Településtörténet, Vasvár

Vasvár, mint Vasi Hegyhát központja

Vasvár és a Hegyhát története szorosan összekapcsolódik egymással, hiszen az egykori megyeközpont éppen azért jött létre, hogy a Hegyhát fennsíkján futó – a ma is Katonák útjának nevezett – hadi- és távolsági útvonalat ellenőrizze és védje. Vasvár korai vára amellett, hogy a határvédelem adminisztratív – és a Nyugat-Dunántúlon folyó korabeli vasfeldolgozás logisztikai központja volt, a Hegyhátat lezáró és az utat védő sánc megkerülését volt hivatva szolgálni. A Hegyhát peremén, feltehetően a mai temető területén álló földvár azonban a megye nagy részét is ellenőrizte, hiszen a stratégiai pontról a Rába síksága egészen az Alpok lábáig belátható. Erről a várról és az itt raktározott vasról kapta a település a Vasvár nevet. Az egykori vár területén álló mai temetői templom elődje lehetett Vas megye egyik első templomos helye, ahol a Szent István által alapított győri püspökség helyi egyházi vezetője, a vasvári esperes székelt. A vár tövében, a mai buszpályaudvar környékén alakulhatott ki az a korai településmag, a váralja, amely a mai Vasvár előzménye lehetett, felette a dombtetőn, a mai szőlőhegyen állt a Szent Mihály-plébániatemplom, a későbbi káptalani székhely.

Még a 13. század előtt valamilyen jelentős, ma már ismeretlen esemény – talán éppen a vasvári káptalan megalapítása – átalakította a korai település képét, két határozott részre elkülönítve azt. A Szent Mihály-plébániatemplom az előttünk ismeretlen – de kétségtelenül nagyon korai – időpontban megalakult vasvári káptalan temploma lett, alatta pedig kialakult a káptalani birtokok központja. A templomáról Szentmihályfalvának nevezett település magja, a kissé visszaszorult váralja település, új plébániájával az egykori esperesi templommal, pedig a későbbi királyi város, a szorosabb értelemben vett Vasvár előzménye lett. A tatatárjárás pusztításai nyomán – ami minden bizonnyal a korai ispáni vár megsemmisülésével járt – kialakult a település végleges képe: a káptalani rész tovább terjeszkedett a váralja település irányában, a királyi városnak pedig új központja alakult ki a mai városközpont tágabb környékén, sőt a településbokor északi részén egy új jobbágyfalu, Zsidófölde jött létre, amely idővel ugyancsak a káptalan kezére került. A hármas település széttagoltsága egészen a 19. század végéig fennállt, a három község csak ekkor egyesült Vasvár néven.

A királyi városrész, ahol a 13. század második felétől már kétségtelenül éltek vendégtelepesek ún. hospesek, 1279-ben Kun László királytól kapott városi kiváltságlevelet, így a Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb városias központja lett. A középkori városban kereskedők és iparosok éltek, piacai nagy forgalmat bonyolítottak, többek között ennek jele, hogy már a 13. század közepén megtelepedtek itt a domonkosok, akik kizárólag forgalmas központokban építették fel kolostoraikat. A királyi város csak viszonylag későn, 1423-ben került magánföldesúri kézre, ekkor adományozta el Zsigmond király a szomszédos Mákfán és Gersén birtokos Gersei Pethőknek. A város azonban kiváltságait földesúri mezővárosként is megtartotta, és továbbra is itt volt a központja a vármegyének, amely közgyűléseit és ítélőszékét a városban tartotta egészen a török korig.

A káptalani településrész a középkorban szintén elindult a városiasodás útján, ezért a 14. században már előfordul, hogy a Szentmihályfalva név mellett Szentmihályvárosának is nevezik. A városrész központja a mai Köztársaság tér volt, amely piactér jellegű formáját napjainkig megőrizte, sőt a buszpályaudvar kialakításáig, egészen az 1960-as évekig tartottak itt hetipiacot. A káptalan elsődleges faladata Vas megye egyházi elöljárója, a vasvári esperes munkájának segítése volt, de ellátott egy fontos világi feladatot is, mint úgynevezett hiteleshely okleveleket állított ki a hozzá forduló magánszemélyek, illetve a király és bírói intézményei utasítására. A hiteleshely Vas megye egészére és Zala megye egy jelentős részére kiterjedő tevékenysége révén komoly vonzerőt jelentett a település számára, tovább növelve annak forgalmát. A káptalan napjainkig fennmaradt levéltára a térség középkori történetének leggazdagabb forrásanyagát képezi. A káptalan jelentős birtokközpontot alakított ki Szentmihályfalva tágabb környékén, amelyhez nem csak a városhoz tartozó Zsidófölde (a mai Alkotmány utca), hanem a szomszédos Olaszfa és Pácsony nagy része és Oszkó, Csehi, Csipkerek kisebb-nagyobb részei is hozzátartoztak. A káptalan temploma a jáki apátsághoz hasonló látványos román kor építmény volt, amelyet a középkor folyamán többször bővítettek, de a török időkben elpusztult, romjait a település újjáépítése során széthordták, ma csak vázlatos alaprajzát ismerjük.

A virágzó város hanyatlását és az intézmények menekülését a török fenyegetés és a terjedő reformáció váltotta ki. Már az 16. század közepén – az új hitet követő földesurak, a Gersei Pethők ellenséges magatartása miatt – elhagyták kolostorukat a domonkos szerzetesek, a káptalan – országgyűlési határozat sürgetésére – 1578-ban költözött el, példáját követte a vármegye is. A domonkosok szétszóródtak, a zaklatott időszakban nemcsak a vasvári rendház, de valójában az egész magyarországi rendtartomány is megszűnt. A káptalan és a vármegye a Rábán-túli, biztonságosabb területre, a győri püspök erődített városába, Szombathelyre költözött. Az ideiglenesnek szánt biztonsági intézkedésből végleges állapot lett, Szombathely vált új megyeközponttá és a Szombathelyre telepedett vasvári káptalan képezte az alapját az 1777-ben megalapított szombathelyi püspökségnek. Nevében azonban mindkét intézmény őrzi vasvári eredetét: a megyét Vasvárról nevezik Vasnak, a szombathelyi püspök munkáját segítő papi testület pedig ma is a Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan nevet viseli.

A török háborúk a város teljes pusztulását hozták magukkal: bár Vasvár sohasem került közvetlen török fennhatóság alá, az állandó fenyegetettségnek kitett települést elhagyták lakói, épületei romba dőltek. Egyetlen szilárd épületként a domonkos kolostor maradt fenn, amelyet végvárrá alakítottak, az itt állomásozó kis létszámú katonaság adta a település lakosságának nagy részét. A korszakból egyetlen jelentősebb esemény kapcsolódik a város történetéhez: az 1664-ben a törökök felett aratott szentgotthárdi győzelem után megkötött vasvári béke, amely hazai és európai szinten egyaránt ismertté tette a település nevét.

A török kiűzése után Vasvár már nem nyerte vissza régi jelentőségét, egyszerű kis mezőváros lett, ahol a vasvári káptalannak és a Gersei Pethők vagyonát megszerző Festeticseknek volt uradalmi központja. A domonkosok is visszatértek a városba, de a nagy múltú épületben már csak néhány fős szerzetesi közösség élt, akik a helyi plébániát vezették és az egyre népszerűbb búcsújárást felügyelték. A ma is élő Mária-búcsú hagyományaiban három fő elem játszik szerepet: a város egykori Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt plébániatemploma (a mai temetői templom), a domonkos templom Mária-kegyszobra és a szentkúti kegyhely. Ez utóbbi helyen csodás gyógyulások is történtek, amelyek Vas és Zala megye területéről, sőt távolabbi vidékekről is vonzották a zarándokokat. Vasvár egyházias jellegét erősítette, hogy A 19. század végén megtelepedtek itt a domonkos nővérek, akik előbb átvették az egyházközségi leányiskola vezetését, majd bentlakásos polgári leányiskolát létesítettek,

Vasvár jelentősége a 19. század utolsó harmadában növekedett meg ismét, amikor járási központ lett, igaz a település elvesztette mezővárosi rangját, de a nagyközség egyre több intézményt kapott és ekkor egyesült véglegesen a három településrész: Vasvár, Szentmihályfalva és Zsidófölde. A városias település terjeszkedését segítette, hogy a 20. század elején mind a káptalan, mind pedig a Festeticsek felszámolták uradalmi központjukat, épületeiket eladták vagy lebontották, belterületeiken pedig új házhelyeket mértek ki. A helyi ipar és kereskedelem is megerősödött, főleg a századfordulótól megnövekedő helyi zsidó közösségnek köszönhetően, akiknek saját iskolájuk és kisebb zsinagógájuk is volt. Az első világháború megtorpanása után a nagyközség fejlődése újabb lendületet kapott, közintézményei tovább bővültek valamint a helyi ipar és szolgáltatások színvonala is jelentősen emelkedett. A település központjának városias képe ebben az időszakban alakult ki, a meghatározó épületek egy kisebb része még az uradalmi központokból marad (Békeház, Zöldfa fogadó, Sörház, Főszolgabírói hivatal), egy jelentősebb része azonban az 1880-as és az 1930-as évek között épült (domonkos nővérek zárdája, községi elemi iskola, községi óvoda, községháza, polgári fiúiskola, a kolostor járási hivatalok számára épített főtéri szárnya stb.)

A második világháború után a nagyközség fejlődése megtorpant, ami nem kis részben annak tudható be, hogy a szocialista korszakban az egyházias jellegű település fejlesztését nem tartották kívánatosnak. A hatvanas évek végére a vasvári járás is megszűnt, aminek következtében számos hivatal szűnt meg a településen. Az 1970-es évek némi fellendülést hoztak, a nyolcvanas évek közigazgatási reformja révén pedig előbb városi jogú nagyközségként, majd 1986-tól városként ismét központi funkciókat kapott tágabb környék, a Hegyhát területén. Ezeket az eredményeket azonban hamarosan maga alá temette a szocialista rendszer válsága, és Vasvár mint egy hátrányos helyzetű kistérség hátrányos helyzetű központja érte meg a rendszerváltást.

Vasvár látnivalói közül mindenek előtt a természeti környezetet kell kiemelni: a városba látogatókat mindig megfogja a település különleges fekvése, dimbes-dombos utcái, egymás fölé magasodó épületei és terei. Mindez annak köszönhető, hogy a település a Hegyhát oldalában, egy több patak által kimélyített kisebb medencében helyezkedik el, alsó utcái még az ártérből indulnak, a felsők pedig már a fennsíkot is elérik. Aki ebben a különleges városképben szeretne gyönyörködni, annak ajánljuk, hogy Vasvári sétáját a Bartók Béla utca végén, a város feletti dombtetőn álló kilátónál kezdje, innen nyílik a legszebb rálátás a városra (a kilátó érdekessége, hogy 1986-ban felszabadulási emlékműnek épült, a rendszerváltás után ötletes hasznosításának köszönhetően a város egyik kedvelt kirándulóhelye lett).

A főtér igazi kisvárosi hangulatot áraszt, ez nagyban köszönhető a 2000-ben elkészült városközpont-rehabilitációnak, ami igyekezett eltüntetni a szocialista városépítés sebhelyeit (az 1970-es években a főtér egyik oldalát lebontották, a teret és a rajta áthaladó utat kiszélesítették). A tér egyik látványos eleme az a zenélő díszkút, amely a Királyok kútja nevet kapta, Tompa László helyi keramikus művész alkotásán azok az Árpád-házi királyok jelennek meg, akik Vasvár történetében meghatározó szerepet töltöttek be; a kút egy vasvári búcsús népének dallamát játssza. A tér északi oldalában egy újabb, a közelmúltban kialakított terecske található, itt kapott helyet a Vasvár várossá nyilvánításának 700. évfordulójára 1979-ben készült emlékmű, az egyik szomszédos házfalon pedig Tóth Emőke szobrászművész bronz domborművén a Szentkút legendája elevenedik meg.

A főtér két meghatározó épülete az egykori Zöldfa szálloda és a domonkos kolostor keleti szárnya. Az előbbi még a Festetics uradalom fogadójaként épület fel a 19. században (ma kisebb vendéglátóhelyek, üzletek és irodák vannak benne), az utóbbi az 1930-ban nyerte el jelenlegi formáját, amikor járási hivatalok és üzletek kaptak benne helyet (ma egy nagyobb üzlet és a városi zeneiskola van itt elhelyezve, de innen nyílik a múzeum bejárata is). A főtérről indulva először érdemes magát a kolostorépületet körül járnunk, hogy visszatérve meglátogassuk a múzeumot. Az egykori domonkos kolostor – Magyarország legrégebbi, ma is álló domonkos kolostora – Vasvár legnagyobb és legértékesebb műemléke. A 13. század közepén felépített épületegyüttes fő falai napjainkig megmaradtak, ennek köszönhető, hogy az 1980-as években végzett műemléki kutatások után a templom és a hozzá kapcsolódó nyugati kolostorszárny külső homlokzatain az épületegyüttes középkori képét sikerült megidézni. A kolostor délnyugati sarkán áll az ún. Sárkány torony, ami viszont a török korra emlékeztet, a vaskos ágyútorony ugyanis az épület végvári korszakához kapcsolódik.

A templom belső tere a középkoritól gyökeresen eltérő képet mutat, boltozatai a 18. században készültek, berendezése 18-19. századi, díszítőfestése pedig az 1940-es évekből származik. A templom összképében ma is meghatározó a domonkos jelleg, a falképeken és az oltárokon megjelenő fekete-fehér ruhás szentek a rend jeles személyiségei. A templom legjelentősebb egyházi és művészeti emléke azonban a jobb oldali mellékoltáron álló Mária-szobor, ez a szép rokokó faszobor (amit többnyire a búcsúsok által ajándékozott ruha takar) a ”Vasvári Szűz Mária” kegyszobra.

A kolostor közvetlen közelében áll a város kulturális központja, amely a Hegyhát jeles szülöttjének, Nagy Gáspár költőnek a nevét viseli. A modern épület egy közelmúltbeli sikeres építészeti rehabilitáció eredménye, amely a korábbi, a kolostorépülethez hozzáépített szocreál művelődési házat váltotta ki. Az épület és a körötte kialakított rendezvénytér színházi előadásokkal, közösségi programokkal és kiállításokkal várja a látogatókat.

Megkerülve az épületet a főtér felől juthatunk be a múzeumba, amely a kolostorépület egy teljes szintjét megtölti, többféle kiállítással, előadótérrel, kutatóhellyel és a tetőterekben raktárakkal. Az épület jellegéből kifolyólag itt kapott elhelyezés a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, a magyar domonkosok kulturális örökségét őrző egyházi gyűjtemény, könyvtárral, levéltárral és muzeális gyűjteménnyel. Az épület egyik szárnyán – az egykori kolostorbelsőt felidéző elrendezésben – ez az értékes gyűjtemény kapott helyet. A másik szárnyon – Vasvár középkori megyeszékhely szerepére utalva – egy látványos rekonstrukciókból, műtárgymásolatokból és enteriőrökből álló, elsősorban gyerekeknek szóló megyetörténeti kiállítás kapott helyet. A Sárkány torony múzeumhoz kapcsolódó legfelső szintjén Török Richárd szobrászművész gazdag hagyatéka látható, amely eredeti gipsz mintákból, nagy méretű bronzszobrokból és kisplasztikákból áll.

A főtérről tovább indulva érdemes felkeresni a Kossuth Lajos utca végén álló Békeházat, melyen emléktábla jelzi, hogy a helyi hagyomány szerint 1664-ben itt kötötték meg a vasvári békét. A frissen felújított, kúriaszerű épület jelenleg vasi festőművészek műveit bemutató kiállítás látható, de tervezik egy a béke történetét bemutató kiállítás létrehozását, valamint az öreg épület (melyet a helyiek csak „Ezredes háznak” hívnak, egykori lakójáról) és a hozzá tartozó tágas kert további közösségi hasznosítását. A Békeház közelében, a dombtetőn állt egykor a vasvári káptalan temploma, a szent Mihály templom, melynek helyét a 2000-ben felállított ún. millenniumi emlékkereszt jelöli.

A város központjából a Petőfi utca irányába indulva érdemes felkeresni a temetőt, ahol a város középkori eredetű egykori plébániatemploma, – melynek teljes felújítás a napokban veszi kezdetét – mellette pedig egy szép kálváriakápolna áll. A Hegyhát peremén álló templom mellől gyönyörű kilátás nyílik a Rába síkságára és a mögötte húzódó Kőszegi hegységre, sőt tiszta időben az Alpok nyúlványaira is. A főtérről az Alkotmány utca vonalán haladva a város középületeit és néhány jelentősebb magán- és egyházi épületet nézhetünk meg: az 1920-as években épült községházát, szomszédságában az ún. Mozsolics-házat, Mozsolics Amália neves régésznő szülőházát, a városi könyvtárat (amely egy újabb neves vasvári, Bendefy László földrajztudós nevét viseli), a domonkos nővérek zárdaépületét és az utca végén a szocialista Vasvár jelképét, a Körházat.

Ha hosszabb sétára vállalkozunk, érdemes a Tretter László utca végén a rendőrségtől (az egykori polgári iskola épületétől) elindulva erdei sétaúton felkeresni a szentkúti kegyhelyet. Az út védett természeti környezetben, öreg bükkfák között, a Hegyhát meredek oldalában vezet, majd befordul a szentkúti völgybe, ahol keresztút, lourdes-i barlang, egy szép kis kápolna és egy bővizű forrás várja nemcsak a zarándokokat, hanem a természet szerelmeseit is. A Szentkút és környéke a Hegyhát eredeti növénytakarójának egy darabkáját őrizte meg, a domboldalban bükkössel, a dombtetőn öreg tölgyekkel és a domb lábánál, az ártér peremén égerláppal.

A városba visszatérve érdemes az ártér irányába indulni, itt hamarosan elérjük az egykori mocsarak helyén kialakított horgász- és csónakázó tó, a Feneketlen tó környékét. A tó félszigetén egy hatalmas kígyószobor eleveníti meg a tó legendáját, az elsüllyedt várról és az annak kulcsát felhozó kígyóról. További sétánk a termálfürdő és a kemping mellett vezet el, amelyek szép természeti környezetben hívogatják a pihenni vágyókat.

A város tágabb környékén érdemes még felkeresni a Vasvári sáncot, a korai magyar határvédelem egyedülálló emlékét. Gyalogosan – a távolság mintegy 3 km – a Vörösmarty utcán, a turistajelzést követve juthatunk el a sánchoz, autóval Zalaegerszeg irányába indulva a város határában a táblával jelzett helyen kell lefordulni az ún. „Katonák útján”. A sánc rekonstruált szakasza, a „Vaskapu” a 10. század világát idézi, amikor várak és a különféle erődítések hatalmas gerendákból ácsolt, földdel kitöltött gerendaszerkezettel készültek. A kapu környékén tanösvény mutatja be a korai magyar határvédelem történetét, és parkerdő várja a turistákat, akik különböző túraútvonalakon indulhatnak tovább a Hegyhát fedezésére.

Dr. Zágorhidi Czigány Balázs településtörténeti ismertetője és városbemutató kalauzolása során bepillantást kaphattunk a Vasi Hegyhát központi településének Vasvárnak múltjába és jelenébe.

Vasvár e 23 település járási székhelye is egyben, közigazgatásilag ide tartoznak a Vasi hegyhát falvai.

A település, mint ahogy a séta során is tapasztalhattuk jelentős fejlődésen, fejlesztésen ment és megy át az utóbbi években.

A város vezetői mindig fontosnak érezték, hogy település kisvárosi státusza ellenére is meglegyen az itt élőknek az az érzete, hogy jó itt élni, jó ide hazajönni. Ezen cél megvalósításához nyújtanak jelentős támogatást a város által elnyert fejlesztést elősegítő pályázatok. Ipari park épül a közeljövőben a település határában, közlekedést segítő utak, járdák épülnek. A napokban kerül átadásra az egyik óvodaépületben kialakított bölcsőde, játszótér, fitness park épül a településen.

A város kulturális életének hátterét a három jelentős kulturális intézmény biztosítja a civil szerveződések számára is. A Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény és Helytörténeti Múzeum kiemelkedő tevékenységet végez, mind a településen, mind pedig a határon belül és kívül is Vasvár és a Domonkosok történeti anyagának feldolgozásában, közzétételében, népszerűsítésében. A tavalyi év során elindult „Nézzük meg együtt..!” Városnéző séták sorozat hatalmas népszerűségnek örvend Vasvár lakói körében. Bejártuk a Domonkos kolostor rejtett titkait, megismertük a Békeház történetét, de megnéztük együtt a Seuzo kincsek kiállítását Zalaegerszegen. Vezetője méltán elismert tagja a múzeumosok társadalmának. Vasvár város Képviselő-testülete Vasvár Városért Érdeméremmel tüntette ki. A Nagy Gáspár Kulturális Központ a névadó emlékének méltó megőrzője, de a város lakóinak kulturális palettáján meglévő igények kiszolgálója is. Munkájuk elismeréseként már kétszeresen megkapták a Minősített kulturális intézmény címet. A Dr. Bendefy László Városi 2009-ban szakmai munkája elismeréseként elnyerte az Év könyvtára megtisztelő címet. A három intézményben dolgozó szakemberek – annak ellenére, hogy mindhárom vezető, ahogy nálunk mondják „gyüttment”, vagyis más településről származik, – fontosnak tartja a település kulturális életének fejlesztését, az itt élők igényeinek kielégítését.

