Kántor az orgonánál

Vasváron, a Szent Kereszt Felmagasztalás Plébánia Templomban található az egyházmegye legnagyobb méretű orgonája. A legnagyobb sípja 5 méter, a legkisebb 6 milliméter. Összesen 3000 sípja van.

Az orgona 1686-ban készült a szombathelyi Szent Domonkos templomban. 1888-ban ajándékozták Vasvárnak. Ez az orgona egy manuálos volt, 1918-ban a homlokzat sípjait hadicélra rekvirálták (elvitték). Így, 1920-ig működött a vasvári templomban. 1921-ben, az első világháborúban elesett hősök emlékérre Barabás István akkori vasvári orgonista-kántor tervei alapján, jelentős közadakozásból két manuálosra alakították és 28 változatúra bővítették. Az átépítés kapcsán az eredeti barokk szekrényt a kóruson, az új szekrényzet két szélére helyezték, s középre beiktatták a háromrészes új, neobarokk homlokzatot. Az orgonaszekrény műemlék.

1977–79-ben Virágh Endre orgonaművész tervei alapján 53 regiszteres három manuálosra bővítették. A város 700 éves évfordulójára készült el. Az átalakítását szintén közadakozásból, illetve a Vasváron forgatott „Veri az ördög a feleségét” című film forgatási bevételéből finanszírozták. Jubileumi ünnep alkalmából nagyszabású orgonakoncertet adtak.

A templom jelenlegi orgonista kántora Márffy Dezső, aki orgona restaurátorként is ismert. Ő tartja karban, és gondozza az orgonát. Szeretné, ha három fiúgyermeke közül valamelyik tovább vinné a mesterségét.

Gerencsérné Ica falvédőit mutatja az értékgyűjtőknek

Gerencsér Imréné (Vincze Ilona) régóta gyűjti szülőföldje falvédőit, melyek a gyermekkor emlékeinek felidézői. Mindig közel állt hozzá az egyszerű falusi nép élete, hagyománya. 1960-ban, egy régi parasztházban született, melynek berendezési tárgyai még sokáig őrizték a paraszti kultúra emlékeit. Sajnálatos esemény (hagyaték) ébresztette rá arra, hogy az anyósa szekrényében féltve őrzött falvédőket nem szabad eldobnia. Akkor még nem gondolta, hogy ezeknek a tárgyaknak egyszer lelkes gyűjtőjévé válik. Gyűjtőterületei: Vasvár, Pácsony, Oszkó, Olaszfa.

Elmesélte, hogy régen a falvédők funkciója az volt, hogy a falat védje a szennyeződéstől. A falvédők téglalap alakúak, benne a láncöltéssel – ritkábban szál- vagy pelenkaöltéssel – varrt írások kék vagy piros színűek, akárcsak a széleit díszítő virágmintás csík. Térségünkre általában a házi áldások jellemzőek, míg más vidékekre például a házi erények. Ausztria közelségéből adódóan több német nyelvű falvédője is van. Összesen nyolcvan falvédőt jegyzett le, melyek leggyakoribb témái:

  • a hazaszeretet: ,,Bármerre visz sorsom útja, mindig hazavágyom csendes kisfalumba.”
  • intelem: ,,Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég.’’
  • jókívánság: „Ízes gyümölcs, díszes virágkosár, élvezd az életet, mert repül, mint a madár.’’
  • a család: ,,Jó ebéd, borocska, elégedett az uracska.’’; ,,Fekete szárú cseresznye, rabod lettem szép menyecske.’’)
  • hit, áldás: ,,Áldás és szeretet lengjen-e ház felett.’’
  • dalok, slágerek: ,,Én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről.’’

Az országot jelképező címeres mezben

A modellező sport vasvári szerelmesei az 1950-es években alapították meg szakosztályukat, melynek egyik alapító tagja Horváth László, háromszoros országos bajnok és Európa-bajnoki bronzérmes. Általános iskolában tanárától, Rajczi Istvántól hallott először a modellekről, és tőle tanulta az alapokat. Hatodik osztályos volt, mikor első repülőgép modellje elkészült, melynek fesztávolsága két és fél méter volt. Eljártak Győrbe, Pécsre, Budapestre, mindenhova, ahol repülőtér volt, és egyre szaporodtak a versenyek. Elmesélte, hogy egy vitorlázó repülésen öt start van, és ha csak finoman fúj a szél, akkor is 2 km-t kell futni startonként.

Hajómodellekkel az 1970-es évek elején kezdett versenyezni. Négy alkalommal rendeztek magyar válogató versenyt a vasvári csónakázótónál rádiótávirányítású hajó kategóriában. A versenyeken szép eredményeket ért el. Először a 2,5 köbcentis kategóriában lett bajnok, majd az öt köbcentis kategóriában szerzett országos bajnoki címet. Az 1973-ban České Budějoviceben rendezett Európa-bajnokságon 2,5 köbcentis kategóriában harmadik, 1975-ben a londoni Európa-bajnokságon negyedik, míg 1977-ben Kijevben nyolcadik helyezést ért el. Több nemzetközi versenyen vett részt, az 1972-es Savaria Kupán harmadik helyezett lett.

Mára a modellkészítés technikája sokat változott. Nagyon vékony és drága balza fából készíti hajó-és repülő modelljeit. Nagyon sajnálja, hogy nincs követője, akinek átadhatná tudását, és megtaníthatná a modellkészítés fortélyaira.

A pipabajnok értékgyűjtők körében

Galambos István az Őrségben született és ott töltötte gyermekkorát. A táj és a természet szeretete, ahogy mondani szokták, már „az anyatejjel” ivódott a lényébe és ez meghatározó volt a pályaválasztásánál is. A város képviselőtestületének több ciklus óta tagja. A településképre vonatkozó javaslataival szolgálja a fejlesztéseket, alakítja az emberek szemléletét.

