábor itt vendégeskedő mesterei készítették ezeket az alkotásokat, mint ahogy több más életnagyságú szobrot a falu közterein és intézményeiben.
A község Alsó- és Felsőtelekes része a 20. század elején egyesül. 1910-ben Telekesnek 709 magyar lakosa volt, míg ma alig éri el az ötszázat.
Az 1970-es évektől kezdve sokan elvándoroltak. Ez a folyamat 1990-ban megállt, enyhe bevándorlási többlet keletkezett, és újból pozitívvá vált a természetes szaporodás.
A több mint félezer éves faluban óvoda, valamint kultúrház és könyvtár működik. A közmunka programban rejlő lehetőségeket is példa értékűen aknázzák ki. Zöldséges kertet alakítottak ki a faluban e program keretében. A megtermelt zöldségeket, – még kölest is – a közintézmények élelmezésében hasznosítják. Nem csak nyersen értékesítik a település lakói számára a megtermelt terményeket, hanem feldolgozva is, finom savanyúságot készítenek belőle.
A település rendezett képet mutat: faszobrokkal díszített közterei, intézményei folyamatosan megújulnak, modernizálódnak. Rendezett település, ahol a település vezetői és az itt élők is fontosnak tartják a jelen mellett a múlt megőrzését is. Gyűjtik a régmúlt emlékeit, nem feledkeznek meg mindazokról, akik a település fejlődéséért, az itt élőkért dolgoztak.
Egészalakos szobrot állítottak egykori plébánosuknak, Lukács Lajos szalézi atyának. A Szentháromság-templom bejárata mellett álló szobrot 2009. június 13-án, a 14 órakor kezdődő szentmise keretében áldotta meg Brenner József, a Szombathelyi Egyházmegye általános helynöke, Havasi József előző szalézi tartományfőnök, a korábbi plébánosok, szalézi szerzetesek, számos vendég és hívő jelenlétében. Baji János szombathelyi szalézi plébános vezetésével eljött egy kis delegáció Szombathelyről és Újperintről is, ahol Lukács atya élete utolsó éveiben szolgált.
Brenner József, aki személyesen ismerte az atyát, prédikációjában kiemelte, hogy Lukács Lajos nem volt az a pap, aki nagyokat alkotott, hanem aki a mindennapokban mutatta meg hűségét Krisztushoz és az Egyházhoz. Valósan élte szerzetesi életét, de legfőképpen a szegénység fogadalmát, hiszen mindent, amije volt, a szegényeknek adta, még az utolsó fillérjeivel is a rászorulókat segítette. A szobor költségeit a helybéli hívek adták össze, így hálálva meg a sok jót, amit néhai plébánosuk 1972-től 1989-ig tett a faluért.
Lukács Lajos papi-, szerzetesi élete mély benyomást gyakorolt a hívekre. A helybeliek nagy szeretettel és megbecsüléssel beszélnek róla. Egyszerű plébánosként fejtette ki apostoli munkáját, híveiért élt, annyira szerette őket, hogy mindenét megosztotta velük. Nem tett hatalmas dolgokat, nem volt híres szónok vagy tudós, de mindenkor Krisztus hű papja volt, alázatos, emberszerető, vidám szalézi.
A település 21. századi másik látványossága az Ezeréves Vas megye programsorozat részeként, az Ezer perc a településért mozgalom keretében adták át 2010-ben a Vasi Hegyhát 23 településének makettjét, a Hegyhátot miniben. Ez a terepasztal is a falu összefogását jelképezi, hiszen e nélkül nem születhetett volna meg ez az alkotás sem. Csaknem 200 órányi társadalmi munkában 13 helyi lakos dolgozott az asztalon, amely több négyzetméteres, betonból, földből, védőrétegből áll, s meg is világítják. „Ha erős a közösség, nem hal ki a falu” – vallja a település polgármestere, Orbán László. Ezért meg is tesznek mindent az itt élők.