2004-ben Vasvár is megkapta Hild János díjat, amely díj annak a település önkormányzatának adományozható az urbanisztikai szemlélet alapján, a helyi értékek megőrzésével megvalósított, esztétikus környezetalakításért, a település, vagy településrész színvonalas fejlesztéséért, a településfejlesztésben, -üzemeltetésben, a környezeti értékek védelmében kifejtett közösségi részvételért. Ez is mutatja, hogy egy örökségének, múltjának megőrzésére odafigyelő vezetők és lakosok élnek e településen, akiknek fontos a jelenük, de meg kívánják óvni a múlt emlékeit az utódaiknak.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy egy nagyon is szerethető kisváros a mi városunk, Vasvár.

Telekes, Településtörténet

A Sárvíz és a Zala közé szorult község, Telekes, a Vasi-Hegyhát déli peremén fekszik, Vasvártól délre, a várostól mintegy 14 km-re.

Első okleveles említése 1255-ből származik. Neve, a „trágyázott szántóföld” jelentésű „telek” szavunkból ered és feltehetően arra utal, hogy a faluban élő birtokos kisnemesi családok telkenként különültek el egymástól.

A feljegyzések szerint 1445-ben már önálló plébánia volt Telekesen.

Földesurai a középkorban a Telekesiek és rokonaik voltak. A hódoltság idején a nemességet azonban a török elűzte.

A falunak az újkorban is számos birtokosa volt, de két fő része határozottan elkülönült egymástól:

1701-1775 között Alsó- és Felsőtelekesre tagolódott, 1808-tól pedig Kis – és Nagytelekesre.

Felső- vagy Kistelkes, kisebb uradalmi központtal (előbb a Delecskey-, Ebergényi majd a Roszner család birtokában) és Alsó- vagy Nagytelkes, ahol maga a falu terült el.

A későbbi Kistelekes Szent Miklós-temploma oklevélben 1342-ben szerepel először. Ha még állna, építészettörténeti ritkaságnak számítana kettős szentélye, amelynek leírását az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv őrzött meg. Az Ebergényiek elbontották ezt a régi épületet és új templomot építettek helyette az 1720-as császári rendelet hatására, Kisboldogasszony tiszteletére. A nyugati tájolású, barokk stílusú templomot 1910-ben bővítették és tatarozták. 1975-ben Steffek Albin újra renoválta és festette a templomot, melyet értékes faszobrok, Kisboldogasszony képe és értékes freskók díszítenek. A harangot ebből a templomból is többször elvitték (háború, lopás miatt), de összefogással 2004-ben új harang került a templomba. A 19. századból származó kis kápolna teljes helyreállításának munkálatai most folynak.

Kistelekesi kastélya, az egykori Roszner uradalom megmaradt épületeivel felújítás alatt áll.

Alsótelekesen, a mai falu területén az 1800-as években épült a Szentháromság kápolna. A Kisboldogasszony templomban ritkán van istentisztelet, ezért a mai napig is ide járnak a hívek lelki megújulásra. A templom bútorzata Bita Ernő munkája, a padok díszítése Rosengart Béla és Csoma Gergely faragása. Az új padon is megtalálható a templom eredeti padján is látott egykori nemesi család címere. Az oltárkép Borbély Zoltánné munkája, mely a templom védőszentjeként tisztelt Szentháromság – az Atya, Fiú és Szentlélek – a magyar nemzet Szent Koronáját helyezi Szűz Mária feje fölé. A 15 stációból álló keresztút négy ország fafaragóinak közös munkáját dicséri. A nemzetközi fafaragó tábor itt vendégeskedő mesterei készítették ezeket az alkotásokat, mint ahogy több más életnagyságú szobrot a falu közterein és intézményeiben.

A község Alsó- és Felsőtelekes része a 20. század elején egyesül. 1910-ben Telekesnek 709 magyar lakosa volt, míg ma alig éri el az ötszázat.

Az 1970-es évektől kezdve sokan elvándoroltak. Ez a folyamat 1990-ban megállt, enyhe bevándorlási többlet keletkezett, és újból pozitívvá vált a természetes szaporodás.

A több mint félezer éves faluban óvoda, valamint kultúrház és könyvtár működik. A közmunka programban rejlő lehetőségeket is példa értékűen aknázzák ki. Zöldséges kertet alakítottak ki a faluban e program keretében. A megtermelt zöldségeket, – még kölest is – a közintézmények élelmezésében hasznosítják. Nem csak nyersen értékesítik a település lakói számára a megtermelt terményeket, hanem feldolgozva is, finom savanyúságot készítenek belőle.

A település rendezett képet mutat: faszobrokkal díszített közterei, intézményei folyamatosan megújulnak, modernizálódnak. Rendezett település, ahol a település vezetői és az itt élők is fontosnak tartják a jelen mellett a múlt megőrzését is. Gyűjtik a régmúlt emlékeit, nem feledkeznek meg mindazokról, akik a település fejlődéséért, az itt élőkért dolgoztak.

Egészalakos szobrot állítottak egykori plébánosuknak, Lukács Lajos szalézi atyának. A Szentháromság-templom bejárata mellett álló szobrot 2009. június 13-án, a 14 órakor kezdődő szentmise keretében áldotta meg Brenner József, a Szombathelyi Egyházmegye általános helynöke, Havasi József előző szalézi tartományfőnök, a korábbi plébánosok, szalézi szerzetesek, számos vendég és hívő jelenlétében. Baji János szombathelyi szalézi plébános vezetésével eljött egy kis delegáció Szombathelyről és Újperintről is, ahol Lukács atya élete utolsó éveiben szolgált.

Brenner József, aki személyesen ismerte az atyát, prédikációjában kiemelte, hogy Lukács Lajos nem volt az a pap, aki nagyokat alkotott, hanem aki a mindennapokban mutatta meg hűségét Krisztushoz és az Egyházhoz. Valósan élte szerzetesi életét, de legfőképpen a szegénység fogadalmát, hiszen mindent, amije volt, a szegényeknek adta, még az utolsó fillérjeivel is a rászorulókat segítette. A szobor költségeit a helybéli hívek adták össze, így hálálva meg a sok jót, amit néhai plébánosuk 1972-től 1989-ig tett a faluért.

Lukács Lajos papi-, szerzetesi élete mély benyomást gyakorolt a hívekre. A helybeliek nagy szeretettel és megbecsüléssel beszélnek róla. Egyszerű plébánosként fejtette ki apostoli munkáját, híveiért élt, annyira szerette őket, hogy mindenét megosztotta velük. Nem tett hatalmas dolgokat, nem volt híres szónok vagy tudós, de mindenkor Krisztus hű papja volt, alázatos, emberszerető, vidám szalézi.

A település 21. századi másik látványossága az Ezeréves Vas megye programsorozat részeként, az Ezer perc a településért mozgalom keretében adták át 2010-ben a Vasi Hegyhát 23 településének makettjét, a Hegyhátot miniben. Ez a terepasztal is a falu összefogását jelképezi, hiszen e nélkül nem születhetett volna meg ez az alkotás sem. Csaknem 200 órányi társadalmi munkában 13 helyi lakos dolgozott az asztalon, amely több négyzetméteres, betonból, földből, védőrétegből áll, s meg is világítják. „Ha erős a közösség, nem hal ki a falu” – vallja a település polgármestere, Orbán László. Ezért meg is tesznek mindent az itt élők.

Szemenye, Településtörténet

Szemenye a 8-as főút északi oldalán terül el. Irtásfalu jellegéből adódóan határának két fő meghatározója az ökológiailag értékes Farkas-erdő, amely Nyugat-Dunántúl egyik legnagyobb egybefüggő erdősége és a hangulatos szőlőhegy.

A vasvári káptalan birtokaként először 1217-ben említik az oklevelekben, de határában a római korból is kerültek elő emlékek. Neve a szomszédságában, a 10. században már meglévő (Kaán) vezéri szálláshoz tartozó szolgák települését jelenti.

Fekvése árulkodik újabb kori eredetéről (a vasvári káptalan középkori Szemenye birtokán nem alakult ki állandó település).

A török időkben teljesen lakatlanná váló falut Orosz Pál vasvári prépost árendába (haszonbérbe) adta. A Hegyhát magasabb részén, erdők között elhelyezkedő falu élettere a 18. századi erdőírtás és hamuzsírégetés révén alakult ki. 1757-ben telepítette be az erdőt birtokló sárvári uradalom 33 árendás jobbággyal, akiknek egy része német területről érkezett és az első időben csak 5 forint árendát és tizedet fizetett. Az úrbéri szerződésben azt is kikötötték, hogy a telepesek évente 1 pallót faragnak ki, azt Sárvárra szállítják és segítenek a farkasok kiirtásában. A vasvári káptalannal folyó állandó viszályok miatt sokáig nem is nevezték Szemenyének – hanem a Farkaserdőre utalva – Farkasszentgyörgynek, ami ellen azonban a káptalan hivatalosan is tiltakozott, hogy egykori faluját ezen a néven illessék.

A település jeles építménye, az 1827-ben készült szerény kis kápolna helyén – magánhagyatékból – 1932-ben épült mostani római katolikus műemléktemplom, melyet Szent Vendelnek ajánlottak, akit a pásztorok és jószágok védőszentjeként tisztelünk. A község címerében is ő látható.

A hívek adományának köszönhetően 2003-ban újraöntették a világháborúban elvitt harang utódját.

A falu 1941-ben volt a legnépesebb, lakossága meghaladta a kilencszáz főt, ma valamivel több mint háromszázan lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Szemenye is. A település központjában a Művelődési Ház előtti téren található Kneipp parkban a gyógynövények mellett a vizes könyöklő és lábáztató, a vizes taposó és pihenő padok állnak rendelkezésre a fáradt vándor felfrissüléséhez.

A kicsi, de rendezett település az önkormányzati fejlesztéseknek, és a nyertes pályázatoknak köszönhetően folyamatosan megújul, szépül. A település vezetői szeretnék minél élhetőbbé tenni a falu lakóinak életét.

Nagy figyelmet fordítanak a múlt hagyományainak őrzésére is. Felújították, berendezték a régi kovácsműhelyt a helyben fellelhető eszközökkel, tárgyakkal, melyet a falu lakói adtak össze. Jeles napokon újra beizzítják a kemencét, hogy megmutathassák az érdeklődőknek e kihaló félben lévő szakma szépségét. A laskasütés hagyományát elevenítették fel a Laskafesztivál megrendezésével.

Sárfimizdó, Településtörténet

Az aprócska Sárfimizdó a Sárvíz forrásánál, a Vasi Hegyhát déli peremén fekvő község. Körmendtől és Vasvártól 16 km-re, Szombathelytől, a megyeszékhelytől 41 km távolságra fekszik.

A mai falu egykor két településrészből állt, az egyik a Sárfő, a másik a Mézadó nevet viselte. Az előbbi a Sárvíz-patak forrására utal, a másik pedig arra, hogy itt egykor a királynak mézzel adózó népek éltek. Sarmezadón, Sarfen-Mezadó elnevezésekkel találkozhatunk.

Mindkét településrész már az Árpád-kortól előfordul az oklevelekben. Első említése 1264-ből származik. Sárfőn kisnemesek éltek, Mézadó eleinte a Nádasd nemzetség birtoka, azután a mezőlaki Zámbóké és a Hosszútótiaké. 1359-ben Magyar Pál felesége Sárfőnmézadó nevű birtokát elsőszülött fia, Miklós örökségére hagyta, majd pedig a Nádasd nemzetségből származó Gersei Pethők birtoka volt.

1646-ban a török megtámadja és kirabolja.

Az újkorra a kis falu részben továbbra is köznemesi birtok maradt, részben pedig a környékbeli Festetics uradalom részévé vált.

A község különlegessége az 1928-30 között épült iskola, melyhez hozzáépítették a Jézus Szíve tiszteletére szentelt templomot. Ezért a templom kezdetekben iskolaként is szolgált, így az idősebbek iskolakápolnaként is emlegetik. Ha az oltár előtt látható ajtót becsukták, akkor iskolaként szolgált, ha viszont nyitva volt, akkor pedig templom volt, azaz misét tartottak az épületben. A Művelődési Ház megépülése előtt még a mozifilmeket is itt vetítették.

A kis falu szép természeti környezetben, de a külvilágtól elzárt helyen fekszik. Zártságának köszönhetően sok régi parasztépületet maradt meg eredeti állapotában. Így kerülhetett sor arra, hogy 1984. október 7-én, a Múzeumi és Műemléki hónap keretében átadják a Vasi Múzeumfaluba, Szombathelyre a Sárfimizdóról származó hegyháti hajlított házat, mely eredetileg a 19. század első felében épült. A Múzeumfalu Fő utcáján ma is bárki felkeresheti a „Bíró-házat” – vagy ahogy még a sárfimizdóiak ismerték, az Oswald-házat – , hogy betekinthessen eleink mindennapi életébe.

A sárfimizdói ház a Vas megyei Hegyhát építészetébe, a hegyháti emberek életmódjának egy részletébe kíván bepillantást nyújtani. A hajlított lakóház alaprajzi tagolódása: szoba+konyha+kamra+pajtafia, majd a derékszögben lehajló részen: szín (szérű) és istálló. Az utóbbi karó közé rakott sárfalú, a többi helyiség vesszőből fonott, kívül-belül sárral tapasztott sövényfalú. Az épület ollólábas, szelemenes tetőszerkezetű, a gerincen taréjos zsúpszegéssel. Elöl a szobánál csonkakontyos deszkaorommal, hátul az istállónál lekontyolt. A trapéz alakú orom keretgerendái vésett és festett, geometrikus díszítésűek. Az utca felől homlokzati, az udvar felől — a szoba és a konyha előtt — hosszoldali tornác húzódik, faoszlopokkal.

A ház egykori tulajdonosa több évtizeden keresztül községi bíró volt. A falu lakói Bíróháznak nevezték el az épületet. A bírói tisztség betöltése idején a szoba hivatali helyiség is lehetett, mivel a család számára a kamrát alakították át szobává, ill. hálóhelyiséggé, ezért látták el 40 x 40 cm-es ablakokkal és a konyhából fűthető cserépkályhával.

Az épület korabeli eredeti berendezési tárgyai azonban már nem voltak meg a ház Múzeumfaluba való elhelyezésekor. A berendezést illetően az Oswald család akkor még élő tagja, a bíró leánya is századfordulós bútorzatra, berendezési tárgyakra tudott visszaemlékezni. Ezért döntött úgy Bíró Friderika muzeológus, hogy a ház kiállítási berendezésekor ezt az átmeneti állapotot mutatja be. A hagyományos paraszti bútorok, berendezési tárgyak mellett így megjelentek a gyári termékek (pl. a szobában a sublót mellett a szekrény stb.). A bíróházban nem nagycsalád lakott. A szobában egy házaspár aludt egy gyermekkel, a szolgának az istállóban volt az ágya. A konyha viszont a korábbi, füstöskonyhás állapotot tükrözi, bár a tüzelőpadkás kemencét 1933-ban mászókéményes tűzhelyre cserélték.

Erre a portára került még a Múzeumfaluban egy hegyháti különálló udvari kamra (kástu), valamint egy sertésól (hidas) is. Érdemes megnézni!

Sárfimizdó határában épült fel a víztározó. A szőlőhegyen kialakított közösségi tér található.

Ma egyre több felújított házat látni, ami annak a jele, hogy a falusi turizmus kedvelői kezdik felfedezni a falut. Szerencsére, az utóbbi években sok fiatal költözött vissza, vagy ide a nagyvárosokból, így jelentősen megfiatalodott a település. Vonzóvá vált a jó levegő, a nyugodt légkör, a kis közösség. Ennek a fiatalodásnak és a kis „létszámnak” is köszönhető, hogy a település közösségi élete fellendült. Közös programokat szerveznek, együtt ünneplik meg a naptári és közösségi ünnepeket: Májusfát állítanak, játszóteret, parkot alakítottak ki. 8-9 évvel ezelőtt, jó, ha egy-két gyerek volt a faluban, ma pedig hangos gyerekzsivaj tölti be a tereket. A hűvösebb napokon a település Művelődési Házában együttes munkával, otthonról hozott berendezésekkel kialakított játszószoba várja a falu fiataljait és szüleiket. Így a rossz idő beálltával sem kell egymás társaságát nélkülözniük. Előadásokat, bábszínházat, kézműves foglalkozásokat, versenyeket szerveznek, melynek lezárásaként nem marad el a közös sütés-főzés során elkészített ételek elfogyasztása sem.

A falu folyamatosan megújul, fejlődik, hogy méltó hátteret tudjon nyújtani az itt élőknek. A korábbi tejcsarnok épületében gyümölcslé-feldolgozó üzemet alakítottak ki, ahol nagyon finom gyümölcs és zöldség levet készítenek, a „Sárvíz aranya” néven. Templomát és annak környezetét, középületeit felújítását, modernizálják.

Sárfimizdó mindig is a Hegyhát legkisebb falvai közé tartozott, a második világháború előtt is csak alig több mint háromszázan lakták, ma lakóinak száma száz körül mozog.

Rábahídvég, Településtörténet

Rábahidvég a Rába partján áll, a folyó és a Gyöngyös-sík közötti teraszvidék délkeleti szélén. A 8-as út hidjánál helyezkedik el, kifejezetten jó közlekedés-földrajzi helyzetben, Vasvártól 5 km-re nyugat-északnyugatra.

A település környéke már az őskorban is lakott volt, melyet bizonyítanak az itt talált mamutcsontok, ember által használt eszközök. Időszámítás előtti VI. században a kelták lakták e területet, akiket a rómaiak váltottak. Régészeti emlékek, pénzek bizonyítják a rómaiak jelenlétét, akiket a hunok söpörtek el. A falu helyén feltehetően már a római időkben átkelő volt, ennek későbbi megújítását védelmezhették az Árpád-korban itt élt őrök. Az őrök távozása után a birtok a Hermán nemzetségből származó András kezére került 1280-ban, akinek leszármazottai a Hidvégi nevet is használták később.

1265-ben Hydwegh néven említik először a települést. A falu nevét arról kapta, hogy a Rábán átvezető híd végénél épült, lakói a hídfőt védő őrök voltak. 1280-ban Terra Hyduig, 1283-ban Hydwegh, 1286-ban Hyduig, 1450-ben Hydueg néven szerepel az írott forrásokban.

A Földrajzinév-bizottság az 1992. június 4-i ülésén helységnevekben előforduló helyesírási hibák javításaként a község nevében lévő i-t hosszú í-re változtatta, de a Hidvégi család nevének helyesírását e döntés természetesen nem érintette.

Hídvég jelentősége a török időkben nőtt meg. Az átkelőt ekkor már kisebb erődítmény védte, melynek emlékét Ördög Orsi vára néven tartotta fenn a népi emlékezet. A Rábán túli, biztonságos helyen többször tartottak megyegyűlést, így 1547-ben is.

A település kedvező elhelyezkedése mezővárosi rangot eredményezett a településnek 1549-ben, ellenséges támadások idején pedig a védekezés kötelmét. Évente négyszer vásárt rendezhetett és árumegállítási joggal is rendelkezett. A hídvégi hídon több, mint 600 évig szedtek vámot.

A község lakossága sokat szenvedett a török hadaktól, majd a császári seregektől. 1605-ben két ütközet zajlott itt Bocskai serege és a császáriak között.

A XVIII. és a XIX. század dinamikus fejlődést hozott a falunak. Bár mezővárosi rangját elvesztette, ennek ellenére gazdaságilag folyamatosan fejlődött.

Földesurai a Polányi -család, később a Bertha –, Varga –, Tóth – és Geiger -családok voltak.

Két templom volt a községben: egy izraelita és egy római katolikus Szentháromság tiszteletére szentelt templom. A római katolikus, barokk formájú templomot 1769-ben építtették, majd több alkalommal lett nagyobbítva, felújítva. 1783. március 3-án itt kötött házasságot Festetich György a Georgikon alapítója Jakabházi Sallér Judittal (1766-1829), jakabházi Sallér István (1726-1789) nádori ítélőmester lányával. Az izraelita templom a Bertha György utcában, Szabó József udvarában volt. Építési ideje ismeretlen, lebontására 1952-ben került sor.

1834-ben a falu nagy része a tűzvész áldozata lett, a katolikus templom tornyával együtt. Az újjáépítés során a templom két oltárképét Bécsből hozták, melyek Dorfmeister festményei. A katolikus templomban 200 éves faragott, barokk faszobrok és freskók találhatók.