Különleges időtöltésként több mint négy évtizede pipázik. Az ifjúkori hobbyt, ma már igazi profiként űzi. Bármerre jár a világban onnét biztos, hogy újabb pipával gazdagítja a gyűjteményét. Őrzi az elsőt is a mai napig. Gyűjteményében a szinte marokban elférhetőtől a fél méteresig terjed a skála. Egyéneknek és közösségeknek hosszan tud a pipával kapcsolatos információkról mesélni és közben anekdotázik is.

„Átlépsz a küszöbön, és minden megváltozik.” A pipázás az emberiséggel egyidős. Tudja, hogy Vasváron is voltak pipagyártók és a település pipaelosztó helyként is működött. Cseréppipa darabokat az Ezredes ház mellett találtak. Baráti közösség tagjaként egy csapatban füstölögnek, és hetente rendszeresen összejárnak pipázni. A tevékenység a napi munka után megpihenést és a mélyebb gondolkodás lehetőségét kínálja. A pipázást nem lehet gyorsan végezni. Versenyekre is járnak a csapattal és egyre jobb eredményeket érnek el. Nemzetközi szinteken is megméretik magukat.

Római levéltárban 1942-ben

Bendefy László Vasváron született 1904. augusztus 17-én, tanító családban. Gimnáziumi érettségi után a Magyar Kir. József Nádor Műegyetemen mérnöki diplomát (1928), a Pázmány Péter Tudományegyetemen pedig geológus doktori oklevelet (1929) szerzett. 1929-ben az Állami Földméréshez került és itt dolgozott 1959-ig, majd a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet munkatársa lett nyugdíjba vonulásáig (1972). 1977. augusztus 13-án halt meg.

Régészet, őslénytan: Geologiai és régészeti érdeklődése folytán bekapcsolódott a Savaria Múzeum tevékenységébe, még egyetemistaként saját gyűjtéséből megalapozta a múzeum ásvány-kőzettani-, talajtani- és őslénytani gyűjteményét. Szombathelyen római kori ásatásokat végzett, 1924-től folytatta a sok éve abbamaradt baltavári őslénytani ásatásokat, melyről írott művét „A baltavári őslény-tani ásatások 70 éves története. (1927)”, angol nyelven is megjelent. Bendefy intenzív munkájának volt köszönhető a múzeumi évkönyvek megjelentetése. 1929-ben a Pázmány Péter Tudomány-egyetemen „A vashegy csoport geologiája. (1929)” című doktori értekezésével „summa cum laude” geológus doktori oklevelet nyert.

Földrajz és földtan: A friss diplomás Bendefy főként őslénytani munkálatokban vett részt, de ezek mellett számos geomorfologiai, felszínalaktani tanulmányt tett közzé. Ezek jórészt szülőföldje, a trianoni határral kettémetszett Vas vár-megye sajátos morfológiai problémáit világítják meg. Ilyen „Morfológiai megfigyelések a Vashegy csoport-ban. (1929)” c. cikke. Képzeletbeli utazásairól készült írásaiban Afrika és a sarkköri övezetek jelennek meg. Egyre jobban foglalkoztatják a felfedezések, feltáró utazások kérdései. Pl.: „Magyar utazók Afrikában. (1934).”, „A fehér halál birodalma. Az északi sark-vidék földrajzi viszonyai. (1932).” Tudományos szakírói munkásságában fordulatot jelentett, amikor országos geodéziai feladatok megoldásával kezdett el foglalkozni. Felismerte, hogy a felsőrendű, nagy pontosságú, egy évszázadra vissza-vezethető és ismételt szintezési mérési adatok összefüggésbe hozhatók a jelenkori kéregszerkezeti mozgásokkal. Az általa bevezetett nagypontosságú geodéziai méréseken alapuló vizsgálati módszert földrengések kialakulásának és hatásának elemzésére is felhasználta. Módszerét sikeresen alkalmazták a szombathelyi hévíz kutató fúrás helyének kijelölésére: a feltárt 42 Cº hőfokú vizet a helyi fürdő ma is hasznosítja. Jelentős a hazai nyersanyagkutatással kapcsolatos munkássága, melynek eredménye a felsőcsatári talkum bánya, és a sóshartyáni „Jodaqua” gyógyforrás feltárása.

Geodézia: 1929-ben meghívás alapján az Állami Földméréshez került, ahol kezdetben, mint segédmérnök a szegedi 10. sz. Földmérési Felügyelőségnél teljesített szolgálatot. Munkatársként felsőgeodéziai és térképészeti állami alapmunkákon dolgozott. 1931-ben Budapestre kerülve először háromszögelési, majd szintezési munkálatokban vett részt. A tudományos és gyakorlati geodézia számára igazán maradandót a felsőrendű szintezés területén alkotott. A II. világháború után a javarészt elpusztult, amúgy sem megfelelő pontosságú korábbi alaphálózat helyett az ország új, korszerű magassági alappont hálózatának létrehozását kapta feladatul. E területen is maradandót alkotott a Tőle megszokott precizitással. Az általa létesített főalappontok a mai Egységes Országos Magassági Alap-hálózatnak (EOMA) is gerincét alkotják. Komoly szakmai sikert, és nem utolsó sorban kandidátusi fokozatot hozott részére a szintezés történetéről írott nagy lélegzetű műve, a „Szintezési munkálatok Magyarországon 1820-1920. (1958)”. Az ő érdeme, hogy a Magyar Országos Levéltár kincsei között fölfedezte és „Szombathelyi Benedek rudasmester. Adatok a középkori magyar földmérés történetéhez. (1959)” c. művében megemlítette az 1498-ból származó ú.n. Lossai-Kódexet, amely azóta több kiadást is megért és a szaktörténet egyik megbecsült, jeles darabja.