Telekes-hegy
Csodálatos panoráma tárul elénk a hegy tetejéről
A falut elhagyva a hegyre vezet fel az út. A szántóföld szélén egy szépen újra festett, korábban villámvágta keresztet látunk, melyet Szijj István családja újíttatott fel 2014-ben. Egyre beljebb haladva a szőlőültetvények között a borospincékhez jutunk, ahol Koltai László gazda piros szőlőt présel. Mustot kóstolunk, hamarosan idei bor is kerül a tavalyi mellé. Az udvaron nagy üst (tájszóval: kotla), vízforralásra használják. A szomszéd egy vödör „rozsdás tinoru”-t mutat, sok a gomba is itt a hegytetőn. Mondják, a művelt szőlő egyre kevesebb, inkább gyümölcsösök vannak és szelídgesztenyés. A madarak elijesztésére változatos eszközöket használnak: fából faragott sast, csillogó CD-k fűzött sorát, régi ruhákból alkotott hagyományos madárijesztőt. A hegyen rókák is laknak, lejárnak a faluba tyúkot lopni. A falu másik végén, Gersekarát felé van az a domb, amelynek az oldalában a kistelekesi templom áll. Az oltára mellett található báró Rozner Ervin és családjának kriptája. A templom orgonája már nem üzemképes, mert a legtöbb sípját ellopták. A domb másik felén találjuk meg a régi magtár romjait.
Értékes emberek Telekesen – Nagy Árpádné Margit néni éneke
Margit néni nagyon sok dalt, éneket tud még mindig énekelni
Margit néni manapság is készít hagyományos ételeket: dödöllét, porozinkót (császármorzsát), barátfülét, gánicát, kukoricaprószát. Nekünk krumpli prószát sütött. Amíg a régi falusi finomság a sütőben volt, Margit néni végig énekelte az 1942-45 között írt „Kalász Leánykörben” vezetett naplójának teljes dalos repertoárját. Az énekek egy részét Tőke Magdolnától, a leánykör vezetőjétől, a másik részét Desics Jenő kántor-tanítótól tanulta. Margit néni 1928-ban született, 1934-ben ment iskolába. A tanító, aki nagyon a szívén viselte a magyarság sorsát, már az első osztályosoknak is tanított trianoni dalokat, hegedűkísérettel. Például: „Szőke Tisza haragjában megáradt/Szilaj habja átszakítja a gátat./ /Haragszik, mert azt beszélik felőle,/ hogy a magyar a cseláknak, az oláhnak adja jussát belőle./ /Tisza vizét magyar könnycsepp táplálja, /nem is lesz más gazdája. /Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, /De a Tisza minden cseppje mindörökre/ csak megmarad magyarnak”.”
Vagy: „Édesanyám sírját, minden nefelejcsét durván letarolta a galád ellenség. /Istenem, csak egyszer tudnék hazamenni,/ édesanyám sírhalmára friss virágot tenni.// Lesz még egyszer nekünk virágos ünnepünk, /Az elárvult sírra friss virágot teszünk. / Piros rózsa mellé zöld levelű lombot, /Édesanyám fehér lelke leszel te még boldog.”
Margit néni sok „párosító” nótát, egyházi éneket és vasi népdalt is tud. Elénekelte nekünk ezt a dalt is: „Levegőben szépen szól a pacsirta, / Az embernek szívét úgy felvidítja,/ nemcsak húzza édes-kedves cigányom, /a te nótád a legszebb a világon.”
Leány korában kezdte a kántorizálást, mikor még 20 éves sem volt, és első gyermekének megszületéséig, 26 éves koráig kántorkodott. Az első plébános tanította harmóniumozni. Ezután „gyüttment” tanítók kántorizáltak, aztán lett rendes kántor, és amikor megint nem volt, ismét ő ugrott be, egészen 10 évvel ezelőttig rendszeresen énekelt. Eközben elhasznált két varrógépet, amiből jövedelmük volt, felnevelt öt lányt és egy fiút, eddig hat unokája és két dédunokája született. A falu egykori tanítónője, a Telekesi Dalkör vezetője, Hábencius Ferencné Amálka néni (80) ma is eljár még hozzá eltanulni tőle a régi dalokat. Közöttük több olyan van, amely helyi illetőségű földrajzi nevet tartalmaz, például a „Mikor én a Sárvíz parton halásztam/ Száraz ágon zöld levelet találtam./ Megtaláltam reménységem, boldogságom fényes csillagát,/ szeretőmnek választottam egy barnát.”
A következő dal azért emlékezetes számára, mert az akkori fiatalok 1956. október végén, az utcán vonulva énekelték: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted,/nem vész az el, ha eddig el nem veszett. /Tud szeretni a magyar szív igazán, / kit szeretne, ha téged nem, szent hazám.”