A település történetének és fejlődésének meghatározó személyiségei voltak a Bertha család tagjai. Tevékenységükkel segítették a falu gazdasági életét, az oktatás és kultúra fejlődését. A család legkiemelkedőbb tagja volt Bertha György (1841-1905). Vagyonának jelentős részét a község javára fordította: iskolát, kultúrházat, ispitát létesített a falu szegényei számára. Az általa létesített intézmények közül ma már az Ispita épülete nem található meg, mert azt lebontották. A község régi temetőjében a Bertha család temetkezési helye ma is megtalálható, sírfelirata nehezen, de olvasható. Bertha György 1905-ben halt meg, aki vagyonának felét a községre hagyományozta, abból 200 hold földdel az Ispita fenntartását, továbbá a szegény és tehetséges gyermekek tanulásának támogatására szánt, családi házát, kastélyát – a falura hagyományozta.

1930-ban épült a település Népkultúrháza, amely szintén Bertha György végakaratának megfelelően készült el alapítványának támogatásával. Bertha György áldásos, településfejlesztő tevékenységének emlékére a község főutcáját és a kultúrházat Bertha Györgyről nevezték el.

A második világháború borzalmai aránylag elkerülik a községet, de a visszavonuló német hadsereg felrobbantja a két Rába hidat. Az első betonhíd 1943 őszén készült el, s mindösszesen másfél éves volt felrobbantásakor. 1945-ben megkezdődött az ideiglenes híd helyett a fahíd építése a Rábán, mert az ideiglenes híd véglegesen a forgalomnak nem felelt meg. A fahíd építése mellett megkezdődött a felrobbantott híd roncsainak kiszedése is a Rábából. Ez a fa híd 1946 végére elkészült. 1946 őszén az új betonhíd munkálatai is megkezdődtek. A híd a régi helyén épült meg, méretre és kivitelre pontosan megegyezett a felrobbantott híddal.

A falu lakosságát mindkét világháborúban jelentős veszteségek érik. Az elsőben 506-an vettek részt és 57-en, míg a másodikban 39-en szenvedtek hősi halált.

Intézményhálózata az 1930-as években az akkori korszak egyik legjobb hálózata volt, melyet az államosítás korában is megtartott, illetőleg alapját képezte az oktatási és kulturális feladatoknak. A településen jelentősebb ipari bázis nem volt. Jellemzően a kisipar és kiskereskedelem dominált a mezőgazdaság mellett. A mezőgazdaságot 1952-ben termelőszövetkezetbe vonták, mely később felbomlott, de 1959-ben újra megalakult. A település villamosítása 1953-ban fejeződött be. 1975. évben kiépül a vezetékes ivóvízhálózat, jelentős mértékben beindul a lakóházépítés, a szennyvíz beruházása az elmúlt évek során fejeződött be.

A Rába-híd túloldalán ma is működő régi csárdaépület áll, közelében hajókikötő és kemping várja a vízitúrázókat. A település a Rába folyó vízitúra útvonala mentén fekszik. Ennek is köszönhető, hogy az idegenforgalom legjelentősebb vonzereje itt a Rába.

A jó közlekedési adottságokkal rendelkező falut kevésbé érintette az elvándorlás. 1930. évi népszámlálás adatai szerint 1536 fő lakosa volt, de ma is több mint ezren lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Rábahídvég is. A 8-as főút és a Rába által határolt hatalmas területen kapott helyet a térség egyik legnagyobb Kneipp parkja. Itt a gyógynövénykert mellett megtalálhatók a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal, amelyek segítik a felfrissülésre vágyót. A különleges napóra és a növényekkel körbevett, igazi relaxációt nyújtó meditációs szék és a sétautak a lelki felüdülést hozza az idelátogatónak.

Rábahídvég a Vasi Hegyhát legnagyobb települése, de a legdinamikusabban fejlődő is. Elkészült a szennyvíz hálózata, hulladékgyűjtő telepe. Megújult az úthálózata. Óvodája, Általános iskolája, Postája, Művelődési Háza, Könyvtára, Gyógyszertára Orvosi Rendelője Polgármesteri Hivatala mind külső, mind belső képében megújult, modernizálódott az elmúlt évek során. Épületei külső vakolatukban is belső funkciójukat tükrözik. Óvodája falán hatalmas mesefigurák fogadják a gyerekeket, míg a Művelődési Háza a készítésének korát idéző stílusban tündököl. A település vezetősége fontosnak tartja, hogy az itt élők otthonosan érezzék magukat a településen a mindennapokban és a szabadidő eltöltésekor egyaránt. Focipálya, felnőtt edzőpark, játszótér, kulturális programok sokasága segíti a helyi közösségek működését.

Különleges látnivalója még a településnek a Seebach-kastély

A mélyföldszintes, L alaprajzú nyugati homlokoldalán kisebb toronnyal bővített Seebach-kastély a Rába északi partján, az Árpád-kori forrásokból is ismert s az újkorban különösen sokat emelgetett hídtól északnyugatra, nagyobbrészt eredeti összefüggéseit őrző XIX. századi kastélypark közepén emelkedik. Az újkorból több forrásadat is szól a Rába mellett, a híd közelében álló (hadászati célokat is szolgáló) castellumról, amelyet azonban már az 1700-as évek elején, mint romos épületet említenek. Az első, hitelesen is a kastéllyal összefüggésbe hozható forrásnak az I. katonai felmérés térképét tekinthetjük, itt a jelenleginek megfelelő helyzetű, folyóparton álló téglalap alaprajzú épület tűnik fel, amely ekkor a felsőeöri Bertha-família tulajdonában volt. A kastély a Bertháktól házasság útján 1847-ben a Chernelekhez, majd 1873-ban Chernel Paulina és báró Seebach Rezső házasságával a névadó família kezére került. Seebach Rezső és családja már bizonyosan állandó jelleggel lakta a kastélyt, feltehetően nekik köszönhető a külső homlokzatok egységes, kora eklektikus stílusú kialakítása és a park részben ma is látható növényállományának telepítése. Az 1857-es kataszteri térképen a kastély összetettebb alaprajzi formát mutat: északnyugat felé egy további épülettömbbel bővült. Az ábrázoláson ugyanakkor már feltűnik a nyugati homlokzat középrésze elé ülő torony. Egy múlt század végén közzétett fényképfelvétel tanúsága szerint az épület keleti homlokzatának déli részét egyenes karú lépcső által megközelíthető, kőbábos korláttal övezett terasz foglalta el. A rizalitot lezáró orommező középrészét pedig a Seebach-család kőbe faragott címere ékesítette. Az egykori Seebach-kastély a település délkeleti részén, a későbarokk plébániatemplomtól délre, a Rába északi partjának, és a folyón átvezető hídnak a közelében áll. A kisméretű kastélyépület a területe előtte elhaladó úttól messze, tölgyfákból, örökzöldekből álló facsoportok mögött bújik meg. Jelenleg az általános iskola működik benne.

Püspökmolnári, Településtörténet

A három község összeolvadásából kialakult falu a Rába partján, a megye déli részén, Vasvár és Szombathely között fekszik. Az egykori „körmendi sóhordó út” mentén jött létre. Ennek megfelelően a főutca, a Kossuth Lajos utca hosszúra nyúlt (több kilométer hosszú). Elérhetőségében sokat javít vasútállomása, de a 8-as és 87-es főutak sincsenek messze. A szomszédos, a Rába másik partján levő Vasvártól 9 km választja el.

A kora időktől lakott település. Az őskor embere már biztosan megfordult itt, ezt bizonyítja egy, a Rába-parton talált bronzkori edény, amelyben gyermekcsontok voltak. Ugyancsak itt jelentős kiterjedésű őskori település nyomaira leltek. A rómaiak korából pedig 3 fehérmárvány, pikkelyes római oszlop került elő Szenttamás területén.

Első írott források az Árpád-kor végéről és az Anjouk korából maradtak fenn. Őseink három települést hoztak létre, ezek: nyugaton Molnári, mellette keleten Püspöki, északkeleten pedig Szentiván. (A mai község határában, valahol a Rába-mentén volt még egy település is, Árpás, ez azonban már a XV. század végére megszűnt.)

Szentiván falu – a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templommal – a Sorok-patak közelében állt. A templom 1590-ben már romos. Később sem találkozunk írott emlékével, csak a Szentiván dűlő és az ott előkerült faragott kövek jelzik helyét.

Molnári története

A három település közül legrégebben 1275-ben Molnárit említik a források, mint a nemes Molnár nemzetség lakhelyét. A templom és környéke a XVI. század elejére levált Molnáriról, és önálló település lett Szenttamás néven.

A XVI. században a reformáció éri el a vidéket, ekkor Molnári lakosságának zöme is evangélikus hitre tér. 1744-ben Sallér István alnádor kapta meg adományként Mária Teréziától a községet, aki elkezdett építeni itt egy emeletes kastélyt. A jobbágyok földesuruknak robottal, pénzjáradékkal, továbbá fával, fonással, kappannal és csibével, vajjal, és tojással tartoztak. Ekkor már bába is volt a faluban.

A birtok Sallér Judit és a keszthelyi Georgicont megalapító Festetics György házasságával a Festetics-családra szállt. Ők a kastélyt 1815-ben romantikus stílusban átépítették, köréje angolparkot telepítettek. A község akkor élte fénykorát, amikor Sallér Judit unokája, Festetics György, az Andrássy-kormány minisztere lakott itt. Ő a kastélybeli kápolnát és a szenttamási templomot összekapcsolva 172 hold föld átadásával 1857-ben Nagyboldogasszony titulusú apátságot alapított, a molnári kastélyban pedig modern tejgazdaságot hozott létre. Támogatta a Sopron-Nagykanizsa közti vasútvonal kiépítését, ami Molnári birtokát is érintette. A vasút aztán tovább ösztönözte a fejlődést. Halála után Molnáriban helyezték örök nyugalomra.

Tőle a cseh-morva Kinsky Zdenkó gróf örökölte a birtokot. A század végére postája és távírója is lett a falunak.

Püspöki története

Egy 1345. évi oklevél említi először a legkeletibb települést, Püspökit. Elnevezését is onnan kapta, hogy a győri püspökség birtoka volt. Egy évszázad múlva urasági halastóról, makktermő erdökről írnak a források. A község hamarosan a szombathelyi püspökség birtoka lett. Hajómalom, utóbb vízimalom is állt itt.

Szenttamás története

Szenttamás község Molnári és Püspöki közé települt nagyon kevés házzal. Birtokosai is részben a két szomszédos település urai közül kerültek ki: a győri, később a szombathelyi püspökség, illetve a molnári birtokos családok (Sallér, Festetics, stb.) tulajdonában állt, de szegényebb kisnemesek is laktak itt. A XVIII. század elején a Babos, Péchy, Domján és Szajki-családok lakhelye a település.

Az alacsony lélekszám és a két nagyobb község közé „beszorított” helyzet ellenére Szenttamás mégis jelentős volt: temploma és iskolái révén.

A falu eredetileg a templomot és környékét jelentette, és Molnárihoz tartozott. Egy forrás úgy említette, mint a „molnári Szent Tamás egyház”. Már az Árpád-korban állt itt templom, a 16-17. században többször átalakították, majd a 18. században a Sallérok költségén jelentősen átépítették.

Molnári és Püspöki gyerekeinek tanítását is Szenttamáson, az itteni katolikus és evangélikus elemi iskolák végezték. Már az 1600-as évekből van tudomásunk evangélikus tanítóról. 1875-ben a katolikus iskolában 102 gyerek, az evangélikus iskolában 32 gyerek tanult.

Az egyesülés időszaka

A XX. század hazánk számára két világháború, gazdasági válságok és a trianoni békediktátum formájában sorscsapásokat hozott, ám a település számára e század az egyesülést hozta el. 1907-ben mindhárom falu Országos Községnév Rendezéskor a Rába előnevet vette fel, s lett Rábamolnári, Rábaszenttamás és Rábapüspöki. Az I. világháború mindhárom községtől áldozatokat követelt, összesen: 42 főt. Hősöknek a templom külső falán elhelyezett tábla állít emléket.

Az 1920-as évek a birtokszerkezetben is változást hoztak. A gróf Kinsky-család eladósodása következtében a hitelezők a 27 szobás kastélyt lebontatták, az angolpark évszázados fáit kivágták, az apátság is megszűnt. A földreform következtében 185 hold földet osztottak ki az igénylők között, 70 család pedig 350 négyszögöles házhelyet kapott. A püspöki malom az 1930-as évek elejétől modern hengermalommá vált; ennek épülete – igaz, már a Rábától távolabb – ma is fennáll.

1922-ben a 3 község közös körjegyzőséget állított fel Rábamolnári székhellyel (addig a rábahídvégi körjegyzőséghez tartoztak).1929-ben pedig Rábapüspöki és Rábaszenttamás egyesült Püspöktamási néven, Rábamolnári ekkor még önálló maradt. Püspöktamásiban ekkor 695 fő élt, Rábamolnáriban pedig 637 ember.

A II. világháború 1945. március 30-án ért itt véget. A település határában is súlyos harcok folytak, a vasútállomás pedig légitámadások célpontja volt. A II. világháború számukra 35 hősi halottal járt, akiknek emlékét csak a rendszerváltáskor lehetett megörökíteni a templom falán.

Az 1945-ös földreform során 283 hold földet osztottak fel a parasztok között, ám az egyéni gazdálkodást csak a téeszesítésig élvezhették. A kommunista diktatúrát a község lakói is megszenvedték: sokakat meghurcoltak, bántalmaztak, tönkretettek.

1949-ben Püspöktamási és Rábamolnári egyesülésével létrejött a mai község, Püspökmolnári, melynek akkor 1316 lakója volt. Megindult az addig elkülönült részek egybeépülése, majd a modernizáció (villanyvilágítás, emeletes házak építése, a ’80-as években a vezetékes ivóvíz és a telefonhálózat kiépítése, majd a rendszerváltás után a vezetékes gáz).

1956 tavaszán megindult a téesz-szervezés: a püspöki falurészen a Rába, a szenttamási részen a Szabadság, a molnári részen pedig a Szorgalom MTSZ jött létre, ám ezeket az 1956-os forradalom elsöpörte. A forradalmat követő megtorlás e település lakóit is elérte. A téeszek újjászervezésére 1960-ban került sor, ám még abban az évben egyesítették őket Rába MTSZ néven.

A falu 1977-85 között Vasvárhoz, azt követően a Rábahídvégi Közös Tanácshoz tartozott. A rendszerváltás megteremtette a lehetőséget a gazdasági fejlődésre önálló közigazgatási keretek között. Községünk 1991. január 1-én ismét az önállóság útjára lépett. Ekkor 928 fő élt településen, jelenleg a létszám 900 fő körüli.

Püspökmolnári közmű ellátottsága a néhány éve kiépült csatornahálózattal vált teljessé. Az intézményrendszere a település méretének megfelelő: van óvoda, iskola (tornacsarnokkal), IKSZT könyvtárral, teleházzal, orvosi rendelő, posta és polgármesteri hivatal. Jelentős fejlesztések, felújítások voltak az elmúlt években a településen. Valamennyi középület megújult, felújításra került az úthálózata is a pályázati támogatásoknak köszönhetően.

A legrégebbi civil szervezet az Önkéntes Tűzoltó Egyesület, de a nyugdíjasklub, a lakosság biztonságára ügyelő polgárőrség és a falu hírnevét öregbítő futballcsapat is egyesületként működik, jelentős szerepet töltve a település kulturális életében. A falu népes rendezvénye a szüreti felvonulás, de a sportlövő pálya is rendszeresen használatban van. A közösségi élet mindezen egyesületek tagjainak köszönhetően egyre növekszik.

Petőmihályfa, Településtörténet

Petőmihályfa Vas megyében, a Vasi-Hegyhát dombokkal, patakokkal tagolt festői vidékén, Vasvártól 8 km-re elterülő kis település. Északról a Rába árteréből kimagasló dombhát, Délről a Sárvíz patak határolja.

Az iparosítás messze elkerülte ezt a vidéket, itt nem láthatunk magas, füstölgő gyárkéményeket, helyette nagykiterjedésű erdőkkel, gondozott szőlőskeretekkel, gyümölcsösökkel, rétekkel találkozhat az ide látogató.

Régészeti feltárások bizonyítják, hogy a területen már a vaskor óta élnek emberek.

A település első írásos említése 1233-ból való, ekkor „SAR” gyűjtőnéven nevezték, 1272-ben már a Nádasd nemzetség birtokaként írnak róla. Majd 1308-ban, mint a Sárvíz mellett fekvő Mihályfa néven említik.

A tatárjárás idején királyi birtok lesz, majd a falu egy része a vasvári domonkosok, más területei a káptalanok birtokába kerülnek. 1422-ben a falu egy része zálogként a Gersei Pető család tulajdona lesz, majd 1441-ben I. Ulászló, királyukhoz való hűségük jeléül, a káptalan birtokokat is a Pető családnak adományozza.

Mihály nevű birtokosa annak a Sári-rokonságnak az egyik tagja lehetett, akik a terület legkorábbi birtokosa volt. Erre utal a település mai névének második tagja, míg a Pető- előtagja, a Gersei Pethő családra, akik viszont később, a 15. században itt alakították ki egyik központjukat.

A Petőknek a település déli részén vára is állt, amit Márványkő Várnak neveztek. Ezt 1405 körül a Gersei Pető János kezdte el építeni fából. 1440-ben Szécsi János ostrommal foglalja el Erzsébet királyné részére, de I. Ulászló 1441 márciusában visszafoglalja és visszaadja a Petőknek. 1490-ben még állt a vár, több esemény színhelye volt, de 1690-ben már csak omladékai találhatók. Korának jellegzetes földvára volt, amelyet cölöpök közé döngölt agyagföld védett, mint természetes védelmi vonal, a Sárvíz mocsara.

A vár elnevezése feltehetően egy díszes kapura utalt, amely a várba vagy annak kápolnájába vezetett, melyet Szent István első vértanú tiszteletére építettek. Hasonló módon csak nyomaiban ismerhető fel az egykor a Sárvízen állott malom is.

Mátyás király uralkodása idején a környéken virágzik a mezőgazdaság, amelynek egyik legfontosabb terménye a szőlő és az abból készült bor. Petőmihályfa területén az első szőlőskerteket feltehetően a vasvári domonkosok hozták létre.

A virágzó gazdaságot 1570 körül a török beütése zavarja meg, majd 1606 után már a lakosság két urat szolgál, a saját magyar urait, és a törököt.

Ebben az időszakban Bakacs Sándor, a falu egyik tulajdonos családjának a tagja saját birtokából telkeket oszt a Petőmihályfai szőlőhegyen, amelynek nagy része ekkor még erdős terület. Ebben az időben váltak a szőlőskertek önálló birtokká, ekkor különültek el a jobbágytelkek státuszától.

A falu a török időkben teljesen megsemmisül, az 1860-as években csak néhány új család él a településen.

Egy 1690-ben kelt irat szerint a községnek közepes magasságú PRO MONOTORIUMA, szőlőhegye van, arról átlagos termést szüretelnek.

1698-ban a Kazó-féle vizitáció szerint a községben 137-en laknak.

1690. Kanizsa visszafoglalása után lassan megindul a gazdasági élet.

A Hegyháton új nagyhatalmú család, a Festeticsek szereznek birtokokat. Mihályfa a vasvári és a kemendi uradalmakkal együtt Festetics Kristóf tulajdona lesz.

Petőmihályfán 1727. április 22-én hirdetik ki a mihályfai hegyre vonatkozó törvényt, más néven ARTIKULUST, amely kijelentette, hogy a hegyközség, egy külön közösséget alkot, ahol mindenki egyenrangú.

1730-ban Bél Mátyás lejegyzi, hogy a településnek halastava és lisztőrlő malma is van, melyeket a Festetics család működtet, a lakosság zöme magyar, akik mezőgazdasággal, és szőlőműveléssel foglalkoznak.

A szőlőhegy, a szőlő művelése egyre jelentősebbé vált a lakosság számára, a hegyen haranglábat, majd ennek helyére 1740-ben fából készült templomot emelnek. A ma is látható barokk kápolna 1858-ban készült Szt. Bertalan tiszteletére, téglából, a régi alapjain áll.

Az 1850-es években a szőlőhegy a virágkorát éli, rendezett telekhatárokkal, nagy kiterjedésű szőlőkkel. A szomszédos községek gazdái is rendelkeznek itt szőlőterülettel.

A szőlőhegy történetében a legnagyobb csapást az 1890-es évek végén, és 1900-as évek elején fellépő országos méreteket öltő filoxéria vész mérte, amely elpusztította a régi szőlőket. Az újratelepítés a direkt termő amerikai fajtákkal történt. Sajnos a vész előtt termelt szőlőfajtákról alig maradt megbízható adat.

A z I. és II. világháborúban sok régi pince elpusztul, ennek ellenére a hegyközség szervezete 1949-ig fennmarad.

Az 50-es 60-as évek faluromboló politikájának köszönhetően Petőmihályfa és a környező községek lakossága folyamatosan csökkent, az elöregedés jelei a szőlőhegyre is kihatottak.