Hidrológia: Bendefy László élővizekről megjelent az „Ősvízrajzi kutatásaim matematikai rendszere. (1928),”, majd két év múlva „Az éles kavicsok keletkezésének mechanodinamikai törvényei. (1930)” c. értekezése. Amikor 1959-ben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézethez került, fő feladata volt a Vízügyi Atlasz sorozat egyes köteteiben az adott folyó vízgyűjtője földtani fölépítésének, kéregszerkezetének, a kéregmozgások szerepének, évszázados vízszintváltozásainak tudományos feldolgozása.  PL.: „Kéreg-mozgások szerepe a Duna meder alaku-lásában. (1971).” Munkásságának másik nagy területe a magyarországi tavak évszázados vízszintváltozásának kutatása volt. Akadémiai doktori értekezésének témája is „A Balaton évszázados vízszintváltozásainak meghatározása. (1970).” volt.

Térképészet történet:Bendefy László munkásságának utolsó évtizedében a régi kéziratos térképek kutatása felé fordult. Jelentős tanulmányokban foglalkozott az első kitűnő magyarország térképet készítő Lázár deák személyével., mint pl. „Lázár deák ,Tabula Hungariae…’ című térképének eddig ismeretlen kiadásai. (1974).”c. tanulmányában. Emellett sokat tett a magyar térképi emlékek feltárásáért. Felismerte, hogy korábbi kutatások ellenére még sok mű fekszik feldolgozatlanul levéltárainkban. Munkatársai segítségével tizenöt év alatt 27 820 kéziratos térképet és 6200 műemléki-műszaki tervet sikerült összegyűjtenie az Országos Levéltár addig feltáratlan anyagában. A Magyar Tudományos Akadémia kéziratos térképgyűjteményében is búvárkodott. Ebben bukkant rá a neves vízrendező mérnök, Mikoviny Sámuel feldolgozatlan térképeire. Utolsó nagylélegzetű műve: „Mikoviny Sámuel megyei térképei, különös tekintettel az Akadémiai Könyvtár Kézirattárának Mikoviny térképeire. (1976).”

A Barabás gyűjtemény darabjait fel is lehet próbálni

Bozzai Lajos tűzoltó betekintést adott az önkéntes tűzoltószolgálat múltjába és jelenébe, valamint az ott folyó munkába, feladatokba. A vasvári önkéntes tűzoltó egyesület 1877-ben alakult meg Barabás István kántortanító szervezésében, aki hamarosan katonai szolgálatra vonult be, így az egyesület vezető hiányában feloszlott. Barabásnak 1883-ban sikerült újra megszerveznie a tűzoltóságot, melynek 142 tagja volt. Az egyesület a háborús évekig folyamatosan fejlődött, felszerelése gyarapodott. 1926-ban újjá kellett szervezni a korábban legendásan jól működő tűzőrséget. A II. világháború, illetve az államosítás következtében a felszerelés nagy részét elvesztette az egyesület. Az 1950-es években lassú fejlődés indult el.

A vasvári lánglovagok a mai napig Barabás István hagyatékának szellemében végzik munkájukat. Hivatásuk, munkájuk mellett aktívan részt vesznek a városi és egyházi ünnepeken. Régi hagyomány, hogy Szent Flórián napjához közelebb eső vasárnap a temetői templomban tartják a fogadalmi Flórián misét, ahová az egyesület díszegyenruhában, testületileg kivonul. A város kulturális életét rendezvényekkel (beszélgetéssorozat), hagyományőrző programokkal (locsolás, disznótor, májusfaállítás, -kitáncolás) gazdagítják.

A Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény mint Vas Megyei Érték

A vasvári domonkos kolostor Magyarország legrégebbi ma is álló kolduló rendi – domonkos, ferences, ágostonos – kolostora, s mint ilyen egyedüliként őrizte meg ezen rendek legkorábbi, 13. századi építészeti stílusát. A templom külső homlokzatai párkánymagasságig, a déli és nyugati kolostorszárnyak emeletmagasságig őrzik a középkori falakat. Az épület egyedi eleme a 17. századi ágyútorony, az ún. Sárkán-torony, amely a török korban épült, amikor az elhagyott kolostort végvárrá alakították. A templom és a kolostor a 18. században egyszerű barokk belső kialakítást kapott, a templom berendezése 18-19. századi.

A domonkosok a 13. század közepén telepedtek meg Vasváron, kolostoruk 1254-ben már kétségtelenül állt. A szerzetesek az egész középkor folyamán tevékenykedtek a városban, kolostoruk a 16. század második felében ürült ki, amikor a – török veszély és a terjedő reformáció miatt – az egész magyar domonkos rendtartomány megszűnt. A 17. században újjászerveződő domonkos rend 1689-ben telepedett vissza Vasvárra, és ettől kezdve a város plébániájának vezetését is átvette, így a rendházat a II. József-féle feloszlatás sem érintette. A domonkosok egészen 1950ig működtek Vasváron, amikor a kommunista rendszer – más szerzetesrendekhez hasonlóan – erőszakkal felszámolta a rendet.

A vasvári domonkos kolostor az egyetlen rendház a mai Magyarország területén, ahol a szerzetesek a rend alapításától – a török köri kényszerű szünetelés leszámítva – egészen a 20. századig tevékenykedtek, így mintegy a rend hazai folytonosságának jelképe. Ezért született meg az a döntés 2001-ben, hogy a rend Vasváron alakítja ki történeti gyűjteményeit. Az elmúlt években gazdag levéltári, könyvtári és muzeális gyűjtemény alakult ki Vasváron, amely nagyban hozzájárult a domonkos rend hazai történetének feldolgozásához és bemutatásához.

