Az olaszfai Spiccermajor hatalmas tölgyfájának korát évszázadosra teszik a helyiek. A falu kiemelt természeti értékeként tartják számon. A Spiccer kb. 120 ha szántóföld, amelynek a közepén volt a major. A majorban élők a hatvanas évek elején költöztek be a faluba. Az 1980-as években a major épületei lebontásra ítéltettek. Ma már csak növényzettel befutott faltöredékei láthatók.
A fát Varga Gyula olaszfai lokálpatrióta mutatta meg.
Varga Gyula büszke szűkebb pátriájára. Ön azonos ember. Szülei, nagyszülei állattartással foglalkoztak, családja 1800-ig visszamenőleg Olaszfához köthető, családfáját ez időig vezeti vissza. Több generációs családban nőtt fel, életét az ősei örökségére építette fel. Kora gyermekkorától bekapcsolódott a ház körüli munkákba. Őrző gyerekként hallgatta a falu idős embereinek történeteit. Felnőttként egyéni gazdaság kiépítésébe kezdett. Mezőgazdasági vállalkozásában növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglakozik, testvérével közösen. De hobbijuk más irányba terelte őket. Míg testvére a borászatban, addig ő a Nóniusz lovai között találja meg a kikapcsolódás örömét. A falu szüreti felvonulásán az ő lovai kerülnek a fogatok elé.
A nóniusz Magyarországon, a mezőhegyesi ménesben kitenyésztett, törvényileg védett lófajta. A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején az osztrákok egy francia ménesből több fiatal lovat zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej, anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Ő lett Nonius Senior, a fajta „ősapja”. 17 éven át állt tenyésztésben. A kancák között voltak arab telivérek és spanyol-nápolyi származásúak is. Nonius Senior nem volt feltűnően szép ló, de ezekkel a kancákkal sikerült olyan utódokat létrehozni, amelyek megfeleltek a tenyésztési célnak, amely egy erős testfelépítésű katonai hátas és hámos lófajta kialakítása volt.
Szimbolikus alakja a „Pannon Bukolikus tájnak”, ahogy Nagy Gáspár költő is nevezi a Hegyhátat. Szülőfalujának minden talpalatnyi helyét, annak lakóit, és a történelmét is ismeri. Falusi nyelv használónak vallja magát, üzleti tárgyaláskor sem vált nyelvi kódot.
Varga Gyula nem csak büszke szűkebb pátriájára, hanem a régi értékek megőrzését, az újabbak teremtését is igyekszik előmozdítani. Ennek gyökereit otthonról, az ősi ház kemencéje mellől hozták magukkal. Hiszik és vallják a magyarság hagyományainak, szokásainak megőrzésének szükségességét, az ősi tudás hasznosítását, beépítését munkájukba. Hiszen a földet és mind azt a tudást, ismeretet, amivel rendelkezünk szokták mondani „…nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”
Faluja jövőjét illetően emberléptékű, a település saját hagyományos arculatát megtartó fejlesztésekben gondolkodik. Hitvallása szerint az fogja túlélni a civilizáció túlzásait, aki nem veti el az önfenntartás különböző formáit.
Szavait még órákig ámulattal elhallgattuk volna, mint régen a gyerekek tollfosztáskor a felnőttek történeteit a régmúlt világ csodáiról. Értékgyűjtőként, és csak azért, hogy még többet hallhassuk azokat a történeteket, legendákat, amit ő szívott magába kiskorában a felnőttektől az állatok gondozása során vissza kell térnünk hozzá.