Fellendülést az 1978-tól megrendezett Hegyháti Napok rendezvénysorozat hozott, amelyben a petőmihályfai hegy is helyet kapott, mint rendezvényhelyszín.

1990-ben újra megalakult a hegyközség, Petőmihályfai Hegyközségi Társaság néven. Megindult a nemes szőlőfajták telepítése, egyre több vidéki tulajdonos vásárolt birtokot a szőlőhegyben. Több új, és tájba illő pince, présház épült, a meglévő régi pincéket a Műemlékvédelmi Felügyelőség védetté nyilvánította a Barkóca-hegyen és az Öreg hegyen is.

Különlegessége, hogy kiépített út és villanyhálózata van. A szőlőhegy ad otthont a Hegyháti Napok keretében az augusztus 20-ai ünnepségsorozat egyik állomásának.

A rendszerváltás után (1990-es évek) megváltoztak földhasználat tekintetében a tulajdonviszonyok, újra kialakultak a magánbirtokok, az állam lehetőséget biztosított külföldi befektetőknek földek vásárlására, bérlésére. A településen ekkor alakultak ki az osztrák tulajdonban lévő almáskertek, fenyvesek, amelyek munkát biztosítanak a környékbelieknek is.

Az 1990-es évek közepén megszűntek a Termelő Szövetkezetek, amelyek eddig a lakosság többségének munkát adott. A családok a környező városokban, Vasvár, Zalaegerszeg találtak megfelelő munkahelyet.

Napjainkban is problémát jelent a növekvő munkanélküliség, amelynek egyik lehetséges, ideiglenes megoldása a Közmunka Programban való részvétel, ahol e település is keresi a lehetőségeket, évente 10-12 embert foglalkoztatva.

Mára már több civil szervezet is működik a faluban, melyeknek köszönhetően színesedik a rendezvényi paletta és így a lakosság több rendezvényen, programon tud részt venni. Az utóbbi években Falunapot, Gyereknapot, Nőnapot tartanak nagy érdeklődés közepette.

A falunak ma sincs temploma, az egykori iskolaépületben ún. iskolakápolna működik. Az iskola többi része turistaszállásként üzemel.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Petőmihályfa is. A település központjában, a volt óvoda udvarán kialakított Kneipp parkban, – a Lábaspajta szomszédságában – a gyógynövényparkban ismerkedhetünk meg a gyógynövényekkel és azok felhasználási módjaival. Felfrissülve a vizes könyöklő, a lábáztató objektumok és a száraz taposó használata után, megpihenhetünk a küllemében is az igazi felüdülést nyújtó parkban.

A település másik felén pedig Rózsakertet alakítottak ki, mely ámulatba ejti az Erdészház felől érkező idegent.

Az egykor több, mint hatszáz fős falut ma kétszáznegyvenen lakják.

A község vezetése mindent megtesz, hogy e a pár száz lelkes településen, az itt élők számára szép, kulturált, rendezett, gazdagon virágosított környezetet biztosítson. Kihasználva apályázati forrásokat folyamatosan szépül, virágzik a település. Parkok, terek, lábas pajta interaktív kiállító tér épül. Felújításra került az Orvosi rendelő, a Tűzoltó szertár, a Művelődési Ház. Parkosítva, térkövezve lett a kápolna, a temető előtti terület. De a fejlesztéseknek még nincs vége…

Pácsony, Településtörténet

A kis falu előzményei az Árpád-korra nyúlnak vissza. II. András király 1217-ben – mielőtt elindult szentföldi keresztes hadjáratára – a vasvári káptalan anyagi javainak védelme érdekében összeíratta annak birtokait. Az oklevél Vas megye középkori történetének egyik legkorábbi részletes forrása, tizenöt település – köztük Pácsony – első írásos említését tartalmazza. Egészen az 1950-es évekig hozzá tartozott Győrvár egy része, Újmajor is, ahol a káptalannak majorsága volt. A mai falu török idők utáni telepítésű, erre utal egyutcás, hosszan elnyúló szerkezete.

A Vasvár-Oszkó összekötő útról térhetünk be az állomásra vezető úthoz. Fénysorompóval biztosított átjáró a kezdőponti oldalon. Az 1947-es menetrendben az állomás Győrvár néven szerepel még. 1950. július 15-én avatták a mai Győrvár megállóhelyet, az addigi Győrvár állomás akkor kapta meg a Pácsony nevet. Pácsony gyönyörű Déli Vasút szabványépülete. (Egykoron a balatonmáriafürdői állomás is ilyen volt.) Ritkaság, hogy még ma is megtalálhatóak a felvételi épületen a Déli Vasútra jellemző ablaktáblák. Az elmúlt év során felújították, korszerűsítették mind az állomást, mind pedig a sineket, aközlekedést villamosították. Az állomást környező romos épületeket elbontották, így teljes szépségében látható a megújult állomásépület.

Itt működött és munkát adott nem csak a település lakóinak, hanem a környező térség lakóinak is a „pácsonyi Járműjavítő Üzem”. Többek között itt javították a Nyugati pályaudvart elemeit. Ez úgy történt, hogy a pályaudvart szó szerint darabokra szedték és leszállították Pácsonyba, ugyanis csak itt találtak olyan embert, aki hajlandó volt a régi, párizsi Eiffel Iroda által tervezett épület szegecselési technikáit megvalósítani. Tehát leérkezett a darab Pácsonyba megszerelték, majd visszaszállították a fővárosba és újra felújították.

Felszentelésének 100. évfordulójára 2011-re a Szent Imre római katolikus templom külsőleg felújítva, megszépült templomkerttel várta a híveket és a látogatókat. Környéke szépen parkosított, de az egész falu kiemelkedik a környékbeli falvak közül rendezett, virágosított köztereivel és magánházaival, és ez a rendezettség még kissé távolabbi vasútállomáson is megmutatkozik.

1995-ben a település elnyerte a Virágos Magyarországért országos verseny első helyezését. Itt élt az országosan ismert fafaragóművész, Magyar Lajos.

A faluhoz kisebb, erdők között megbúvó szőlőhegyen keresztül hangulatos út vezet Vasvár irányába. A szűkebben vett falu lakossága a régebbi időben sem haladta meg az ötszáz főt, de ma is közel háromszázan lakják.

A jövő évben befejezzük a járdák felújítását, folytatjuk a közmunkaprogramot, módosítjuk a község rendezési tervét, felkészülünk az Óvoda épületének ésszerű hasznosítására

A falu 800 éves jubileumára új települészászló, helytörténeti kiállítás, képeslap készült. Minden házba jutott a „Pácsonyi kóstoló” címmel kis szakácskönyvből, a régi pácsonyi ételeket tartalmazott, hogy mindenki el tudja készíteni otthon megtanulva, vagy csak felelevenítve a régi recepteket. Egy emléktárgyat is kaptak, hogy később is emlékezhessenek szűkebb hazájuk e jeles napjára.

A település vezetői mindig nagy figyelmet fordítanak az itt élők közérzetének javítására, a település fejlesztésére. Az ünnepeiket kis faluhoz méltón megünnepelik, segítik az itt élőket a mindennapi problémáik megoldásában. Mint ahogy történt ez a 800 éves évforduló estéjén is az elszármazottak találkozóján.

Oszkó, Településtörténet

Oszkó a Rába és a Zala vízgyűjtő területe között futó dombvonulat déli oldalában a Vasi Hegyháton fekszik. A falu határát képező Farkas-erdő és a Sárvíz medence legészakibb pontján helyezkedik el.

A Nyugat-Dunántúl múltjában a történelem előtti időktől kezdve az észak-déli utak játszottak meghatározó szerepet. Oszkó is olyan út mentén alakult ki, amely Zala megye észak-déli völgyeiből érkezve itt haladt át a Hegyháton a rumi Rába-átkelő irányába. Az ezen az útvonalon érkező népek nyomai – a neolitikumtól a bronzkoron át a római korig – megfigyelhetők a falu környékén.

A magyar honfoglalás után azonban egy másik, északkelet-délnyugati irányú út, az úgynevezett Katonák útja kapott fontos szerepet. Honfoglaló eleink ezen kalandoztak Itáliába, majd később ezen érkeztek a nyugati kereskedők és ellenséges hadseregek. Az út környékünkön a Hegyhát vízválasztóján vonult végig, s mint az őserdő egyetlen tájékozódási pontja, kijelölte a korabeli falvak, köztük Oszkó határát is.

Oszkó neve először 1217-ben tűnik fel Vzkow formában II. Endre király oklevelében, amely a vasvári káptalan birtokait írja össze. A település mint a káptalani birtokok szomszédja csak a puszta említés szintjén szerepel az oklevélben, annyi azonban kiderül még, hogy ezeket a birtokokat még III. Béla (1172-1196) király adományozta. Későbbi levéltári dokumentumokban az Ozko, Ozkou, Vzkou, Wzkou, Ozkow, Uzquo írásmódok is szerepeltek.

A X.-XI. századi határvédelem elsősorban az országból kivezető utak ellenőrzésére törekedett. A Katonák útja egyik védelmi vonala Vasvárnál épült ki, ez ma is látható – a részben rekonstruált – Vasvári sánc. A sánc mögötti terület bizonyára fontos szerepet játszott a védelemben, s mint ilyen, királyi vár vagy várbirtok lehetett. A terület történetét azonban csak a védelmi rendszer felbomlásától, a XII. század végétől tudjuk nyomon követni. A földbitokok ekkor kisebb részletekben egyházi és világi birtokosok kezére kerülnek, az egyetlen nagyobb összefüggő birtoktest, Oszkó, a Nádasd nemzetség birtokában van.

A nemzetségnek három fő ága ismert (Nádasdy, Nádasdi Darabos és Gersei Pethő), de a XIII. század második felében kialakulóban volt egy oszkói ág is. Itemer fia Péter és ennek fiai a család többi tagjaitól igyekeztek felvásárolni oszkói birtokrészeiket és összefüggő birtoktestet kialakítani. Ez a XIV. század elejére részben sikerült is, az oszkói birtok nagyobb része – a későbbi Felsőoszkó – a család kezére került. A birtok kisebb részét – a későbbi Alsóoszkót – továbbra is a Nádasdy család tagjai birtokolták. Felsőoszkóból még a XIV. század közepe előtt birtokadományt kapott a család egyik tagjától a vasvári káptalan.

A Nádasd nemzetség oszkói ága rövid történetének a XIV. század közepén egy családi tragédia vetett véget. 1355-ben ugyanis Pető fia Miklós birtokjogi nézeteltéréseik miatt megölte unokatestvérét, Beke fia Bekét, aminek következtében ő maga is elvesztette birtokait. A királyi kézre került javakért hosszú évtizedekig tartó persorozat indult, amelyből végül a családdal nőágon rokon Egerváriak kerültek ki győztesen.

A XIV. század elején a Nádasdyak elvesztették Alsóoszkót – hűtlenség miatt -, majd a birtok adományként a Gersei Pethő család kezére került. A XV. század végén az Egervári család főúri ága is kihalt, oszkói birtokrészeik előbb a Kanizsaiakra, majd Nádasdy Tamásra háramlottak, de az Egerváriak köznemesi ága is tartott meg birtokrészeket településen.

Oszkói lakosokkal 1313-ban találkozunk először, ekkor Mákfai Péter fia Bálint és oszkói jobbágyai: Belyd, Noster fia István, Domonkos, Mátyás és Mihály fia Péter tanúskodnak egy perben.

1412-ben pedig a vasvári káptalan Zsigmond király előtt tiltakozott amiatt, hogy az Egerváriak jobbágyai uraik biztatására a káptalan adóbeszedőit fegyverrel elüldözték. Itt már a jobbágyok vezetékneveit is feltüntetik mint: Chon, Chan, Kazas, Gersse, Lorandi, Zanthow, Sye, Baan, Thoth, Kewer, Kolchar, Thome, Chvra.

A török háborúk idején – annak ellenére, hogy a falut kettős adóztatás sújtotta, és időszakosan el is néptelenedett – a birtokjogi helyzet a különféle zálogszerződések következtében csak tovább bonyolódott. A XVIII. század folyamán azonban a Festetics család fokozatosan felvásárolta az egykori Pethő-birtokrészeket, sőt megvette a Széchenyiek kezére került egykori Nádasdy-földeket is. A század végétől a jobbágyfelszabadításig Alsóoszkót és Felsőoszkó egy részét a Festetics család birtokolta, a további felsőoszkói birtokrészek pedig az Egervári család és a vasvári káptalan tulajdonában voltak.

A jobbágyfelszabadítás után csak a Festetics család tartott meg majorsági birtokokat Alsóoszkón, ám 1909-ben ezeket is kiparcellázták. A család többi birtokát a káptalannal és az Egerváriakkal együtt már ekkor eladta. Ezekből vásárolt magának a Festetics-uradalom egykori mérnöke, Győry Lajos, akinek örökösei, a Rusznyák-Höhn rokonság egészen az államosításig a falu egyetlen jelentősebb birtokos családja volt.

Mai formájában, Alsó- és Felsőoszkó 1941. évi egyesítésével jött létre Oszkó településnéven, mint a környék legnépesebb faluja.

A jobbágyfelszabadítástól a téeszesítésig a falu többsége kis- és törpebirtosként gazdálkodott, tevékenységüket elsősorban a gabonatermelés és az állattenyésztés-tejtermelés határozta meg. Annak ellenére, hogy a gazdálkodó családok helyzete – elsősorban a birtokok aprózódása miatt – generációról generációra egyre kedvezőtlenebb lett, a falu lakosságszáma egészen a második világháborúig folyamatosan nőtt, az 1930-as évekre érte el az 1450 fő körüli maximumot. A háború után azonban előbb mérsékelt ütemben, majd a téesz megalakításának évétől, 1960-tól rohamosan csökkeni kezdett, napjainkban 650 fő körül stagnál.

A szocialista korszakot a falu mint kisebb központ élte át (három település – Oszkó. Olaszfa, Pácsony – közös tanácsának székhelyközsége, az egyre több falut összefogó téesz központja és körzeti alsó tagozatos iskolaközpont), s ha jelentősebb fejlesztésre nem is volt módja, de a tudatos leépítést elkerülhette. A rendszerváltást egy elmaradott kistérségnek az átlagnál némileg jobb adottságú településeként élte meg.

A község lakosságának egy része ma is a mezőgazdaságból él, részint a téesz alapjain létrejött szövetkezetben, részint újonnan alakuló családi gazdaságokban. Az alkalmazottak többnyire Vasvárra, Szombathelyre és Sárvárra járnak dolgozni, helyben az óvoda, az öregek otthona, egy faüzem, egy kisebb cipőüzem és egy csirkenevelő ad munkát. A község iskolája sajnos megszűnt, a tanulók Győrvárra és Vasvárra járnak iskolába. Jelenleg az Édes Vidék Cukrászműhelynek és a Gyümölcsfeldolgozó Üzemnek ad otthon a pályázati támogatásból átalakított épület.

A felsőoszkói falurész közepén áll a középkori eredetű, bár többszörösen átépített plébániatemplom, a Szent György-templom, körötte a faluközpont frissen felújított középületei. De figyelmet érdemelnek a világháborús emlékművek, a temetői emlékhely és a XIX-XX. századi út menti kőkeresztek is.

A falutól kissé távolabb fekvő szőlőhegyen számos régi, hagyományos építésű présház maradt fenn. A régi bortermelő kultúrával rendelkező terület megóvására és hasznosítására alakult 1985-ben a Hegypásztor Kör. Az egyesület ma népi műemlékegyüttest, turistaszállást és erdei iskolát működtet a szőlőhegyen, a faluban pedig Közösségi házat és Vinotékát. Az egyesület sikeres projektekkel mára már országos népszerűségre tett szert. Tevékenységi körük körvonalai az értékmentés, hagyományőrzés, helyi értékek népszerűsítése mentén körvonalazódik ki.

A településen több civil szervezet is működik: Tegyünk Együtt Oszkóért Közalapítvány, Oszkói Polgárőr Egyesület, Független Nőszövetség, Oszkó-Győrvár Térsége Sport Egyesület, Szivárvány Színjátszó Kör, Oszkói Tánccsoport, Oszkói Daloskör.

Oszkó gazdag kulturális élete az Integrált Közösségi Szolgáltató Tér szervezésében történik. A település önkormányzata – lehetőségeihez mérten – példaértékű módon támogatja ezeket a programokat. Elszármazottak találkozóját, de még Férfi napot is tartanak, és megköszönik minden évben fehér asztal mellett mindazoknak a munkáját, akik a településért dolgoztak az év folyamán. Évek óta képzőművészeti alkotótábornak is helyt ad a falu.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Oszkó is. A Vasvár felöl érkező vándor a faluba beérve egyszerre a Kneipp park gyógynövényparkjában találja magát. Felfrissülve a vizes könyöklő és lábáztató objektumok és a vizes taposó használata után, megpihenhet a park kényelmes padjain kortyolgatva a Kneipp teaház gyógynövényes teáit. A település másik végében pedig, Hegypásztor Kör szőlőhegyén kialakított Kneipp parkban tűzrakóhely, vizes játékok, gyógynövénylabirintus és egyensúlyozó várja kalandvágyó kicsiket és nagyokat. A táplálkozás piramis eligazítja őket az egészséges táplálkozás kialakításához vezető úton.

A település vezetősége kiemelten fontosnak tartja, hogy biztosítja a 21. századi elvárásoknak megfelelő hátteret az itt élők mindennapi életének. Számtalan sikeres pályázat járult hozzá, hogy a település intézményei, úthálózata, csatornarendszere kiépüljön, megszépüljön, modernizálódjon. Játszóteret, szabadidő parkot alakítottak ki a falu központjában. Felújították a templomot, a mellette üresen álló plébániaépületben 19 fő befogadására alkalmas ifjúsági szálló épült. Színvonalas kulturális programjaik nem csak az itt élőket, hanem a távolabbi települések lakóit is idecsalogatja. Folyamatos fejlődésének köszönhetően sokan telepednek le ebben a szőlőhegyek lábánál fekvő virágos faluban.

Olaszfa, Településtörténet

Olaszfa Vas megye déli részén, az úgynevezett Vasi Hegyháton, Vasvár várostól délkeleti irányban, mintegy 10 km-re található. A Vasvári járáshoz tartozik. Területe 1654 hektár. Rendezett szántóföldek, rétek, erdők veszik körül, völgykatlanban helyezkedik el a jelenleg 428 lelket számláló zsáktelepülés.

Első okleveles említése 1244-ből való. A község az egykori Káptalanolaszka (Főszeg, Gyöpszeg, Alszeg, Csapás), Petőolaszka és Kozmafa településekből áll. A falu birtokjogi széttagoltságának emlékét őrzi a zegzugos településszerkezet. Mai elnevezése 1942-től használatos.

A falu eddig ismert első okleveles említését a győri káptalan egy 1306. évi átirata őrizte meg.

A település területén már a római korban is éltek. A 16. században Olaszka tizedszedő központ is volt. A földművelésnek és szőlőtermesztésnek nagy múltja van. 1750 körül már írásban is elkészítették „A Pethő Oloszkai Helység Szőlő Hegybeli törvénykönyvet”, 30 artikulussal.

Az 1890-es évek közepén, a község keleti részén kezdődő dombos erdő alján, fakitermelés közben felszínre került egy római kori villa falazata és szép mozaik padlója. Szombathelyi és vasvári egyházi és világi vezető személyiségek többen megtekintették, végül a mozaikpadlózatot felszedették és elszállították. a szombathelyi múzeumban és régészeti bibliográfiában nem találták nyomát az olaszfai leletnek, ami azt bizonyítja, hogy a római kori leletekben gazdag vármegyében ez a magányos lelet elsikkadt. Az akkori feljegyzések szerint a leletek helye „a község keleti szélén a XX. században „csapásnak” nevezett egysorházas utca végét és a Sipostó-lapályt összekötő földút fölötti domboldalon, mintegy 40-50 méterrel volt a földúttól, s nem éppen az út közepe táján, inkább közelebb a „csapás” utcához.”

Műemlék temploma építésének ideje nem ismert. Egy 1340-ben kelt okirat már Szent Miklósról nevezett plébániatemplomként említi. 1685-ben a törökök zaklatásai miatt a lakosság teljesen elhagyta a falut, a templomból boltíves szentélye és falai maradtak meg.

Az 1378-ban végzett határjárás szerint „oszkó felől a völgyben Vervyze folyócska van, mellette Karakou helység, amellyel határos Olozka”. a településtől keletre húzódó domb gerincén található a Szent Miklósról elnevezett plébániatemplom. A templom-domb jellegzetes kiemelkedés a dombos falutelepülés környezetében.