Az 1989 után újjászerveződő rendtartomány tagjai Budapestre, Sopronba és Debrecenbe tértek vissza, Vasváron pedig jelképesen a Rendtörténeti Gyűjteménnyel van jelen a rend, amely egyre nagyobb könyvtári, levéltári és múzeumi anyaggal rendelkezik. A budapesti templomot és rendházat 2008-ban az egyházmegyének adta át a rend, helyette Szentendrén létesített egy kisebb házat és kápolnát. A rendtagok száma ma 20 fő körül mozog, közülük többen a lengyel rendtartományból érkeztek Magyarországra, és a növendékek is ott készülnek a szerzetesi életre.

A Békeházban látható képzőművészeti gyűjtemény

„Vasvár 1578-ig Vasvármegye székhelye volt, ekkor a török elől Szombathelyre költözött a Vasvári Káptalan, ami után a város elveszítette vezető szerepét. 1664-ben a káptalan hátrahagyott uradalmi épületében kötötték meg a híres Vasvári Békét. A gyűjteménynek helyet adó épület az egykori Békeház helyén épült fel a 18. század közepén, 2011-ben újították fel, és nyerték el mai funkcióját.

A Vas megyei képzőművészeti gyűjteményt dr. Szabadfi József szombathelyi belgyógyász főorvos magángyűjteménye alapozta meg, melyet özvegye, Tömösközy Elvira ajándékozott a városnak. Szabadfi József műkedvelő zenész, jeles karikatúrista és festő volt, így került közeli kapcsolatba a helyi művészeti élet meghatározó személyiségeivel, gyűjteménye e barátságok dokumentumai. A felújított Békeházba az átadás előtt, V. Tóth László szombathelyi festőművész özvegye, Kovács Mária Magdolna, férje hagyatékából kisebb kollekciót helyezett letétbe, így V. Tóth László külön termet kapott az épületben. 2012-ben Szakács László szombathelyi festőművész örökösei, Szakács Csilla és Szakács Kinga édesapjuk életművének jelentős részét Vasvárnak adományozták, így Szakács László festményei is egy külön teremben láthatók. Vásárlásoknak és további ajándékozásoknak köszönhetően a Vasi Panteon gyűjteménye egyfolytában bővül a legkülönbözőbb műfajú alkotásokkal, egyre több grafikai és plasztikai művel is.

A történeti Vasvármegyéből 8 festő fordult meg a híres Nagybányai Művésztelepen, nagyrészt ők alapozták meg a látványelvű festészetet ezen a vidéken. Közülük öten, – Csébi Pogány Aladár, Egyed Kálmán, Gottesmann Alfréd, Soproni Horváth József és Vass Béla – szerepelnek az állandó kiállításon. A két háború közti helyi képzőművészeti életet a Vasvármegye és Szombathely város Kultúregyesülete, majd az abból 1935-ben önállósuló Szent Márton Céh fogta össze.Az egyesület több tagja, Alföldy János, Andor Béla, Artner Ferenc, Bardócz Dezső, Biczó Ilona, Csébi Pogány István, Csonka Ernő, Döbrentey Gábor, Fábián Gyula, Fábián Mária, Gothárd István, Gyöngyösi Simon József, Jaksa István, Knébel Riza, Lődör Jenő, Mikus Gyula, Radnai Rezső, Radnóti Kovács Árpád, Rumi Rajki István, Vass Viktor, Verebi Végh Gyula és Végh Ilona jelentős művekkel szerepel a gyűjteményben. 1943-ban Jaksa István festőművész képzőművészeti szabadiskolát indított Szombathelyen, a vasvári kollekcióból Nagy József, Pintér György itt szerezte meg képzőművészeti alapismereteit.

A II. világháború után, 1946-tól a közeli Zsennyén, Burány Nándor és Radnóti Kovács Árpád szombathelyi festőművészek vezetésével egy, a nagybányaihoz hasonló művészkolónia szerveződött, ahol újabb lendületet kapott a látványelvű festészet Vas megyében. Ez tulajdonképpen a Szombathelyi Derkovits Gyula Képzőművészeti Szabadiskola nyári alkotótábora volt. Meghatározó személyiségei az említetteken kívül, Benkő Katalain, Benkő László, Csonka Ernő, Drimmer László, Farkas János, Gerencsér Erzsébet, Hábetler Márta, Majthényi Károly, Marosfalvi Antal, Marosits József, Mészáros József, Pécsi Unger Károly, Pozsonyi János, Reisz Lajos, Surányi Unger Károly, Szatmáry Géza, Várnai Valéria és V. Tóth László szintén jelen vannak az állandó kiállításon.

Mindig is voltak iskolákon, csoportokon kívüli alkotók, ilyenek is találhatók Vasváron. Az építész Jálics János, az elsősorban templomfestőként ismert Steffek Albin, a fiatalon elhunyt Móritz Sándor, az 1945-ben Kanadába emigráló Koroknay Imre, a Sárváron tevékenykedő, de Zsennyéhez is kötődő Németh József, a sokfelé megfordult, zalaegerszegi születésű Krieg Ferenc, az 1956-ban Nyugatra távozó, majd Ausztráliából visszatért Kéky Magyar Éva, a Vaszary növendék Pirchala Imre, a kellően soha nem értékelt Gellért Károly és Sulyok József, a Tapolcáról induló Zentai Pál, és a sárvári Vörös Ferenc. Külön kell megemlíteni a gyűjteményt két hegyháti naiv művészét, Magyar Lajos, Tőke Imre fafaragókat, akik egyéni figurális látásmódot képviselnek.” Tóth Csaba, mint a gyűjtemény szervezője, így mutatta be a gyűjteményt.

Amikor a kalapácsok összeérnek

Sejber Mihály, szobrász, tanár és végül de nem utolsó sorban a Vasvár Város Alpolgármestere.