Öreg templomát, amely alig fél kilométerre van a római villától, az 1920-as évek elején restaurálták. Ekkor bontották le a templomhoz ragasztott körív alakú sekrestye épületét is, mert falazata már erősen megrepedezett. a sekrestye alapfalait 2 m mélyen kiszedték, ugyanis lapos négyzet alakú, betűjeles téglái római kori építményre utaltak. Egy régészettel foglalkozó professzor megállapította, hogy a sekrestye római kori őrtoronyépítmény volt. 1906-ban a templom kőpadozata, illetve az alatta lévő kripta beomlott. üregébe a község akkori fiatal tanítója, ort János ment le. nagy érdeklődést keltett felfedezése, mivel a kriptából alagút vezetett a templomon kívülre, a közeli erdők felé északkeleti irányba. az alagút első részét a beomlásig felkutatta, azonban csak szétszórt kriptamaradványokat talált. Így kiderült, hogy a sírhelyet a korábbi századokban már megbolygatták. Valószínű, hogy az alagút a török idők építménye, de mindenképpen a templom ősiségét mutatja.

1797-ben késő-barokk stílusban építették újjá, 1980-ban renoválták, 2012-ben komplex felújításon esett át. A templomban Bencz György 1882-ben épített egyedi orgonája és B. Kopp Judit faragásai találhatók.

1941-ben az Olaszka községnév megszűnt, a község Kozmafával Olaszfa néven egyesült. Mai nevét 1942-ben kapta.

A falu iskolája 1758-tól működött, sajnos 2005-ben végleg bezárta kapuit. Az óvoda 1964-ben nyílt, és azóta is működik. Az Óvodások aktív szereplői a település valamennyi ünnepének, programjának.

Elérhető közszolgáltatások: a településen teljes körűen kiépített a vezetékes vízellátás (1985) és az elektromos áramellátás (1960), a háztartási villamos energia fogyasztók száma: 261. A faluban 1997 óta elérhető a vezetékes földgáz, a háztartási gázfogyasztók száma: 98. A település belső úthálózata közepes minőségű, távközlési ellátottság kielégítő, a településen 82 db távbeszélő fővonal van, üzleti analóg távbeszélő fővonalak száma: 8. A faluban a kábel TV nincs kiépítve. Szervezett hulladékgyűjtés megoldott, kéthetente szállítják el a települési hulladékot. A rendszeres hulladékgyűjtésbe bevont lakások száma 258. A postai szolgáltatás nagy múltra nyúlik vissza, pontos adat nincs a kezdetekről, a lakosságot érintő legnagyobb változás 2003. év végén következett be, megváltozott a szolgáltatás módja, részleges megosztással mobil postai és hagyományos kézbesítési rendszer működött, 2007-től a kézbesítést teljes egészében a mobil posta végzi. A postai ügyintézést 3 órában a helyi postahivatalban is le lehet bonyolítani.

A mai Olaszfa képére nemcsak az itt élők, hanem az innen elszármazottak és az itt nyaralóházakkal rendelkező olasz családok is hatással vannak.

Olaszfa egy jó levegőjű, csendes, nyugodt települése a Hegyhátnak. Nagy hangsúlyt fektetnek az itt élők, a település vezetőjének Landor Gyulának és a Kneipp mozgalom lelkes hívének Józsa Ritának,és a Kneipp szakértőnek, Dr. Garda Károlynak az irányítása mellett az egészségtudatos életmód kialakításának a Kneipp módszerre alapozva.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Olaszfa is. Az itt található épületegyüttes a Kneipp témaút legszebb és legsokoldalúbb állomása. A családi ház és udvara egyben a település egyik közösségi tere. A gyógynövény szegélyezte szabadtéri malom egy–egy játszma során nem csak a szellemet, hanem a folyamatos lépcsőzés mellett a testet is megdolgoztatja. A hofehér ház tornácán szőlőlugas alatt pihenhet meg az elfáradt vándor. Ittjártunkkor éppen az óvodások szüretébe csöppentünk bele. Az udvarán, a kerekes kút mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal találhatók. Az épületben a jó és páradús levegőt biztosító parajdi sós sószoba, mellett a Kneipp módszer vizeskúrájának hátteret adó eszközök találhatók, azonban ezek már csak orvosi előírásra, illetve orvosi felügyelet mellett használhatók.

Újonnan épített kilátója kényelmes megpihenést nyújt a Kneipp túraútvonalat megjárva, a dombra felérő vándornak, hogy körbe tekinthessen a fennsíkról, ahonnan jó időben még a Sümegi várat is látni lehet. (Mi is részesei lehettünk ennek a nekünk „helyiek” számára is lenyűgöző látványnak!)

A folyamatos fejlesztéseknek, melyre a település vezetői kiemelt figyelmet fordítanak, melyek anyagi hátterét a nyertes pályázatok biztosítják – megújult a Művelődési Ház, a Tűzoltószertár. Játszóterek, Pihenő park ívókúttal épült a faluközpontban településre érkezők és helyiek örömére. Rendezvénypajta biztosítja a kialakított Művelődési Ház előtti téren a rendezvények résztvevői számára a napsütés, vagy az eső a védelmet a település programjai alkalmával. Érdemes felkeresni ezt a piciny falut a Hegyháti erdők rejtekében.

Nagytilaj, Településtörténet

Nagytilaj Vas és Zala megye határán található csodálatos természeti szépségű környezetben.

Sokáig zsákfalu volt, ma már közút köti össze a Zala megyei Pókaszepetkkel. Az egykor a számos birtokos révén elkülönült részeit más-más néven nevezték: Illéstilaj, Hermántilaj, Bazíttilaj; Hervadtfa – eredetileg Herbortfalva – nevű része már Zala megyéhez tartozott.

A Kistilaj és Hervadtfa egyesüléséből született kisközség az írásos feljegyzések tanúsága szerint már 1272-ben lakott település volt. Tilaj nevét, – a szájhagyomány szerint – egy a faluban felnevelkedő híres lóról kapta. Később lett csak Nagytilaj a település neve, mivel a falu körül sok major (tanya) nőtt ki ugrásszerűen.

A patak mellett volt a falu magja, az első település. Az ide települt pásztor családok állattenyésztéssel, főleg sertéstenyésztéssel foglalkoztak. A nagy kiterjedésű erdőkben a sertéseket az itt található makkon nevelték fel. A „siskahajtó úton” hajtották az állatokat a nagyobb vágóhidakra Sárvárra és Sopronba.

Tatárjárásról, „törökdúlásról, hogy ezen a vidéken is jártak ozsmán hadak,” nincs feljegyzés. Az 1848-49-es szabadságharcban 3 fő harcolt a faluból, akik szerencsére egészségben tértek haza. Sírjuk az ősi temetőben ma is látható.

Az 1850-es években pestis és tűzvész is pusztított a községben, amely a lakosságot megtizedelte. De a falu lakossága összefogva, együttes erővel újjá építette a falut.

A falurészek között a 1407 óta állt a Szent Márton tiszteletére szentelt templom, amelyet azonban a 19. század végén lebontottak és az akkori faluközpontban új templomot építettek. 1882-ben felszentelik a régi templom köveit is magában foglaló új Szent Márton templomot. A régi templom helyét jelző templom úti keresztet állítottak 1888-ban.

A falu rétjén, a patak mellett Babos József és neje állíttatott keresztet fiúk emlékére. A hervadtfa út mentén a Németh család fia, József emlékét őrzi a kereszt, aki az első világháborúban halt hősi halált.

A falu mellett a különlegesen szép fekvésű dombokon egykor kiterjedt szőlőhegy terült el, tetején kápolnával. A Kamondi Kápolnát Festetics Szidor építette 1707-ben.

A szőlőhegyen található a 700 éves szelíd gesztenyefa, amely még a mai napig is terem és védett vadvirágok (lila és fehérvirágú kikerics, kakasmandikó) színesítik a tájat. A hegyi kápolna búcsúja szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján van.

A különböző falurészeknek és kisebb környékbeli majoroknak egykor több mint nyolcszáz lakosa volt, ma kevesebb mint másfélszázan lakják.

A falu csendes, a pihenni vágyók részére nagyon alkalmas. Az itt élők szívesen látják és vendégelik meg, kalauzolják őket, bemutatva településüket a messziről jött látogatóknak, mesélnek a neves ősökről, akik e kis faluból indultak el világot látni, vagy helyben maradva alkottak említésre méltót az itt élők számára. Ez utóbbiak közé tartozott Tőke Imre naiv fafaragó, aki a faluban élt és dolgozott, maradandó emlékeket állított. Egyik nagy alakos szép faszobrát például az Orvosi Rendelő előtt csodálhatjuk meg.

E kis falu temetőjében lelt örök nyugalomra – végakaratának megfelelően – Bérbaltavár és Nagytilaj jeles szülötte, a „világot járt” Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő, 2007. január 16-án. Az ő emléke, munkássága előtt tisztelegve rendezi meg e két település és a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ azóta is minden évben a „Költő hazatér” Nagy Gáspár Vers- és prózamondó versenyt. A Gazsi Kupát, a Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktornát, a költő életének jelentősebb államosairól érkező csapatok részvételével bonyolítják le, minden évben más-más település ad helyszínt a bajnokságnak. Emléktúrát szerveznek a tiszteletére, amely Vasvárról induló 25 vagy 50 km-es távban és a költő sírjánál egy megtisztelő főhajtással ér véget. A hosszabb távon résztvevők a visszafelé tartó utat is gyalog teszik meg.

Nagytilaj történetét levéltári kutatások alapján Nagy Gyula autodidakta helytörténész (1911-2009) dolgozta fel, munkáját 1985-ben fejezte be. „Falukrónikáját” számos helyi és helytörténeti fotóval illusztrálva 2017-ben Nagytilaj Önkormányzata jelentette meg.

A település vezetői, élükön Horvátné Kántor Klára polgármesterasszonnyal mindent megtesznek e kis település szépítéséért, fejlesztésért. Nyertes pályázatok sorának köszönhető, hogy megújult az életveszélyessé vált Szent Márton templomuk, modernizálódnak a közösségi épületei, méltó emléket állíthattak a falu neves szülötteinek, segíthetik az itt élők mindennapjait. Igazi vendégcsalogató falu, kis ékszerdoboz a „Tilaji hegy” lábánál.

Mikosszéplak, Településtörténet

A Széplaki-patak két oldalán elhelyezkedő, nevéhez méltóan szép fekvésű Mikosszéplak a Vasi-Hegyhát keleti szélén fekszik. A megye délkeleti sarkában, a városoktól messze található, egyedül Vasvár van elérhető közelségben (19 km). A község keleti határát a Szajki-tavakká felduzzasztott Csörgető-patak képezi, de délnyugatról is vízfolyás határolja.

A település első okleveles említése 1279-ből származik. A falu a középkorban a szomszédos Botkaházával és Endrédpusztával a széplakiaknak is nevezett Bottka család birtokában volt.

A falu lakosai már az 1500-as évek végén kénytelenek voltak a töröknek hódolni. A században, a zálogbirtokosok által kirótt elviselhetetlen terhek miatt a lakosok kozül sokan költöztek át Zala megyébe.

A jelentős köznemesi família a környéken szokatlan módon egészen a 18. századig megőrizte birtokait, az azonban már annál szokványosabb, hogy a kihalt család birtokai a Festeticsek kezébe kerültek. 1767 körül a Festetics-család új jobbágyokat telepített le, akik rövid ideig el is különültek a korábban itt lakóktól, mert Új Széplak néven írták össze őket az Úrbéri összeírások során.

A 19. század elején tőlük vette meg báró Mesznil János. Tőle 1836-ban a község nevében is megjelenő Mikos-család szerezte meg. Ők építették fel a falun kívül az 1850-1860-as években hatalmas romantikus, historizáló stílusú kastélyukat, mely a családról a Mikosdpuszta nevet kapta; innen ered aztán a mai falunév előtagja.

A mikosdi uradalomban született és nevelkedett Sobri Jóska, a 19. század első felének neves betyárja.

„Sobri Józsi híres betyár / Kit megfogni már sok kíván / Kerék piros az orcája / Ezer csók illenék rája./ Piros selyemből van az öve / Nagy dupla pisztoly van ráfűzve / Kordovány pisztoly bőrből csizmája / Ugy lép benne, mint a páva” – énekelték a jóképű, daliás – ám négy dunántúli vármegye pandúrjaival égre földre kerestetett Sobri Jóskáról a leányok. A mikosdpusztai kondás fia 18 évesen már peres iratokon szerepelt, midőn az eplényi kanásztól négy társával hat disznót lopott, s az orgazda rajtaveszett. Vas vármegye fenyítő törvényszéke Szombathelyen, 1832. évi Szent Iván-napi törvényszakasz alatt tartott ülésén, Pap, vagy Sobri Józsi, mint fegyveres csavargó ellen, aki tolvajlásait „gyakoriziben megújította” még két esztendei fogvatartást és „fertályanként nyerendő” 30, összesen 60 „pálczaütéssel” történő megfenyítést ítélt. A „tömlöczi tartásukra” fordított költségeket Márton István alszolgabíró „javadalmaikból bevétetni elhatároztatik”. A Sobrival kapcsolatos források mindig jóképű, daliás legényről szólnak. Szabadulása után tovább folytatta a betyár életet. Amilyen mértékben távolodott a becsületes élettől, úgy nőtt betyárságának híre. Csakhamar Vas, Zala, Veszprém és Győr megyék összes haramiája őt tartották vezérüknek, akinek feltétlen engedelmességgel hódoltak. A nép szemében hős volt, aki a véres harcokat kerülte, s a nőkkel szemben mindig nagy tisztelettel viseltetett. A hatóság megelégelve rablásait, vérdíjat tűzött ki a fejére. Egy ilyen hajtó csapatnak sikerült Sobri és társait 1837. március 17-én a Tolna megyei Tamásiban elfogni. Sobri Jóska történetét a bírósági iratok mellett Eötvös Károly Balatoni utazás című könyvéből ismerhetjük meg, Sobri szerelmének Répa Rozi történetével együtt.

A 19. század végétől, amikor egy bécsi bankárcsalád tulajdonába került a kastély és az uradalom, jelentős mintagazdaság épült ki a kastély körül, ahová vasút is vezetett. A második világháború után azonban mindez szétzilálódott: a gazdaság leépült, a vasút megszűnt és a hosszú ideig gyermeküdülőként használt kastély romos állapotba került.

A falunak és a környező gazdaságoknak az 1930-as évek elején több mint ezer lakosa volt, ma mintegy háromszázhetvenen lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Mikosszéplak is. A község főterén található Kneipp park a gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval és napórával várja a felfrissülést keresőket. A Kossuth utcai volt Turistaház épületében Kneipp szobát alakítottak ki a hosszabb ideig itt tartózkodók számára.

A nagyon kicsit, csodás fekvésű település lehetőségeihez mérten fejlődik. A volt iskolaépület átalakítása, korszerűsítése is folyik napjainkban. Itt szeretnének kialakítani a település lakói számára egy modern közösségi teret, a falu rendezvényeinek helyet adó udvarral. A kis színpaddal, kemencével felszerelt zárt terület a gyerekek és felnőttek számára biztosítja majd a jövőben a kulturált kikapcsolódás lehetőségét. A település vezetősége ezzel is szeretné az itt élők számára élhetőbbé varázsolni a mindennapokat.

Kám, Településtörténet

Kám község a Rába-völgy középső részén fekszik. A Rábától a Csörnöc-Herpenyő választja el. A 8-as és a 87-es főút találkozásánál kiemelkedően jó közlekedésföldrajzi helyzetben található, hiszen Vasvár csak 10 km-re van, a megyeszékhely pedig 26 km távolságban fekszik.

Ennek a hegyháti településnek az első okleveles említése 1292-ből származik. Neve Kán honfoglalás kori vezér egykori szállására utal. A szomszédságában fekvő egykori Jeli faluval együtt a Káldy család birtoka volt középkorban. Mindkét falunak ekkor volt már temploma. Jeli Szűz Mária-temploma azonban a török korban a faluval együtt nyomtalanul elpusztult, filiája viszont, a kámi Szent András-templom, barokk formában átépítve a mai napig áll.

A falu újkori birtokosa a Bajáky-család volt, akik kastélyt, úri lakot is építettek a faluban. Majd a tulajdonlásban őket követő Szegedy család élt itt hosszabb ideig, az 1800-as évek elején Kisfaludy Sándor költő és felesége, Szegedy Róza. A kastély és a birtok később a Bezerédj család kezére került, akik itt alakították ki egyik központjukat. A kastély sajnos az 1970-es években lebontották, a nemesi lakhelyre csak az egykori park maradványai utalnak. Itt áll az az emlékmű, amely Kisfaludy és felesége emlékét idézi. A Bezerédj családra pedig a temetőben található – ma ravatalozóként használt – Bezerédj sírkápolna és a körülötte található sírkövek utalnak.

A falu határában, a Hegyhát fennsíkján található a Jeli arborétum, a Hegyhát és Vas megye egyik legjelentősebb természeti értéke.

A 74 hektáros kert az ország legnagyobb arborétuma. Rododendronok (13 hektáron 300 fajhoz tartozó több ezer bokor van itt!) és foltokban együvé telepített, azonos fajtájú tűlevelűek jellemzik. A híres Jeli Arborétumot különösen májusban, a rododendron virágzásának idején keresik fel szívesen a turisták. A hosszú magára hagyatottság miatt a kert egykori képe átalakult, de még így is minden négyzetméterén őrzi megálmodója, Ambrózy-Migazzi István keze nyomát.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Kám is. A Bezeredj-kert bejáratánál található Kneipp park a gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülést keresőket.

Az egykori körjegyzőségi és plébániaközpontnak a második világháború előtt mintegy nyolcszázhatvan lakosa volt, ma mintegy négyszázhúszan lakják.

A MozduljunKám Egyesület tagjainak köszönhetően, a Hegyhát egyik legaktívabb közösségi életet élő települése Kám. Az itt élők mindennapjaihoz, az Egyesület munkájához biztos hátteret nyújt a település vezetése. A jól felhasznált pályázati forrásoknak köszönhetően felújított, modernizált intézményei, a szabadidős programoknak kulturált hátteret biztosító gondozott terek és parkok teszik szebbé az itt élők mindennapjait.

Hegyhátszentpéter, Településtörténet

A szűkebb környék egyetlen települése, amely nevében viseli a Hegyhát elnevezést.

Hegyhátszentpétert a Vasi Hegyhát talán egyik legszebb tájképi környezetében találjuk. A kicsiny, mintegy 170 lelkes települést északról a római-kori Vasvár, délről Zala megye határolja. A falut minden oldalról dombok és erdők veszik körül, délen a Sárvíz patak és annak mocsaras rétje határolja.

Az erdőkben gazdag a vadállomány, bőven találhatók az emberi fogyasztásra alkalmas gombafajták, mint a nyulica, galambica vagy a vargánya.

Története a középkorra nyúlik vissza, azonban minden bizonnyal sokkal régebbi a település.

Első írásos emlékei a keszthelyi Festetics Levéltárban megtalálható 1334 és 1381-ből származó okirat Árokköziszentpéterfalva, de Árokközi-Szentpéterfalva elnevezéssel is emlegeti, ami a falu határában végződő Vasvári sánc eredeti nevére – Nagy Árok – utal.

A település a szomszéd birtokokhoz hasonlóan eredetileg a Sári-rokonság és a Nádasd nemzetség birtoka volt. Később a Gersei Pethők közvetítésével a Festeticsek kezére jutott.

A Szent Péter és Szent Pál tiszteletére épült temploma barokk stílust képvisel, de a vakolat alatt – az ősi helynév tanúsága szerint – minden bizonnyal Árpád-kori falak rejtőznek.

A vasvári prépost 1698-ban azt jegyzi fel, hogy az ősi templom romos, a körülötte lévő temető düledezőben van.

A török időben sokáig hódoltsági területen, illetve annak határán élnek itt az emberek, így a falu többször pusztává lesz, majd idővel újra települ. A török vész elmúltával a keszthelyi Festetics család lesz itt a birtokos, aki csakhamar fellendíti a település életét. 1728-ban már több mint húsz család él itt, 1740 táján pedig újjáépítik az ősi templomot.

1899-ig Hegyhát-Szentpéterfa néven találjuk a települést.

A templom előkertjében áll még két kőkereszt, illetve a torony falán a két világháború hősi halottainak emléktáblája.

Az itt élő emberek szorgalmának köszönhetően a falut egészen az 1960-as évekig a környék egyik legmódosabb gazdafalujának tartották. A földművelésből élő emberek nagy szorgalommal művelték a szőlőt is, helyben, a szomszédos gősfai hegyben, majd az 1720-as évektől a petőmihályfai hegyközségben. Az egyéni szükségleteken felüli terményeket és állatokat a vasvári, zalaegerszegi és zalaszentgróti vásárokon értékesítették.

A magyar és katolikus hagyományt nevében oly megejtően egyesítő Hegyhátszentpéter egyedülálló látványosságot kínál az idelátogatónak, a Béke utca 86-88 szám alatti népi műemlékegyüttest. Az 1891-ben részben vályogból, részben téglából készült lakóépület legértékesebb része a szíves, tulipános mintájú festett, faragott deszkaoromzat, a virágos népi reneszánsz szép példája. Felirata: Gothár István Bedics Anna 1891., készítője Tőke János asztalosmester volt. Hasonló, XIX. századi festett oromzatok Vas megyén kívül még Zalából és a vele határos szlovéniai Muramentéről ismertek. A ház belsejében sarokpados szoba, mászókéményes konyha és hombáros kamra látható. A környékbeli falvakból összegyűjtött tárgyakkal oly módon rendezték be a helyiségeket, hogy úgy nézzenek ki, mintha gazdáig épp csak vásárban vagy a szőlőben időznének, s a napnyugtával érkeznének haza.

Az udvaron csigás gémeskút áll, közelében foglal helyet a Győrvárból áttelepített harangláb és a püspökmolnári községi kovácsműhely és a hagyományos gazdasági épületek.

Az eredeti helyén fennmaradt tájház létrehozásában elengedhetetlen érdemei vannak Szakály Ferenc, volt hegyhátszentpéteri tanárnak, aki felismerte az épület értékét és a falu lakóival összefogva megőrizte az utókornak ezt a különleges épületet.

A faluban 11 út menti szobrot találunk / Mária szobrot és kőkereszteket /, melyek a múlt század elejéről valók. Az utcákon sétálva felfigyelhetünk arra is, hogy még mindig áll több, módos parasztgazda által épített lakóház.

Az első iskola 1893- ban épült, míg a 20. századi 1940-ben, mely napjainkban a közösségi háznak és a könyvtárnak ad otthont.

A kis falunak egykor ötszáz lakosa is volt, ma mintegy százhetvenen lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Hegyhátszentpéter is. A Művelődési Ház udvarában, az utca felől található Kneipp park gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülésre vágyó ide látogató vándort.

A település napjainkban folyamatosan épül, szépül, épületei a kihasznált pályázati forrásoknak köszönhetően átalakulnak, korszerűsödnek. A közösségi terei nem csak külső képükben otthonosak, becsalogatóak, hanem aktív közösségi élet is van a falakon kívül és belül. Rendszeresek e településen élők mindennapjait színesítő programok, segítő támogatások.

Győrvár, Településtörténet

Vasvár határából induló Római sánc a Sárvíz mocsaraiban, Győrvár határában tűnik el. Elsüllyedt várról szóló mondák sora fűződik ehhez a titokzatos helyhez, ezt támasztja alá a falu elnevezése is. A környéken nagy szerepet játszó, de mára már elpusztult Árpád-kori földvár elősejlő nyomai a Győrvárról Hegyhátszentpéterre vezető út mellett, az ún. bodavári forrásnál, a Sárvíz hidjának közelében figyelhetők meg. A helyi legenda szerint a vár Boda királyé volt, aki gőgje miatt várával együtt elsüllyedt a mocsárban. A Szántó Imre által készített legendaillusztráció a Sárvíz melletti égererdőben áll. A várat egy torony jelképezi, amely alatt egy betonkút kapott helyet, a kút fenekén egy hatszirmú virágot látunk. A tornyot kígyók veszik körül, akik láthatóan már urai is a várnak. A vár előtt Boda király szobra áll, amely egyben kútház is. A szobor alatt forrás fakad. A forrás feletti felirat: Бода král. Az alkotás 1977-ben készült, a forrást 1992-ben még felújították, de azóta az egész kicsit magára hagyatva áll.

Győrvár a Sárvíz és annak több mellékvize által közrefogva, a Vasi-Hegyhát déli peremén, a Zala megyei határra szorulva fekszik. A 74-es út mentén, viszonylagosan kedvező fekvését kihasználva, több kisebb község központjaként funkcionál. Elérhetőségén tovább javít a Szombathelyt és Zalaegerszeget összekötő vasútvonal, amely a falu mellett húzódik.

A község területén már ősidők óta élnek emberek. Ezt bizonyítják a határában előkerült csiszolt kőbalták, melyek a kőkorszakból származnak. 1255-ben Geruwar néven említik először. 1258-ban terra Geur, 1334-ben Gewrguar, 1338-ban Terra Gyurgwar, 1438-ban Poss Gyurgwar néven szerepel. A név eredetileg gyűrű alakú várat jelölhetett.

Központi része, az eredeti Győrvár falu az Árpád-korban királynéi birtok volt, IV. Béla király adományaként 1260-ban került a szentgotthárdi ciszter apátság tulajdonába Dobra váráért cserébe. Ettől kezdve birtokosa az apátság, ill. annak kegyurai.

A középkor végén magánföldesúri kézre jutott, majd a Széciek és Batthyányak után a Festeticsek szerezték meg.

A török hódoltság előtt tiszta magyar község volt, később tótokat telepítettek ide, kik azonban idővel teljesen megmagyarosodtak.

A falu neve leginkább az 1706-ban a császáriak felett aratott kuruc győzelemről ismert. Ennek állít emléket a falu déli végén kialakított Kuruc emlékpark. Győrvár melletti mezőn 1706. november 6-7-én. Csata előtt a kuruc csapatok Egerváron, a császáriak Zalaegerszegen táboroztak.

1706. november 6-7-én zajlott a kurucok Béri Balogh Ádám vezérletével nagy győzelmet arattak a császáriak felett. Itt esett fogságba a császáriak vezére, Heister Hanibál osztrák generális. Az Esztergom elveszítése utáni katonai helyzetben, amikor Stahremberg hadserege is visszavonult nyugat felé, a kuruc erőknek egyesülniük kellett, hogy a Rába-menti átjárókat meg tudják menteni. A császári udvar egy horvát bánt, Heister Hannibált küldött hazánk területére, aki november első napjaiban átlépte Magyarország határát. Heister pusztítva, dúlva kereste az egyesülést Stahremberg csapataival. A bán bármilyen területet hagyott el, „lábnyomát” nyomor követte. A falvakat felgyújtotta, a lakosságot kardélre hányta, nem kímélve a gyermekeket, öregeket, asszonyokat sem. Zala népe riadtan Vas megyébe menekült. November elején menekülő tömegek gyűltek össze Győrváron és a környező erdőségekben. A kuruc csapatoknak Andrássy seregével kellett egyesülniük. A magyarok célja, hogy az ellenséget kicsalják védett állásaikból és alkalmas helyen lecsapjanak rájuk. Andrássyék megkapták azt a hírt, hogy Heister átkelt a Murán, és Zalaegerszeg felperzselése után Vasvár irányába nyomul. A kurucoknak meg kellett akadályozniuk Heister és Stahremberg egyesülését. November 5-én indultak el a hazánkat védő csapatok Kőszeg alól Vasvár felé, addig az ellenfél Zalaegerszeget elhagyva Egervárig hatolt előre. Az összeütközés helye ekkor még bizonytalan volt. A labancok száma 3-5000 fő között mozgott, a kurucok kb. 3-4000-en lehettek. A Habsburg-pártiak elfoglalták Egervár várát és letáboroztak. Az ütközetre Győrvár határában került sor. A csata központja a falu előtt végződő dombvonulat aljában található malom volt. Ettől észak-nyugati irányban húzódik az egykor mocsaras, de ma sík rétet kettészelő, de már csak elszórt nyomokban látható malomgát. A kurucok 1706. november 6-án reggel érkeztek községünk alá, átkeltek a gáton, és az erdők lábánál megálltak. A császári sereg nem mozdult, ezért a szabadságharc hívei elindultak, hogy a betolakodók hátába kerüljenek. A megkerülő mozdulatot az Egervár-Győrvár országút bal oldalán vonuló domb mögött hajtották végre. Ez délután 2-3 óra között lehetett.

Heister csapatai figyelés és felderítés nélkül haladtak Győrvár felé. Délután 4 óra tájban érkeztek a labancok a falu melletti mocsarakon át vezető gáthoz. Az út összeszűkült, így ez megtorpanásra késztette őket. Kisfaludy László volt annak a 7 zászlóalja katonának a parancsnoka, akik azonnal rajtaütöttek az ellenségen. A támadás ideje délután 5 óra volt. A kuruc előhadak lovas rohama kettéválasztotta a császári csapatok hadoszlopát. Egyik részük sietve rohant át a gáton, többségük a gát innenső részén a malomhoz szorult.

Heister leesett lováról, kísérőkocsija és egyik ágyúja elmerült a sárban. A csata első mozzanata a kurucoknak kedvezett. Az ellenség a malom környékén megrekedt és megindította a tűzharcot. Az ágyúk tüzére a kurucok csak karabélyaikkal tudtak válaszolni. A lovasság nem tudott előre nyomulni. Az éjszakát mindkét fél a csapataik megerősítésével töltötte. A kurucok visszatértek Egervárra.

Az irányítást Béri Balogh Ádám és Bezerédy Imre vette át. Úgy döntöttek, hogy nincs értelme szorosan az ellenfél előtt állni, ezért egy mérföld kitéréssel akadtak a császáriak oldalába kerülni. Egervárról kiindulva a mai vasútvonal mentén húzódó dombvonulat biztonságos rejtése alatt haladtak el, hogy Győrvár széléről a „frontra” intézzenek döntő támadást. A rohamot először Béri Balogh Ádám vezette. Az ellenfél más utat nem látván, a mocsár felé indult. A heves harcokban a kuruc brigadéros három sebet kapott és vérbe borulva bukott le lováról. (Vasvárra szállítják és a kolostor épületében ápolják. Ennek emlékét tábla őrzi, melyet minden év novemberében a Toborzó alkalmával megkoszorúznak.) A lovas csapatok rohamai voltak az ütközet döntő mozzanatai. A harc vezetését Bezerédy vette át. A császáriak már csak a menekülésre összpontosítottak. Egy karabély sortűz után megindultak visszafelé a gáton. A kurucok gyalogtámadásba mentek át. A labancok ismét a malomhoz szorultak. Ekkor már eldőlt a küzdelem, a később érkező Andrássy már csak a foglyok összeszedésében segédkezhetett.

Heister Hannibált egy 17 éves zászlótartó Sibrik Gábor fogta el. A foglyot Sümeg várába vitték. A kurucok vesztesége csekély volt, kb. 100 ember veszthette életét. A győzelem osztatlan örömet okozott a hazájukat védő csapatok táborában. Rákóczi a tisztekhez írt levelében dicsérte hősiességüket, és magatartásukat követendő példaként állította az egész kuruc sereg elé.

E nap eseményeit elevenítették fel hagyományőrző szándékkal 2017 novemberében, pályázati támogatással a falu lakosai és hagyományőrző csoportok együttműködésével.

A források szerint a falunak már 1244-ben volt temploma, melyet tűzvész pusztított el. Helyette 1559-ben építették fel a Szent Erzsébet templomot, melynek alapjain a mai templom nyugszik.

Plébániája már 1688-ban virágzott. 1775-ben új temető létesült az Ótemető utcában. Kath. templomát a Festeticsek építtették 1782-ben.

1778-ban tűzvész pusztított a településen, amelynek martaléka lett a templom mellett az iskola, és a falu lakóházainak nagyrésze is. Az új templom fő út keleti oldalán kapott helyet és kiegészült egy 2 szobás paplakkal. 1831-ben a paplaknak már 4 szobája, kamra, magtár, csür, szín, pajta, istálló tartozott hozzá. 1866-ban létesül posta. A vasútépítés 1865-ben érte el a községet, egykori vasútállomása ma Pácsony nevét viseli, 1950. május 1-jén avatták az új vasúti megállót.

A 20. század elején a házak legnagyobb része zsuppos, a tűzvész után épülteknél egyszerűbbek. A falu egyutcás és az Ótemető utcáig tart.

A Sárvíz-patak és Verna-patakok szabályozásának hatására eltűnt a falu déli részén lévő a tó, a vizekből a gazdag élővilág: halak és rákok. 1910-ben Győrvárnak 770 magyar lakosa volt. 1902-ben a grófi birtokból kihasítva új temető létesült. Ebben az évben nyílt meg a tejcsarnok. 1907-ben Boskovits Aladár földbirtokos kastélyt, gazdasági épületeket, magtárt, cselédlakásokat épített, melyet 1956 körül lebontottak. 1907-ben Andrásfáról Győrvárra került át a körjegyzőség.

1907-ben, 1922-ben, és 1929-ben is tűzvész pusztított, amelyek közül a legkorábbi volt a legpusztítóbb. Hatására eltűntek a zsupos fedések, módosabb házak épültek. 1912-ben a cselédlakásokból létesült az új iskola. 1925-ben kap először körorvost a lakosság, a gyógyszertár 1936-tól működik.

1952-ben bekapcsolták a községet a villamoshálózatba. 1954-ben aszfaltozták le az országutat, kimélyítették a vasúti aluljárónál az űrszelvényt. Aztán 1996-ban az aluljárót 10,5 méteresre szélesítették ki. 1952-től óvoda működik helyben a Legényegylet épületében, majd 1962-től mai helyén találjuk.

Győrvár magában foglalja az egykor Pácsonyhoz tartozó Újmajort is. Korábbi időkben további majorok is tartoztak a faluhoz, de ezek a téeszek felállításával fokozatosan elnéptelenedtek.

A falu és a hozzá tartozó majorok lakossága egykor meghaladta az ezerkétszáz főt, ma mintegy hatszázan lakják, és a tágabb környék iskolai és plébániaközpontja.

A Faluház a község kiemelkedő középülete, Makovecz Imre és Ekler Dezső tervei alapján épült. Az ún. organikus építészet látványos példája. Ez az épület ad otthont a Faluház Baráti Kör Egyesületnek, a Teleháznak, és az Idősek Klubjának. A győrvári Teleház 1999. április 30-án nyitotta meg kapuit az akkori körjegyzőség településein élők előtt.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Hegyhátszentpéter is. Az Óvoda előtti tér árnyas fái alatt található Kneipp park gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülésre vágyó ide látogató vándort.

A település határában alapította meg vállalkozását a Győrvár Tej Kft., melynek egyik tulajdonosa a Zalaco Zrt., míg a másik tulajdonos Varga Gyula, övé a helyi állattartó gazdaság, a tehenészet, melynek területén tejüzem is épült. A legmodernebb olasz gépekkel felszerelt üzem létesítésével a Győrvári tej – tejbolt és tejivó bolthálózatában a vásárlók mindig megbízható forrásból származó, helyi tejet kapnak. A Vas és Zala megyében működő tejívókban tej, kakaó, gyümölcsös turmixok, krémes tejföl, lágy vaj, a darabos túró, a selymes tejszín, a megannyi ízesítésű sajt, így a porcelánfehér színű mozzarella golyó, vagy éppen a csípőspaprikás, a diós, vagy éppen a vörös áfonyás gomolya várja a vásárlókat.

A Faluház Baráti Kör – hosszú éveken keresztül – Varga Gézáné Marika elhivatott vezetésével a falu kulturális és közösségi életének meghatározó szereplője volt és az mind a mai napig.

Mindezekből is látszik, hogy a falu mindig is a Vasi Hegyhát egyik legjobban fejlődő és korszerűsödő településének egyike volt és ma is az. Különösen igaz ez az utóbbi évekre. Épületei, közterei megújulnak, korszerűsödnek, élhetővé teszik a település lakóinak mindennapjait. Szálláshelyek épülnek, horgásztó és zöldövezetes turistaparadicsom várja nyugalmat és jó levegőt kereső pihenni vágyókat. Fesztiváljai, a Kuruc-, korábban a Birkás Pálinkafesztivál, manapság pedig a Csülök- és Sörfesztivál, a Szüreti felvonulás aktív, sokrétű kikapcsolódást kínál a település és vonzáskörzete lakói számára.

Fontos a község vezetői számára az otthonos, élhető, biztonságot nyújtó település kialakítása, ahol az emberek szívesen és jól élnek, ahova mindig hazavágynak. Figyelmet fordítanak minden korosztályra, mind a fejlesztések, – saját iskolakonyha épül, stb. – mind a programok, rendezvények terén. A mindennapok jó közérzetének biztosítása mellett nagy hangsúlyt fektetnek a múlt hagyományainak összegyűjtésére, az értékek megőrzésére. A gulágra hurcoltak emlékére Harangtornyot állítottak, A fiatalabb nemzedék számára a Kuruc Park mellett korhű játszótér épült, Tündérkertet hoztak létre. És még nincs vége a fejlesztéseknek, még sok elképzelés vár a kezdő lépések megtételére. Legújabban az itt működő Birkás Pálinkaház viszi a falu hírét országszerte. A Győrváron készült pálinkák sorra kapják az elismeréseket. A közelmúltban az Eredetvédelmi Program keretében nemzeti oltalmat kapott a Vasi vadkörte pálinka, melynek előállító a győrvári Birkás Pálinkaház. A vadkörte olyan különleges gyümölcs, amelyet már az ókorban is ismertek, és szerettek az emberek. Amikor a térség eredetvédett pálinkájáról született döntés, azért a vadkörtére esett a választás, mert az a vidék egyik leggyakoribb vadgyümölcse. Birkás István úgy véli Vasi vadkörte pálinka oltalom alá helyezésével egy helyileg ismert érték kapott most eredetvédelmet, ugyanakkor a Vasi vadkörte pálinka révén egy újabb pálinkavidék is felkerült a pálinka alapanyagául szolgáló gyümölcsök termőtájai közé.

Gersekarát, Településtörténet

A Hegyhát déli részén fekvő Gersekarát két falurészét, Karátföldet és Gersét, – ami ma is jól elkülönül egymástól – a Sárvíz egyik ága választja ketté. A térség kisközpontja, amit a négy irányban is meglevő közlekedési kapcsolatok is indokolnak. Vasvár csak 11, Körmend csak 16 km távolságra van.

Területén hosszú ideig erdőség volt. Gerse első okleveles említése 1272-ből, Karátföldé 1313-ból való. Mindkettő irtásfalu volt.

A különös hangzású Korlát- vagy Karátfölde egykor a Konrádfölde nevet viselte, egy bizonyos Konrád magyarosan Kolrád nemes és leszármazottjainak birtoka volt.

Gerse a Nádasd nemzetség egyik ágának birtoka volt egykor, akik közül egy bizonyos Pető utódai innen kezdték magukat Gersei Pethőknek nevezni. A középkor végére a bárók közé emelkedett család révén a kis falu neve országosan ismertté vált.

1448-ban a gersei jobbágyok fellázadnak a vármegye hivatalnokai ellen. A lázadás leverése során a falut elfoglalták a vármegyeiek, akik csak Hunyadi János parancsára adták vissza a korábbi birtokosainak, a Gersei Pethőknek.

Gerse a török időkben kétszer is elnéptelenedett. Kara Haszán török szpáhi telepítette újra. Több török támadást szenvedett el Karátföld is, Gerse is.

A XVIII. század végére a Festeticsek szerezték meg Gersét. Karátföld, mint nemesi község, egészen, 1848-ig őrizte kiváltságainak maradványait.

Az 1868-as népoktatási törvény hatására előbb Karátföld, majd Gerse is községi iskola alapításába fogott. 1906-ban ide települ a körjegyzőség. 1907-től postahivatala van. Az első világháború után itt is pusztított a spanyolnátha és a tífusz.

1930-ban új iskolaépületet adtak át Gersén. Ez volt az „emeletes iskola”, ami ma az önkormányzat és a körjegyzőség épületeként funkcionál. 1927-től kapcsolták be Gersét a telefonhálózatba. A kir. Belügyminiszter 1937-ben egyesíteni akarta a két közeli községet, de a helyiek ellenállásán ez a szándék megbukott.

Az egyesítésre 1950. október 1-jei hatállyal került sor. Ekkor az egyesített község a Gersekarát nevet kapta. 1951-től megkezdődött a falu villamosítása és kezdetét veszi a település rohamos fejlődése. Iskola, óvoda, művelődési ház, víztorony épül, megindul a buszközlekedés is.

A község központi belterületén álló, keletelt tájolású templomot az elmúlt évszázadok során több alkalommal lerombolták, leégett, de mindig újjáépítették az anyaegyházhoz tartozó települések lakói.

Egy 1315-ös írásos forrás tanúsága szerint a templom ekkor még Szent Lászlóról volt elnevezve. Az 1332-es Oklevélben (Codex Diplomaticus VIII/3. CCLXXI. sz. okl.) találkozhatunk először a templommal, mint építménnyel, melyben valójában a következő, 1316. évi véres eseményt írták le: A környékbeli kiskirály, Kőszegi Henrik emberei lemészárolták a Gersén birtokos Nádasd nemzetségbeli nemeseket, Csapó fia András fiait, Lászlót és Dénest családjukkal együtt, csak László kislányát, Margitot – a későbbi Gersei Margitot, Magyar Pál feleségét – tudta megmenteni a dajkája. Az oklevél leírja, hogy László a templomba zárkózott be négy szolgájával, Dénes pedig az asszonyokkal és gyerekekkel az udvarházba. A templomot itt még gersei Szent László-templomként említik.