A házuk mellet kialakított műhelyében jártunk, hogy megkérdezzük miért lesz egy tanár ember szoborrestaurátor? Kértük, hogy meséljen nekünk errőla különleges szakmáról!

Munkássága egyedi, szoborrestaurálás, freskó nem igazán elterjedt ezen a környéken, bár a helyi Bendefy Könyvtár gyermekkönyvtárának falát Vasvár nevezetesebb történelmi eseményeit megörökítő freskója látható.

Gyerekkorában is már a füzeteket telerajzolgatta, szobrokat készítettet, ezek sajnos nem maradtak meg. A szülei is pedagógusok voltak innen jött a pályaválasztás. Pécsre járt Fősikolára. Mindig is szeretette szobrászkodni, A pécsi rajz szak híres volt arról, hogy nem csak az iskolai rajztanításra készít, hanem speckolokon a „valódi” képzőművészet ágait is elsajátíthatják az ide járó hallgatók különböző speckolokon. Neves tanárok voltak, akiktől lehetett tanulni. Tanítani kezdett, de jött a család és valami másodállást kellett keresnie, ami pénzt is hoz a házhoz. Megsimerkedett egy kőszobrász restaurátorral szerencséjére, mivel ez egy nagyon zárt szakma, nehéz közéjük bekerülni. Apró Attila szombathelyi születésű, elvégezte a kőfaragó iskolát és ő is szobrászkodott, majd belekezdett a szoborrestaurálásba, mellette tanult bele a szakmába, nyaranta vele dolgozott. Ő később elment Ausztriába dolgozni, a munka meg itt maradt. A munkából kifolyólag eléggé ismeri az útmenti kereszteket. Az viszont gond, hogy ezekkel a kőszobrokkal nem megfelelően foglalkoztak. Régen jó kőfaragó szakemberek készítettek, mégha nevük nem is mindig volt. A múlt rendszerben ezek csak megtűrt objektumok voltak. Volt, hogy csak lefestették és úgy gondolták, hogy ez elég. Nagyon sokat lefestettek cementtejjel, de a kőfelületet nem állították helyre. A kőfelületet mindig vissza kell szedni ez nagyon fontos. Sokszor megoldódik az alapvető gond, ha a felület megtisztul, a kőpestis, a feketedés oka az időjárás, szennyeződés és a csapadék együttese. Elzáródnak a rétegek és felpuposodik és leesik a kő. Egy „kis” kalapáccsal végig kell koppogatni a teljes felületet. Hiába maratjuk le bármivel az nem jön le. Van egy anyag amivel ki kell pótolgatni az eredeti követ, a műkő és a malter keverékével, ami még viszonylag formázható. Addig kell csiszolgatni, pótolgatni, amíg úgy néz ki már festés előtt, mintha le lenne festve. Lezárja ez a réteg a követ attól, hogy belefoolyon avíz. De 5-6 évente újra át kell festeni, de ilyen alapos munkát csak 40-50 évente kell megcsinálni.

Gondot okoz, hogyha a sérült szobor feliratos, mivel az gyakran hiányos és ha még idegen nyelvű akkor még nehezebb megfejteni a hiányzó részeket.

Hogyan tudod mozgatni kérdeztük tőle, a hatalmas kőtömbök láttán. Hintáztatva. Amikor idehozzák, akkor darut kell kérni. Van, hogy csak kis részei kerülnek ide, de viszont jobb, ha teljesen elmozdítják a követ, mert alatta szigetelni is lehet, mert korábban nem igen szigetelték alulról a szobrokat, így még hamarabb tönkrementek.

Új keresztek ma már inkéább csak műkőből készülnek. Ebben a formában nem igen állítanak ilyen kereszteket, bár lehetne, mert ezt a követ Fertőrákoson bányászták. Lehetne újat faragni csak ez a szokás ebben a formában már elfelejtődött.

Korábban fakereszteket állítottak, de a Monarchia idejében szorosabb kapcsolat lett a németekkel, náluk viszont kőből készültek ezek a keresztek. Így e kőkereszt állításának szokása áthagyományozódott hozzánk. Érdekes, hogy itt jobban megmaradt, mint a német területeken, a kő kereszt állításának szokása.

Ha összehasonlítjuk a régi Vasvári térképen hol jelölték a fakereszteket, ott állnak ma is a kőkeresztek. Később a gazdasági élet változásával a kiegyezés után kialakult a kulák réteg és ők már sok pénzt szántak a keresztek állítására. Miseút mellé, volt, hogy minden gazda állíttatott egyet a földje végébe.

Trianoni kereszt található pl. az Őrségben. Betegség, elesett katonák, gyógyulás miatt állítottak általában keresztet. A püspökség szabályozta, hogy csak az állíthatott, aki alapítványt tett le a bankba és annak a kamataiból javíttatták a kereszteket. A Rákosi korszakban aztán sajnos el is értéktelenedtek ezek a betéti kamatok.

A kereszt ma már azé, akinek a földjén áll. Rombolásuk, inkább csak baleset miatt szokott előfordulni.

Nagyon messze nem tud elmenni keresztet javítani, mert annak már a fuvarköltsége is nagyon magas, ha még daruzni kell akkor még drágább. Van, hogy nem szólnak és nem tudják a kőhelyezés technikáját és több rosszat tesznek mint jót.

A szobrászatot amit tanult jól tudja használni ehhez a munkához, a kiegészítéseket sablonokkal készíti, egész egyszerű, furfangos megoldásokkal alakítja ki ezeket. Kartonból, pvc csőből, kis fadarabokkal, gumikesztyűbe kiöntve, spórolva az anyaggal.