1443-ban már Szent István tiszteletére emelt templomról történik említés. Az 1698. márciusában tartott Kozo-féle visitatio Szent Kereszt Felmagasztalásának tiszteletére épült romos templomot ír le. A templom 1734-ben is romos állapotú volt a forrás alapján. Az 1758-as Batthyány-féle visitatio megállapításai viszont már erős építményről, boltíves szentélyről, táblamennyezettel fedett, gúlaszerűen épült kőtoronnyal írja le. A templom nagyobbrészt fa építmény. Felszerelését kielégítőnek jellemzi. E visitatióból tudjuk, hogy a templomnak a második oltára az Angyaltól Üdvözölt Szűzanya. A templom barokk stílusban való megújítására 1868-ban került sor, majd 1906-ban történtek még jelentős munkálatok. Ekkor építették át a mennyezetet és sor került egy új torony építésére is. Számtalan értékes kegytárggyal, szoborral szépült a templom. 1914-ben épült az északi oldalon a kápolna, mellyel a középkori templom falai megsérültek, részben megsemmisültek vagy átépítésre kerültek.

A templomot 2008-ban védettség alá helyezte a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, addig nem szerepelt a műemlék jegyzékben.

Az 1970-es évek szakszerűtlen karbantartási munkái az Istentiszteletre méltatlanná tették a templomot. A külső és belső burkolatok jelentős vizesedést állagromlást okoztak.

A 2010. évi felújítást megelőző régészeti kutatás bebizonyította, hogy maga a templom középkori eredetű. Ez azt is jelenti, hogy a templom és környéke régészeti lelőhely lett. Jelenleg Szent Kereszt felmagasztalása a templom búcsúnapja. 2010-ben pályázati, egyházmegyei, helyi és elszármazotti támogatásoknak köszönhetően teljes körűen megújult a templom. A köré kiépült Kálváriával, a Családok és Élővilág téma utakkal együtt (őshonos gyümölcsfák alatt) a hitélet számára meghatározó központtá vált. Az egyház is itt alakított ki plébániaközpontot.

A falu határában lévő Fias-tó a Vasi Hegyhát egyetlen, állandó vizű természetes tava, a Sárvíz vizéből duzzasztották fel 2001-ben. Egykoron a községi sertéslegelő delelő tava volt. Napjainkban kisebb üdülőközpont épült a tó köré, melynek vize fürdőzésre, horgászásra és különbféle vízi sportok űzésére is kiválóan alkalmas.

A falu jól felszerelt Sportcsarnoka automata tekézővel, füves és betonpályával várja a mozogni vágyókat.

A faluközpontban található Millenniumi Park alkotásai – a Falvak Kultúrájáért Alapítvány fafaragóinak köszönhetően – szép faragásaival hívogatja pihenésre a látogatókat. A Park főbejárata előtt a „park őrének”, majd a két falurész egyesülését jelképező kapunak, a Szent Keresztnek, valamint Szent Istvánnak, Boldog Gizellának, Szent Imrének és Szent Erzsébetnek alakjait hívogatták életre a művészek a fahasábokból. A világháború és az 1956-os forradalom áldozataira a Szomorú anya, a ’48-asokra Batthyány Lajos és az aradiak oszlopai emlékeztetnek.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Gersekarát is. A település központjában található Kneipp park gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülésre vágyó ide látogatót. Mindezek mellett Kneipp szoba is rendelkezésre áll a megpihenni vágyónak.

Gersekarát fejlődése és fejlesztése mind a mai napig tart. Sikeres nyertes pályázatiaknak, a település közösségéinek összefogásának köszönhetően a település folyamatosan fejlődik, megújul. Aktív egyesületi munka nem csak a kultúra, hanem az egyházi élet, az értékgyűjtés, a sport területén is kimagasló eredményeket hozott az itt élők számára. A kötélugrók térségi és megyei sikerei elviszik a település hírét a távoli vidékekre is. A makett építésnek is nagy hagyománya van a településen. Az énekelni vágyó kórustagok pedig rendszeres fellépői a vasvári Toborzónak a kötélugrók mellett. De sorolhatnánk mind azt a sokrétű közösségszerveződést ami erre a településre jellemző a fiataloktól az idősebb korosztályig, a horgászoktól a polgárőrökön át az örökség védőkig.

A község vezetői mindig is fontosnak tartották, hogy az itt élők mindennapi jólétét biztosítani tudják. Ezért újul meg a közeljövőben Művelődési Ház előtti tér, a buszmegállók, az utak és járdák. Ezért nincs vége a folyamatos fejlesztéseknek, keresik a módját, lehetőségét hogy széppé, élhetővé tegyék Gersekarátot nem csak az itt élők, hanem az idelátogatók számára egyaránt.

Egervölgy, Településtörténet

A Hegyhát lábánál futó úttól kissé beljebb (a középkori Jeli falu az út közvetlen közelében terült el) egy völgyben alakult ki a falu.

Eredete a Farkaserdőben folyó 18. századi erdőírtással és hamuzsírégetéssel kapcsolódik össze. Gróf Szluha György császári tábornok a sárvári vár és uradalom akkori birtokosa 1756. március 30-án kibocsátott telepítő levelét a sárvári kastélyban, melynek révén harminc német telepest telepített le egy írtáson, ami aztán a falu alapját képezte. Ennek oka az volt, hogy az uradalomhoz tartozó, hatalmas területen fekvő Farkas-erdőben a törvénytelen erdőhasználat (makkoltatás, erdei legeltetés, hamuzsírfőzés, stb.) már jó ideje nagymértékű pusztulást okozott. Szluha új telepesfalvak létrehozásával akart a helyzeten javítani. Főként német nemzetiségű erdőirtók kötelességeit, kedvezményeit szerződésben rögzítették. Az egyetlen fennmaradt ilyen német nyelvű okmány az egervölgyiek kontraktusa (szerződése).

Részletek Egervölgy alapítóleveléből:

„Mi alulírottak levelünk erejével kinyilvánítjuk minden rendű és rangúaknak, hogy készen vagyunk a kegyelmes sárvári uraságtól az uradalmában fekvő Farkas-erdőben egyes helyeken, amelyeket ő Excellenciája ikládi gróf Szluha György legkegyelmesebben számunkra kijelölt és … azon lakni enged…Ezzel szemben ők a fenti elkötelezettség alapján kötelesek a kijelölt helyeiken házaikat felépíteni, és amennyiben valamelyikük el kíván távozni, úgy fizesse meg a fent leírt pontok szerinti díjat, amit ennek megerősítésére sajátkezű aláírásommal tanúsítok. Ugyanúgy mi új lakosok, minekutána előttünk felolvastatott és elmagyaráztatott, a fent leírt pontok saját megfontolásunkból egyetértőleg elfogadtattak, és mivel magunk az írásban járatlanok vagyunk, így leírt nevünk után tett saját kezű keresztjelünkkel elköteleztük úgy magunkat, mint leszármazott gyermekeinket és gyermekeink gyermekeit.

Kelt Anno 1756, Március hónap 30-án Sárvár kastélyában

Gróf Szluha György

Michl Somer +

Matthias Tritsch +

Frantz Huber +”

A névadója is ő lehetett a falunak, mivel a jelentése égerfákkal benőtt völgyet jelent. Kezdetben árendások voltak, azaz bérletet fizettek földesuruknak.

A viszonylag zárt falu – a környező telepítésekkel ellentétben – viszonylag sokáig, a 19. század második feléig, megtartotta nyelvi különállását, ezért a közelmúltig nevezték Németfalunak is. Mára már az idősebbek körében is teljesen elfelejtődött a német nyelv használata.

A falu Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt temploma 1790-ben épült és 1834-ben bővítették. Bizonyára ebből a korból, a 18-19. század fordulójáról származik a tekintélyes, emeletes plébániaépület is.

A hagyományos, egyutcás faluképet jól kiegészíti az egymásra néző temetődomb és szőlőhegy. Előbbi helyen számos szép régi sírkövet, az utóbbin viszont az egykori présházaknak csak maradványait fedezhetjük fel. A falunak egykor közel ezer lakosa volt, ma négyszáznál is kevesebben lakják.

A faluból sokan hagyták el az országot, vándoroltak ki többek között Amerikába már a század elején és 1956-ban is. Az otthonról elszakadt, „Amerikába vándorolt egervölgyi magyarok”, viszont nem felejtették el őseik szülőföldjét és egy Szentháromság szobrot emeltettek a faluban 1907-ben. A település lakóinak vallásos lelkületére utal a faluban és a hegyen felállított 18 kereszt és az Keresztút, melyet 2002-ben, Kercza Lajos építésztechnikus – amatőr alkotó – adományozót az itt élőknek.

Egervölgy dimbes-dombos, erdőszéli, egyszerű, de nemes kis ékszerdoboz, ahol közvetlenek és kedvesek az emberek. A falu vezetésének köszönhetően folyamatosan, fejlődik, megújul. Modern közösségi terei, játszótere, hangulatos, virágdíszes utcái szebbé teszik az itt élők mindennapjait. A polgármester asszony, Auer Gyuláné és a helyi közösségi élet mozgatórugója, Bősze Krisztián együttesmunkájának köszönhetően összetartó, együtt munkálkodó kis közössége van a településnek. Krisztián által vezetett kulturális csoportok üde színfoltjai, nem csak a helyi rendezvényeknek, hanem a vasvári Toborzónak és a környező települések falunapjainak is. A Krisztián által készített fellépő ruhák és koreográfiák mindig nagy sikert aratnak fellépéseik során. Együtt újítgatják a település keresztjeit, gondozzák, csinosítgatják a falu köztereit.

Egervölgy turisztikai látványosságát a templomon és a Szentháromság-szobron kívül a színes házak és az úgynevezett GRAFFITI falu jelenti. Ha Egervölgyről beszélgetünk valakivel, és a nevéről nem is, de ha megemlítjük a festet házakat, abban a pillanatban beugrik neki, hogy mely településről is van szó és elhangzik az a mondat :„Ja, a graffitis falu!”

Csipkerek, Településtörténet

A Vasi Hegyhát legészakibb csücskében, a Kutyori-patak forrásánál található Csipkerek község. Dombos vidéken fekszik, határában erdők és szőlőhegyek találhatók. Az eredetileg egyutcás falu a 8-as és 87-es utak kereszteződésétől mintegy 7 km-re délkeletre található. A falu határa a Rába és a Zala közötti vízválasztó is, de a község területéről a Zala irányába lejt a térszínt. A vidék uralkodó talaja az agyagbemosódásos barna erdőtalaj.

A falu nevében a régi magyar „kerek” szó is az erdőre utal, a „csipke” pedig vadrózsás-bozótos helyre s az összetételi tagok megrövidült ejtéséből származik: csipke + kerek = csipkerek. Emellett ismert egy legenda is, amely más magyarázatot ad a név keletkezésére:

„Egykor, mikor a szekérkerék még nagy érték volt, egy kereskedőnek éjszakai pihenője folytán valamelyik kereskedőtársa ellopta a kocsikerekét. Reggel a kárvallott ember a maga idegen akcentusával próbálta elmesélni, hogy »megcsíptek kerek«,azaz elcsípték a kocsikerekét. Az egykori szálláshely pedig, ahol ez az eset megtörtént, a mai település őse volt.”

A falu múltja az ókorig nyúlik vissza, ugyanis a helység határában húzódik az ún. zemenyei út, annak az országútnak a maradványa, amelyet a Római Birodalom épített Rómától Arrabonáig, azaz a mai Győrig. Később ezt az utat kereskedelmi útvonalnak használták.

Bármi is volt a falu nevének eredete, már egy 1314-es feljegyzés Chipkerek alakban írva tesz említést róla. A név írásmódjának változásai: 1347-ben Cypkerek, 1773-ban Csipkerék, 1786-ban Cshipkerek, 1828-ban újra Csipkerék, majd 1863-ban a mai helyesírással Csipkerek.

A falu eredetileg kisnemesek birtoka volt, tőlük került még a középkorban a vasvári káptalan birtokába. A török időkben elpusztult települést csak a 18. században építették újra. A betelepült lakosok nagy része horvát és német származású törpebirtokos volt. A mai népesség családnevei között azonban csak kevés idegen eredetűt találni, mert a családok nagy része az idők folyamán magyarosította a nevét. A lakosság számát az 1785-ös népszámlálás 630 főben állapította meg. Ez a népességszám folyamatosan növekedett, míg az 1940-es évben elérte az 1215 főt. A második világháború kissé megállította a népszaporulatot (1946-ban 1199 fő), de az 1950-es népszámlálás újra fellendülést mutatott, ekkor éltek legtöbben Csipkereken: 1250-en. Ma már csak 342 fő él a faluban.

A település első temploma az Árpád korban épült, a mai temető helyén állt. Az új templom 1906-ben készült el 197 család összefogásával, valamint az egyházközség és az egyházmegye támogatásával. A Szent Anna római katolikus templom egyhajós épület, melyet ötszögletű szentély zár, 1980-ban készült fényben ragyogó ólomüveg ablakait szentek alakjai díszítik. Mindszenty József bíboros tiszteletére is készítettek egy üvegablakot. Bejárata előtt Szent Józsefnek, Szűz Máriának, s a Szentháromságnak emelt szobor magasodik.

Ugyanebben az évben készült el a volt iskolaépület is.

Az első világháború messze elkerülte a települést, de a 250 bevonuló csipkereki férfi közül így is huszonkilencen haltak hősi halált. A két háború között a gépesített gazdálkodás szerepe jelentősen megnőtt. Az iparágak számos képviselője megtalálható volt a faluban: dolgozott helyben asztalos, ács, bognár, cipész, mészáros, kovács, kőműves és szabó. Ezenkívül három cséplőgép-tulajdonos élt Csipkereken, és sok olyan földbirtokos, akiknek a dohánytőzsdén is érdekeltségük volt. Négy-öt állandó bolt mellett vendéglő és italmérés is volt a településen, s évente háromszor rendezték meg az országos állat- és kirakodóvásárt. A kisközség kulturális élete is ebben az időben élte egyik virágkorát. Többek között olyan egyesületek működtek a faluban, mint az önkéntes tűzoltó-egyesület, tornakör, leventeegyesület, ipartestület, lövészegylet, színjátszó kör. A második világháború során többször átvonult a front a településen: először a menekülő német katonák, majd az őket üldöző bolgárok és a második ukrán front. Szerencsére senkinek nem esett bántódása, csupán egy pince égett le. A lakosság hálája jeléül, hogy megmenekült a háború borzalmaitól, beiktatta az istentiszteletbe a „Jézus szíve-péntek” napot, amely az úrnap utáni kilencedik-tizedik péntekre esik. Csipkereken található 18 szakrális emlék is a lakosság vallásos lelkületét mutatja.

Az 1956-os forradalom szele Csipkerek lakosságát is megérintette. Véres eseményekre ekkor sem került sor, de a nép hangos felvonulással követelte a beszolgáltatási kötelezettség megszüntetését, majd elégette a beszolgáltatási papírokat.

Az 1960-as évektől több intézmény is épült, mint például a kultúrház, melyet 2006-ban teljesen felújítottak. Itt kapott helyet az orvosi rendelő, a polgármesteri hivatal, az ifjúsági klub, az Idősek klubja és a színházterem. Itt kapott helyet a helyi értékek kiállítása is. A helyi posta szintén itt székelt, de a 2004-ben Csipkereken is bevezették a mobilpostát, így a hivatalt bezárták. A kultúrház mellett található a felújított épületben a fogorvosi rendelő és a könyvtár. A két épület közötti téren szabadtéri színpad, kemence és kikövezett tér biztosítja a település nagyobb rendezvényeinek megvalósításához szükséges kulturált környezetet.

A településen 1960-ban alakult meg a termelőszövetkezet, amelybe a lakosság nagy részét beszervezték. Az 1970-es évek körzetesítés hulláma a kisközséget sem kímélte meg. Megszűnt a termelőszövetkezet, az összes kulturális egyesület, valamint az iskola önállósága. Ekkor – a munkahelyek és megélhetőségi lehetőségek utáni elvándorlás következtében – indult meg a lakosság nagyarányú csökkenése. Jelenleg a népességszám 423 fő, s a lakosság túlnyomó része idős ember.

1994-re az új önkormányzat felépíttette a napközi otthonos óvodát, melynek konyháján az óvodásokén túl az iskolások és a nyugdíjasok étkeztetését is megoldják. Az ebédet az önkormányzat kisbusza, a falugondnoki szolgálat hordja ki a távolabb élő idős emberekhez. Iskolája 2004. szeptember 1-jével gazdasági és racionalizálási okokból először csak beolvadt a csehimindszenti 8 osztályos iskola szervezetébe, majd 2016-ban véglegesen bezárta kapuit. A gyerekek a környező települések iskoláiban tanulnak tovább, így Csehimindszenten, Rumban. A kialakított játszótér, a folyamatos felújítások, melyek finanszírozását pályázati támogatások biztosítják és az egyre fejlődő közösségi élet mutatja, hogy a településen élőknek és a községi vezetőknek fontos Csipkerek léte, az itt élők mindennapjainak szebbé tétele.

A faluhoz szőlőhegy is tartozik, amellyel a Hegyhát keleti oldalán végig futó hegyek láncolata indul meg Csehin és az egykori Kisbéren keresztül egészen Nagytilajig.

Az itt élők még mindig ragaszkodnak hagyományaikhoz és az egyes falurészek, utcák régi megnevezéséhez. Így a köznyelvben a Kossuth Lajos utca a „Főszeg”, a Petőfi Sándor utca az „Ószeg”, a Dózsa György utca a „Csapás”, a Rákóczi Ferenc utca a „Fő utca”, a Béke utca pedig a „Kutyor”.

A hagyományok közül nem veszett ki a szüreti bál, a betlehemezés, a farsangolás, a húsvéti locsolás, a pünkösd és a búcsú szokása sem, sőt egyes családoknál még mindig dívik a lucázás és a korbácsolás. Sajnos azonban már a múlté az Iparosbál, a Tűzoltóbál, a Madarak és fák napja, amelyen a gyermekeket a Mikosdi-kastély vadas parkjába vitték kirándulni. Továbbá elmúlt az a szép nap, amit húsvét hétfőjén tartottak, mikor a helybeliek és az erre a napra hazalátogató csipkerekiek egy közös vidám találkozót rendeztek, amelyen az idősek beszélgettek, a fiatalok játszottak és vetélkedtek egymással.

Kultúrháza 2006 szeptemberében került átadásra, melyben működik a falu könyvtára valamint a Hegyhátjóléti szolgálat által támogatott „Idősek klubja”.

Csehimindszent, Mindszenty József bíboros, Településtörténet

A Hegyhát keleti felében, a Széplak- és a Kutyori-patak mentén fekszik Csehimindszent község, a vizektől biztonságos magasságra, egy kisebb háton. Csehihez hasonlóan Vasvártól keletre, a Zala megyei határhoz közel, három irányból megközelíthető helyen található. A vidék uralkodó talaja az agyagbemosódásos barna erdőtalaj.

A környék egyik első templomos helye, nevét a ma is álló Árpád-kori eredetű Mindenszentek- tiszteletére emelt ősi templomáról kapta egy 1314-ből származó oklevél tanúsága szerint. Erről a templomról és a plébániáról még az 1359 és 1372 évekből is találhatók okiratok. A falu nevét többnyire együtt említik Pogh településsel, amely a mai Potypusztával azonos; amely jelenleg Csehmindszent része.

Földesurai az Ostffyak voltak, akiknek itteni birtokaira 1436-ban Zsigmond magyar király adott új adománylevelet. A 16. század első felében a Dessewffy, a Polányi és a Török családok rendelkeztek itt birtokrészekkel, 1553-ban a falu házainak nagyobb része üresen áll a pestis miatt. A török időkben 1588-ban Pusztafalunak írták, amely csak 1678-ban települt újra. Plébániáját 1756-ban állították vissza.

Potypusztán a Festeticsek építették azt a ma is álló – de felújításra váró – hajdani barokk kastélyt, amelyet utolsó birtokosa, Mesterházy Gyula 1878-ban eklektikussá alakított. Az épületben és parkjában 1957-től a közelmúltig SZOT gyermeküdülő működött. Mára az épület teljesen tönkrement, üresen áll, erőteljesen felújításra szorul.

1892-ben a településen élő kisnemesi családban született Mindszenty (Phem) József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, aki szülőfaluja iránti tiszteletből 1912-ben felvette a település nevét.

A templom előtti téren áll a jeles főpap mellszobra. A falu főutcáján található szülőházát a helyi önkormányzat emlékházzá alakította át. Pályázati támogatósoknak és a helyi segítő kezeknek köszönhetően a ház kívül belül megújult, udvarát kemencével, kerti kiülővel látták el, így ma már a falu közösségi életének egyik színtere lett. Az épületben kapott helyet a Terror Háza Múzeum „Mindszenty József a magyarok lelkiismerete” című állandó kiállítás. De itt nyertek elhelyezést a Magyarországi Mindszenty Alapítványtól és a Mindszenty család még élő leszármazottjaitól kapott emléktárgyak is. Fukszberger Imre, a település polgármestere, mint a Bíboros úr közeli hozzátartozója, szívélyesen vezeti végig a szülőházat felkereső zarándokokat Mindszenty József életének stációin.