Ritkán találkozik a soproni Hild műhely készítette darabokkal, melyek kicsit nagyobb szobrászati ismeretet igényelnek. Egymástól tanultak a korai mesteremberek. A sablonokat adták egymásnak, segítették egymást. A kösztümök is 50 évente biztos, hogy változtak. A régebbi kereszteken nincs is díszítés. Pl. Vasváron a buszmegállónál 200 éves a Mária szobor és az még díszítetlen egyszerű szobor. Általában az építészet díszeit vették át. Volt aki kísérletezett, ha nem jött be, akkor a következő helyen már nem használta azt a technikát, vagy mintát. Az oltárépítmények kicsit bonyolultabbak.

Ez az egész egy eszközigényes szakma. A kitelepüléshez kell agregátor, stb. De nagyon szép szakma, különleges, változatos és az eredményét láthatjuk az út mentén, hogy milyen szép lesz. Nagyon kevés, ami színesre van festve. Mindig a vidék ízlése szerint készültek. Az elkészítésnél a megrendelő és a szobor igényeit kell ötvözni. 2-3 hét, míg egy ilyen szobor elkészül.

Az elhunyt pedagógus édesapjának és édesanyjának állított emléket, akik együtt összesen is csak 100 évet éltek sajnos, korán elhunytak. Abból a tiszafából készült, ami az iskola felújításakor került kivágásra. Ez egy két törzsű fa, amelyek közel kerültek egymáshoz, így az ágak és már maga a törzsük is összenőtt a teljes összefonódást jelképezve.

Múltidéző pillanatok a zene bűvöletében

Komor András Csehszlovákiában született Andrej Konecsny néven 1929-ben. Személyisége 88 évesen is megkerülhetetlen alakja a térség közéleti és kulturális szereplőinek. Álmából felébresztve is tudja a hadapródok indulóját, írt egy három felvonásos mesejátékot, dramatizálta a Pinokkiót, valamint egy láda van tele a hangszereléseivel. A háború végén a Kolozsvári Színház néhány tagjával együtt szervezte a helyi kulturális életet.

A fúvószene vasvári létében évtizedek óta szervezi és vezeti a különféle formációkat. Nemzedékek nőttek ki a keze alól, akik számára a zene egész életük fontos részévé vált, illetve a zenén keresztül a közösségben való együttlét. Folyamatosságot épített a 19. században meggyökerezett vallási hagyományokra épülő orgonajátéktól, a tűzoltó zenekarokban megerősödött fúvószenéig és onnét a 2. világháborút követően a mai napig Rendezést tanult Major Tamás osztályában és kamatoztatta tudását a megye több településén. Munkája eredményeként játszották a környék településein a Pál Utcai Fiúkat, a Légy jó mindhalálig műveket, az Obsitost, Gül baba és Csókos asszony népszerű zenés játékokat.

1960-tól élteti a vasvári fúvósokat, de ezen túl Zalaszentgróton és Szentgotthárdon, valamint Körmenden is ténykedett. Fiai zenészek és tovább viszik apjuk szellemiségét. Házukban mindig szól a zene. A fiatalok és idősebb generáció gyakran találkozik nála, és ilyenkor a várost és az őket érintő dolgokról is közösen ejtenek szót. Az elődök tisztelete egész lényéből sugárzik. A hajdani iparos réteg aktivitását kiemelte a vasvári közéletben, amelyek a mai napig képviselik a közügyekért való odaadást a kultúra művelésén keresztül. Tevékenységét a megye és a város is kitüntetésekkel ismerte el. Vasvár jelentős értékeinek egyike.

Vasvár, mint Vasi Hegyhát központja

Vasvár és a Hegyhát története szorosan összekapcsolódik egymással, hiszen az egykori megyeközpont éppen azért jött létre, hogy a Hegyhát fennsíkján futó – a ma is Katonák útjának nevezett – hadi- és távolsági útvonalat ellenőrizze és védje. Vasvár korai vára amellett, hogy a határvédelem adminisztratív – és a Nyugat-Dunántúlon folyó korabeli vasfeldolgozás logisztikai központja volt, a Hegyhátat lezáró és az utat védő sánc megkerülését volt hivatva szolgálni. A Hegyhát peremén, feltehetően a mai temető területén álló földvár azonban a megye nagy részét is ellenőrizte, hiszen a stratégiai pontról a Rába síksága egészen az Alpok lábáig belátható. Erről a várról és az itt raktározott vasról kapta a település a Vasvár nevet. Az egykori vár területén álló mai temetői templom elődje lehetett Vas megye egyik első templomos helye, ahol a Szent István által alapított győri püspökség helyi egyházi vezetője, a vasvári esperes székelt. A vár tövében, a mai buszpályaudvar környékén alakulhatott ki az a korai településmag, a váralja, amely a mai Vasvár előzménye lehetett, felette a dombtetőn, a mai szőlőhegyen állt a Szent Mihály-plébániatemplom, a későbbi káptalani székhely.

Még a 13. század előtt valamilyen jelentős, ma már ismeretlen esemény – talán éppen a vasvári káptalan megalapítása – átalakította a korai település képét, két határozott részre elkülönítve azt. A Szent Mihály-plébániatemplom az előttünk ismeretlen – de kétségtelenül nagyon korai – időpontban megalakult vasvári káptalan temploma lett, alatta pedig kialakult a káptalani birtokok központja. A templomáról Szentmihályfalvának nevezett település magja, a kissé visszaszorult váralja település, új plébániájával az egykori esperesi templommal, pedig a későbbi királyi város, a szorosabb értelemben vett Vasvár előzménye lett. A tatatárjárás pusztításai nyomán – ami minden bizonnyal a korai ispáni vár megsemmisülésével járt – kialakult a település végleges képe: a káptalani rész tovább terjeszkedett a váralja település irányában, a királyi városnak pedig új központja alakult ki a mai városközpont tágabb környékén, sőt a településbokor északi részén egy új jobbágyfalu, Zsidófölde jött létre, amely idővel ugyancsak a káptalan kezére került. A hármas település széttagoltsága egészen a 19. század végéig fennállt, a három község csak ekkor egyesült Vasvár néven.

A királyi városrész, ahol a 13. század második felétől már kétségtelenül éltek vendégtelepesek ún. hospesek, 1279-ben Kun László királytól kapott városi kiváltságlevelet, így a Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb városias központja lett. A középkori városban kereskedők és iparosok éltek, piacai nagy forgalmat bonyolítottak, többek között ennek jele, hogy már a 13. század közepén megtelepedtek itt a domonkosok, akik kizárólag forgalmas központokban építették fel kolostoraikat. A királyi város csak viszonylag későn, 1423-ben került magánföldesúri kézre, ekkor adományozta el Zsigmond király a szomszédos Mákfán és Gersén birtokos Gersei Pethőknek. A város azonban kiváltságait földesúri mezővárosként is megtartotta, és továbbra is itt volt a központja a vármegyének, amely közgyűléseit és ítélőszékét a városban tartotta egészen a török korig.

A káptalani településrész a középkorban szintén elindult a városiasodás útján, ezért a 14. században már előfordul, hogy a Szentmihályfalva név mellett Szentmihályvárosának is nevezik. A városrész központja a mai Köztársaság tér volt, amely piactér jellegű formáját napjainkig megőrizte, sőt a buszpályaudvar kialakításáig, egészen az 1960-as évekig tartottak itt hetipiacot. A káptalan elsődleges faladata Vas megye egyházi elöljárója, a vasvári esperes munkájának segítése volt, de ellátott egy fontos világi feladatot is, mint úgynevezett hiteleshely okleveleket állított ki a hozzá forduló magánszemélyek, illetve a király és bírói intézményei utasítására. A hiteleshely Vas megye egészére és Zala megye egy jelentős részére kiterjedő tevékenysége révén komoly vonzerőt jelentett a település számára, tovább növelve annak forgalmát. A káptalan napjainkig fennmaradt levéltára a térség középkori történetének leggazdagabb forrásanyagát képezi. A káptalan jelentős birtokközpontot alakított ki Szentmihályfalva tágabb környékén, amelyhez nem csak a városhoz tartozó Zsidófölde (a mai Alkotmány utca), hanem a szomszédos Olaszfa és Pácsony nagy része és Oszkó, Csehi, Csipkerek kisebb-nagyobb részei is hozzátartoztak. A káptalan temploma a jáki apátsághoz hasonló látványos román kor építmény volt, amelyet a középkor folyamán többször bővítettek, de a török időkben elpusztult, romjait a település újjáépítése során széthordták, ma csak vázlatos alaprajzát ismerjük.

A virágzó város hanyatlását és az intézmények menekülését a török fenyegetés és a terjedő reformáció váltotta ki. Már az 16. század közepén – az új hitet követő földesurak, a Gersei Pethők ellenséges magatartása miatt – elhagyták kolostorukat a domonkos szerzetesek, a káptalan – országgyűlési határozat sürgetésére – 1578-ban költözött el, példáját követte a vármegye is. A domonkosok szétszóródtak, a zaklatott időszakban nemcsak a vasvári rendház, de valójában az egész magyarországi rendtartomány is megszűnt. A káptalan és a vármegye a Rábán-túli, biztonságosabb területre, a győri püspök erődített városába, Szombathelyre költözött. Az ideiglenesnek szánt biztonsági intézkedésből végleges állapot lett, Szombathely vált új megyeközponttá és a Szombathelyre telepedett vasvári káptalan képezte az alapját az 1777-ben megalapított szombathelyi püspökségnek. Nevében azonban mindkét intézmény őrzi vasvári eredetét: a megyét Vasvárról nevezik Vasnak, a szombathelyi püspök munkáját segítő papi testület pedig ma is a Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan nevet viseli.

A török háborúk a város teljes pusztulását hozták magukkal: bár Vasvár sohasem került közvetlen török fennhatóság alá, az állandó fenyegetettségnek kitett települést elhagyták lakói, épületei romba dőltek. Egyetlen szilárd épületként a domonkos kolostor maradt fenn, amelyet végvárrá alakítottak, az itt állomásozó kis létszámú katonaság adta a település lakosságának nagy részét. A korszakból egyetlen jelentősebb esemény kapcsolódik a város történetéhez: az 1664-ben a törökök felett aratott szentgotthárdi győzelem után megkötött vasvári béke, amely hazai és európai szinten egyaránt ismertté tette a település nevét.

A török kiűzése után Vasvár már nem nyerte vissza régi jelentőségét, egyszerű kis mezőváros lett, ahol a vasvári káptalannak és a Gersei Pethők vagyonát megszerző Festeticseknek volt uradalmi központja. A domonkosok is visszatértek a városba, de a nagy múltú épületben már csak néhány fős szerzetesi közösség élt, akik a helyi plébániát vezették és az egyre népszerűbb búcsújárást felügyelték. A ma is élő Mária-búcsú hagyományaiban három fő elem játszik szerepet: a város egykori Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt plébániatemploma (a mai temetői templom), a domonkos templom Mária-kegyszobra és a szentkúti kegyhely. Ez utóbbi helyen csodás gyógyulások is történtek, amelyek Vas és Zala megye területéről, sőt távolabbi vidékekről is vonzották a zarándokokat. Vasvár egyházias jellegét erősítette, hogy A 19. század végén megtelepedtek itt a domonkos nővérek, akik előbb átvették az egyházközségi leányiskola vezetését, majd bentlakásos polgári leányiskolát létesítettek,