A felújított és kibővített plébániaépületben vendégszobák várják a zarándokokat.

Mindszenty bíboros szülőfalujában 1920-ban laktak a legtöbben, 941-en, azonban a gyönyörű fekvésű hegyháti falu jelenlegi népessége ma még a négyszáz főt sem éri el. Ez elsősorban az elvándorlásnak köszönhető, hiszen kevés munkaalkalmat találnak helyben az emberek.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Csehimindszent is. A Fő téren a Kneipp parkban a gyógynövények mellett megtalálhatók a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal, míg az Európa Parkban a vizes taposóban frissülhet fel az ideérkező zarándok.

Déri Péter esperes-plébános és Fukszberger Imre polgármester úr irányításával, a település lakóinak együttes erőfeszítésének köszönhető, hogy ma már Csehimindszent a Mindszenty kultusz egyik fontos alappillére, boldoggá avatásának élharcosa.

Ehhez méltó környezetet biztosít az állami támogatásokból, pályázatokból és nagylelkű adományokból 2015-ben felújított Mindenszentek temploma és az azt körbeölelő tér. A XIII. század közepén épített, és 1330 táján valamint 1773-1774-ben kibővített templomot kívül-belül teljesen felújítottuk, parkosítottuk a templom körüli a teret és a templomdomb szélére építettünk egy egyedülálló Mindszenty keresztutat.

Mindezzel sikerült lerakni Csehimindszenten egy Mindszenty emlékhely alapjait, ahol egy közel fél napos program keretében meg lehet ismerkedni a XX. század egyik legnagyobb magyarjának életével, hazájáért és magyar népéért vállalt szenvedéseivel. Minden hónap 29-én (Mindszenty atya 1892. március 29-én született) a Bíboros szándéka szerint és az ő szellemiségében engesztelő imaestet tartanak szentségimádással, szentmisével és körmenettel, amelynek végén imádkoznak a Hercegprímás mielőbbi boldoggá- és szentté avatásáért. Terveik között szerepel, hogy az Emlékházban felolvasó esteket és előadásokat is rendezzenek, hogy újból életet, lelkiséget és szellemiséget vigyünk e falak közé.

A település vezetőinek köszönhetően nem csak a vallási élet és turizmus lendült fel a településen, hanem a mindennapokat segítő intézmények is megújulnak, korszerűsödnek. A 10 tantermes általános iskolája, óvodája, kultúrháza is az állami támogatásoknak, sikeres pályázatoknak köszönhetően átalakul, korszerűsödik egy térségközponthoz méltó módon.

Csehi, Településtörténet

A Vasi-Hegyhát keleti csücskében fekszik Csehi község, Vasvártól keletre, a Zala megyei határhoz közel, három irányból megközelíthető helyen. Szomszédos Csehimindszenttel és Potypusztával, ami egykor egy birtoktestet képezett. A táj eróziós völgyekkel tagolt, hullámos felszínű kavicstakarós fennsík.

Nevét 1217-ben említették először Cheeh formában, a vasvári káptalan birtokainak összeírásával kapcsolatban, majd az 1600-as években neve Vasvár közelsége miatt Vasvárcsehiként is ismert volt. Első lakói Árpád-kori cseh vendégtelepesek, vagy esetleg a kalandozások idején idehurcolt cseh rabszolgák lehettek.

A falu az Osl nemzetiségbeli Ostffy család birtokai közé tartozott, akik 1436-ban új adománylevelet kaptak rá, megerősítve ezzel korábbi birtokjogaikat. A nemzetség tagjai 1544-ben osztoztak meg itteni birtokaikon. Később a vasvári káptalan mellett az Ostffy, a Török, a Polyany és Geletffy családoknak is voltak itt birtokaik.

1573-as összeírás idejére a korábbi török támadások és a pestis megtizedelte a lakosságot, ekkor összesen 19 lakott és 6 elhagyott házat írtak itt össze. Már a század elejétől hódoltak a töröknek az itt élők, először a fehérvári később a kanizsai basának, de a lakosság ennek ellenére további támadásoknak és szenvedésnek volt kitéve, ezért egyre többen elhagyták falujukat.

A 17. század végén és a 18. század elején a káptalannak szolgáló jobbágyok kedvezőbb helyzetbe kerültek, mert az akkori nagybirtokos kiharcolta a harmincad- és vámmentesség eltörlését, ami a termékeikkel való kereskedést könnyítette meg. 1702-től lehetővé vált számukra, hogy pénzzel megválthassák a robot szolgálatot.

Az 1700-as évek békés időszaka kedvezően hatott a szőlőtermesztésre, évről-évre nőtt a megművelt területek száma. Önkormányzatuk is fejlett volt, ezt bizonyítja az 1725-ből fennmaradt hegyközségi pecsétlenyomat.

1726-ban Telekesi Török István itt lévő birtokát a bécsi kamara elkobozta. A 18. században a Festetics, a 19. században a zalabéri Horváth családnak volt a falu határának túlnyomó része felett birtokjoga.

A falu Páduai Szent Antalnak szentelt temploma 1760-ban épült, kőfallal, körülötte temetővel, Festetics Pál és Szegedy Ignác támogatásával. Műemléki védettség alatt áll. Az 1916-ban rekvirált harangjai helyett 1928-ban újakat készíttetnek, de sajnos a nagyharangot a II. világháború idején ismét elviszik. 2007-ben Smodics Imre csehi lakos újra önteti a Doni ütközet és az orosz fogságból való szabadulásának emlékére.

A hegyhát oldalában nagy kiterjedésű, gondozott szőlőhegy található, melynek tetejéről szép kilátás nyílik a Ság, a Somló és Sümeg irányába. Az egykor hétszázötven lakost is számláló településnek ma kevesebb, mint háromszáz lakosa van.

A község szerény humán infrastruktúrával rendelkezik, csak könyvtár és kultúrház van a faluban a Polgármesteri Hivatal mellett.

2017-ben ünnepelte 800 éves fennállását, ennek tiszteletére emeltették a fából faragott Szent Antal szobrot.

A falu vezetésének fontos, hogy biztosítani tudja az itt élők jó közérzetét a mindennapok megélése során. Ezért fejlesztéseik, pályázati forrásból megvalósított, a szabadidő kulturált eltöltését biztosító beruházásaik, az új járdák, a Szabadidős park, a játszótér, a település csinosítása mind ezt a célt szolgálják.

Bérbaltavár, Településtörténet

Bérbaltavár a Vasi Hegyhát déli részén, két dombvonulat közötti völgybe és a dombok oldalába települt község, a Szent János-patak (más néven Kánya patak) völgyében, a Vasvárt Zalabérrel összekötő közút mentén fekszik. Bérbaltavár, Baltavár és Kisbér (egy ideig Hegyhátkisbér) egyesítésével jött létre 1935-ben. Ekkorra ugyanis a két település ekkorra már teljesen összeépült.

Kisbér (Byr) az urairól, míg Baltavár az egykori palánkváráról kapta a nevét.

Kisbér egy patak partján – kiterjedt szőlőheggyel – közvetlenül a Hegyhát észak-déli nyúlványának lábainál alakult ki. A középkor óta helyi kisnemesek által lakott falunak a 15. század óta saját temploma volt a mai temető területén. Ma is álló temploma azonban csak a 19. században épült.

Baltavár pedig a forgalmas középkori út, a római „via publica” (vagyis a közhasználatú út) mentén alakult ki. A falu első okleveles említése 1202-ből ismert. A falu birtokát Benedek vajda kapta „hű szolgálata és érdemei fejében”. Az 1247-ben a határjárásról szóló oklevélben a település neve Martinus, amely elnevezést nagy valószínűséggel akkori egyházi földbirtokosáról kapta: Mártunis, Márton-Mártonfalva. 1452-ben élte a település virágkorát, mert vásártartási jogot is kapott az uralkodótól. Majd a török lerombolja. Ezt követően a 16. században a falu egy részét a Bakács-család szerezte meg, akik újjáépítik. 1680-ban Bakács Sándor az akkori keszthelyi kapitány, birtokainak védelmére, felsőbb engedély nélkül, egy fából készült erősséget emelt, amelyről aztán új nevét kapta a mellette lassan újraéledő település. 1694-ben megjelent írásban is a Baltavár elnevezés szerepelt. Ettől kezdve a középkorban jelentős települést, Szent Miklós tiszteletére szentelt templomával és az építtetett erősséggel, amelyet a török korban végvárrá alakítottak, Baltavárnak kezdték nevezni. Martonfa emlékét ma csupán a baltavári temető és a körülötte álló pár ház őrzi, amit Marton kertnek hívnak.

A birtok a török után a Festeticsek kezére került, akik kisebb uradalmi központot alakítottak ki itt új kastéllyal és templommal. A birtok később a Thurn-Taxis család kezére került, akik a 19. század második felében a korábbi épületet látványos, romantikus kastéllyá építették át, amelyet azonban a család eladósodása 1911-ben elárverezték, néhány évvel később pedig lebontották. Építőanyagát a környékbeliek vásárolták meg.

Mária Terézia uralkodása idején a baltavári település földesura tolnai gróf Festetics Pál főispán volt, a kisebb földeken pedig kisbirtokosok osztoztak. Kisbér már ekkor híres volt boráról, búzájáról.

A 19. század második felében herceg Thurn-Taxis Miksa Egon felvirágoztatta a falu mezőgazdaságát. A 3000 holdas birtokon intenzív gazdálkodás folyt, és a hercegi uradalom híres volt telivér és félvér lótenyésztéséről.

Baltavárról származik az Entz feketecseresznye (más néven Fekete baltavári cseresznye), és a híres Glocker óriás cseresznye. A Glocker óriás cseresznye július közepétől érik. Középnagyságú gyümölcse szép sárga, napos oldalán piros, ropogós húsú. Befőzésre is kiválóan alkalmas. Fája edzett, bőtermő.

1911-ben megalakult a baltavári Úri Kaszinó, amelynek a helybelieken kívül szombathelyi, vasvári és zalaegerszegi urak is tagjai voltak.

A falun vezetett át az egykori Graz-Buda postaút, amelynek építése során a baltavári Kancsal – domb homokjából a mélyen bevágott út nyomvonalán 1856-ban megkövült ősállatmaradványok kerültek elő. Az ásatási munkálatokból a vasvári születési Bendefy László is kivette részét. Az európai hírű lelőhely történetét kis kiállítás mutatja be az egykori iskolaépületben, melynek létrejötte Szakály Ferenc tanár, helytörténész, a település szülöttének lelkiismeretes, kitartó munkájának eredménye.

A falu jeles szülötte Nagy Gáspár (1949-2007) Kossuth-díjas költő, a falu főutcáján emléktábla jelöli szülőházát, melyben életútját bemutató kiállítás állít emléket e neves személyiségnek.

A két falurész összlakossága a második világháború előtt meghaladta az ezerhatszáz főt, ma ötszázötven fő körül mozog a lakosság száma. Folyamatosan épülő, szépülő település, mely a helyi adottságokra építve, az önkormányzati pályázatok segítségével fajta honos szőlő és gyümölcstermesztő, feldolgozó vállalkozást hoz létre a helyi munkaerőre építve Vízvári Sándor szakértői irányításával.

Andrásfa, Településtörténet

A Hegyhát déli részén, a Sárvíz és annak kisebb mellékágai által közrefogva áll Andrásfa község, egyike a környék legrégebbi településeinek. A lankás völgykapuhoz érve népi motívumos szépen faragott faluköszöntő tábla fogadja az idelátogatót a település bejáratánál. A Zala irányába lankásan lejt a térszín. A felsőpannon üledékek jelentős mennyiségben nem tartalmaznak ásványkincset. A vidék uralkodó talaja az agyagbemosódásos barna erdőtalaj. Határában őskori leletek is előkerültek.
A Sárvíz mentén elhelyezkedő Sár vagy Sármelléke nevet viselő, ősi Nádasd nemzetségi birtokból kivált falu első okleveles említése 1238-ból származik, de ennél régebbi lehet, mert a falva utótagú települések ismereteink szerint zömmel az Árpád-korból származnak. Az az András, akiről a falu a nevét kapta valamikor a 13. század elején élhetett. A falu déli végén, a temetőben álló Szent István-templom vélhetően annak a Torvaj vagy Torvajszentkirály nevű falunak a templomaként épült a középkorban, amely a bakonybéli apátság birtoka volt, de idővel Andrásfába olvadt a régi okmányok tanúsága szerint. 1623-ban Andrásfa még a régi, Árpád-kori helyén áll, vagyis a „Disznólegelő” tájékán, fenn a dombtetőn.
Templomát 1698-ban a törökök porig rombolják, de 1732-ben barokk stílusban újjáépül. A templom első berendezése nagyon szegényes volt, a hívők rönk fára helyezett deszkákon ültek.
Később a falu egy részét jelentősebb nemesi családok birtokolták: időrendben a Hidvégi, a Gersei, a Pethő, a Bolla majd a Farkas család birtoka volt.
Fényes Elek leírása szerint: „Van nagy kiterjedésű rétje, – szőlőhegye, melly alacsony dombon való fekvése s a föld kövérsége miatt savanyus bort terem, de ha egy pár évig tartatik, jó italuvá válik. Szántóföldje megtermi a vetemény minden nemét, különösen pedig rozsot és árpát, valamint a luczerna és lóher tenyésztésre is egy a legczélarányosabb.”
Szent István templomát 1910-ben két hajóval megnagyobbítják, míg fatornyát 1919-ben téglára cserélik. A templombelsőt Steffek Albin életnagyságú falfestménye dísziti. 1954-ben Csécs Miklós irányításával sekrestyével bővítik. Az elhasználódott oltárát 1954-ben a gróf Széchenyi Miklós püspök herényi kastélyában álló barokk faragott oltárával lecserélik.
A templom előtti temető bejáratát hársfa sor díszíti, melyet Kocsis János tanító ültetett diákjaival az első világháborúban hősi halált halt andrásfaiak emlékére.
Az eldugott kis falu zegzugos szerkezetével és szép szőlőhegyével ma is igazi élményt rejteget a vidéki turizmus kedvelőinek. Lakóinak száma jobb időkben meghaladta a hétszáz főt, ma alig több mint háromszázan lakják, de szerencsére nagyon sok a fiatal.
A település jeles szülötte Kósa Csaba író, újságíró, a MÚK elnöke, aki mindig szülőföldjeként tekintett Andrásfára. De említésre méltók még az Ő nagyszülei: Kocsis János tanító és felesége, Molnár Etelka. Kocsis tanító néni 1950-ben megírta Andrásfa történetét.
Az újra pezsdülő társadalmi életet az Összefogás Andrásfáért Egyesület szervezi. Népszokásokat is felelevenítenek (macskurázás, tojásírás) és ők szervezik a már hagyománnyá váló Lecsó Fesztivált is minden év augusztusában. Különös figyelmet fordítanak a helyi értékek gyűjtésére, bemutatására. A Települési Értékek listáján már 12 helyi értéket tartanak nyilván. Kiállító helyet szeretnének kialakítani a közeljövőben a falu volt postaépületében, ahol bemutatnák a helyieknek és az idelátogatóknak mindazokat a település múltját bemutató tárgyakat, dokumentumokat, melyet az itt élők gyűjtöttek, adtak oda a köz javára, gazdagítva ezzel az andrásfai Helytörténeti Gyűjteményt.
A falu külső képében is szépül a sikeres pályázatoknak köszönhetően.

Alsóújlak, Településtörténet

A Hegyhát északi csücskében, a Csörnöc-Herpenyő mellett, Vasvár szomszédságában, a mai főúttól kissé beljebb, a Rába irányában fekszik Alsóújlak község. A 8-as számú út a falut hosszanti irányban szeli ketté. A táj eróziós völgyekkel tagolt, hullámos felszínű kavicstakarós fennsík, melynek földtani felépítésében beltavi üledékek, folyóvízi homok és kavics vesz részt.
Első okleveles említése 1388-ból származik. Maga Újlak neve arra utal, hogy egy valószínűleg Árpád-kori birtokosnak új lakóhelye állhatott itt. Birtokosai helyi és környékbeli köznemesek, de ideiglenesen zálogbirtokokat szereztek itt olyan jelentős birtokosok is, mint az Egervári család vagy a vasvári káptalan. A falu a török korban sem néptelenedett el, talán ennek köszönhető, hogy birtokjogi széttagoltságát az újkorban is megőrizte, birtokosok voltak itt a Sennyei, Sallér és Vitnyédy családok.
Legfőbb nevezetessége a régi temetőben, a falun kívül álló Árpád-kori román stílusú Szent Péter és Pál titulusú templom. Bár a falu idővel távolabb költözött és még, a középkorban újabb temploma is épült Szent István tiszteletére, az eredeti templom egészen a közelmúltig használatban volt, mint temetői kápolna. A kis templom falában római kori feliratos kövek is találhatók beépítve, amelyek a tágabb térség korai lakottságára utalnak.
A település ma is használt temploma, a falu közepén lévő, a XIV-XV. században gótikus stílusban épülhetett Szent István tiszteletére. 1775-ben barokk stílusban átalakították. 1758-ban az oszkói, 1780-tól a kámi plébánia filialis temploma. Többször felújítottak az elmúlt évek során is.
38 év után újra szól a harang Mindenszentek napján az újlaki temetőben, hiszen 2015 novemberében az Újlaki Önkormányzat új haranglábat állíttatott és új harangot készíttetett. Ezzel együtt új vezérkeresztet is állítottak.
Ipartörténeti emléke még az egykori Bezerédj vízimalom és környéke.
A település 1986-tól a rendszerváltásig átmenetileg Vasvárhoz tartozott, majd 1993-től önálló községként működik, míg közigazgatásilag jelenleg a Kámi Közös Önkormányzati Hivatalhoz tartozik.
A szétválást követően Általános Iskolája, Óvodája, az Önkormányzati Hivatal és a Posta épülete is megújult. A település vezetői nagy figyelmet fordítanak a településen élők közérzetének javítására, mindennapi életük megkönnyítésére. Utak, járdák készültek. Játszóteret építettek, a foci pályát és környékét is felújították. Minden pályázati lehetőséget kihasználnak a falu fejlesztésére, szépítésére. A beruházások nagy részét a pályázati források biztosítják az önkormányzati önrész mellett.
A falu újabb látványossága Varga Károly többhektáros Őshonos Állatparkja 1998-tól, amely a falu határában, a románkori temetői templom közelében, valamint a szőlőhegy szomszédságában található. Egész napos szabadidős és családi programot kínál a természetközeli és a hagyományos paraszti életmód jegyében, az őshonos és honos állatok élményszerű megismerésével.
Idegenforgalma a 8-as főút melletti elhelyezkedése miatt jelentős. Családias hangulatú, zöldövezetben, de könnyen megközelíthető helyen található a Wagner Lovaspanzió, mely egész évben szeretettel fogadja vendégeit. A panzió kiválóan alkalmas aktív és passzív pihenésre, kikapcsolódásra egyaránt. Nevükhöz hűen többféle lovas-programot kínálnak a hozzájuk betérőknek. E mellett még a falu központjában is rendelkezésre áll az idelátogatóknak a Csurgóparti vendégház.
A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Alsóújlak is. A Szent István templomnál található Kneipp parkban a gyógynövények mellett megtalálhatók a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal. Az Őshonos Állatparkban is élvezhetjük ugyanezen Kneipp elemek felfrissülést kínáló szolgáltatásait.
A közösségi élet, a hagyományápolás is nagy szerepet kap Alsóújlak mindennapjaiban. Rendszeresek lettek a falunapok, sportnapok, felelevenedtek a régi népszokások. Értelmet kapott az értékek megóvása, a műemlékvédelem. Az országban szinte egyedülállóan létező húsvéti népszokás Alsóújlakon a csörgetelés. Nagycsütörtöktől kezdve a harangszót helyettesítő, zajt keltő eszközzel, a csörgetelővel futják végig a falut a fiatal fiúk, egészen Nagyszombat estéig. Alsóújlakon a helyi származású Háry Imre készített csörgetelőt 1935-ben. Ezzel járják a fiatalok ma is a falut hangos zajt csapva a húsvéti jeles napokon. De felelevenítették a pünkösdölés és a szüreti felvonulások hagyományait is, hiszen a falu határában évszázadok óta folytatnak szőlőművelést.
Az intenzív és a mai napig tartó betelepülés miatt a falu lélekszáma évről-évre gyarapszik. 2017-ben 586 lakost számlálhatunk. (Bár a múlt század közepén az 1200 főt is meghaladta a településen élők száma.) A falu demográfiai képe egyre fiatalodó, köszönhetően a magas gyermekvállalási kedvnek, az átlagosnál több nagycsaládosnak. A számos alsóújlaki civil szervezetnek, a történelmi egyházaknak köszönhetően a kulturális élet is fellendült. Az itt letelepülő családoknak a legtöbb szükséges infrastruktúra helyben megtalálható. Ezen szolgáltatások minden korosztálynak biztonságot nyújtanak itt Alsóújlakon.

23/23
Megszakítás