Vasvár jelentősége a 19. század utolsó harmadában növekedett meg ismét, amikor járási központ lett, igaz a település elvesztette mezővárosi rangját, de a nagyközség egyre több intézményt kapott és ekkor egyesült véglegesen a három településrész: Vasvár, Szentmihályfalva és Zsidófölde. A városias település terjeszkedését segítette, hogy a 20. század elején mind a káptalan, mind pedig a Festeticsek felszámolták uradalmi központjukat, épületeiket eladták vagy lebontották, belterületeiken pedig új házhelyeket mértek ki. A helyi ipar és kereskedelem is megerősödött, főleg a századfordulótól megnövekedő helyi zsidó közösségnek köszönhetően, akiknek saját iskolájuk és kisebb zsinagógájuk is volt. Az első világháború megtorpanása után a nagyközség fejlődése újabb lendületet kapott, közintézményei tovább bővültek valamint a helyi ipar és szolgáltatások színvonala is jelentősen emelkedett. A település központjának városias képe ebben az időszakban alakult ki, a meghatározó épületek egy kisebb része még az uradalmi központokból marad (Békeház, Zöldfa fogadó, Sörház, Főszolgabírói hivatal), egy jelentősebb része azonban az 1880-as és az 1930-as évek között épült (domonkos nővérek zárdája, községi elemi iskola, községi óvoda, községháza, polgári fiúiskola, a kolostor járási hivatalok számára épített főtéri szárnya stb.)

A második világháború után a nagyközség fejlődése megtorpant, ami nem kis részben annak tudható be, hogy a szocialista korszakban az egyházias jellegű település fejlesztését nem tartották kívánatosnak. A hatvanas évek végére a vasvári járás is megszűnt, aminek következtében számos hivatal szűnt meg a településen. Az 1970-es évek némi fellendülést hoztak, a nyolcvanas évek közigazgatási reformja révén pedig előbb városi jogú nagyközségként, majd 1986-tól városként ismét központi funkciókat kapott tágabb környék, a Hegyhát területén. Ezeket az eredményeket azonban hamarosan maga alá temette a szocialista rendszer válsága, és Vasvár mint egy hátrányos helyzetű kistérség hátrányos helyzetű központja érte meg a rendszerváltást.

Vasvár látnivalói közül mindenek előtt a természeti környezetet kell kiemelni: a városba látogatókat mindig megfogja a település különleges fekvése, dimbes-dombos utcái, egymás fölé magasodó épületei és terei. Mindez annak köszönhető, hogy a település a Hegyhát oldalában, egy több patak által kimélyített kisebb medencében helyezkedik el, alsó utcái még az ártérből indulnak, a felsők pedig már a fennsíkot is elérik. Aki ebben a különleges városképben szeretne gyönyörködni, annak ajánljuk, hogy Vasvári sétáját a Bartók Béla utca végén, a város feletti dombtetőn álló kilátónál kezdje, innen nyílik a legszebb rálátás a városra (a kilátó érdekessége, hogy 1986-ban felszabadulási emlékműnek épült, a rendszerváltás után ötletes hasznosításának köszönhetően a város egyik kedvelt kirándulóhelye lett).

A főtér igazi kisvárosi hangulatot áraszt, ez nagyban köszönhető a 2000-ben elkészült városközpont-rehabilitációnak, ami igyekezett eltüntetni a szocialista városépítés sebhelyeit (az 1970-es években a főtér egyik oldalát lebontották, a teret és a rajta áthaladó utat kiszélesítették). A tér egyik látványos eleme az a zenélő díszkút, amely a Királyok kútja nevet kapta, Tompa László helyi keramikus művész alkotásán azok az Árpád-házi királyok jelennek meg, akik Vasvár történetében meghatározó szerepet töltöttek be; a kút egy vasvári búcsús népének dallamát játssza. A tér északi oldalában egy újabb, a közelmúltban kialakított terecske található, itt kapott helyet a Vasvár várossá nyilvánításának 700. évfordulójára 1979-ben készült emlékmű, az egyik szomszédos házfalon pedig Tóth Emőke szobrászművész bronz domborművén a Szentkút legendája elevenedik meg.

A főtér két meghatározó épülete az egykori Zöldfa szálloda és a domonkos kolostor keleti szárnya. Az előbbi még a Festetics uradalom fogadójaként épület fel a 19. században (ma kisebb vendéglátóhelyek, üzletek és irodák vannak benne), az utóbbi az 1930-ban nyerte el jelenlegi formáját, amikor járási hivatalok és üzletek kaptak benne helyet (ma egy nagyobb üzlet és a városi zeneiskola van itt elhelyezve, de innen nyílik a múzeum bejárata is). A főtérről indulva először érdemes magát a kolostorépületet körül járnunk, hogy visszatérve meglátogassuk a múzeumot. Az egykori domonkos kolostor – Magyarország legrégebbi, ma is álló domonkos kolostora – Vasvár legnagyobb és legértékesebb műemléke. A 13. század közepén felépített épületegyüttes fő falai napjainkig megmaradtak, ennek köszönhető, hogy az 1980-as években végzett műemléki kutatások után a templom és a hozzá kapcsolódó nyugati kolostorszárny külső homlokzatain az épületegyüttes középkori képét sikerült megidézni. A kolostor délnyugati sarkán áll az ún. Sárkány torony, ami viszont a török korra emlékeztet, a vaskos ágyútorony ugyanis az épület végvári korszakához kapcsolódik.

A templom belső tere a középkoritól gyökeresen eltérő képet mutat, boltozatai a 18. században készültek, berendezése 18-19. századi, díszítőfestése pedig az 1940-es évekből származik. A templom összképében ma is meghatározó a domonkos jelleg, a falképeken és az oltárokon megjelenő fekete-fehér ruhás szentek a rend jeles személyiségei. A templom legjelentősebb egyházi és művészeti emléke azonban a jobb oldali mellékoltáron álló Mária-szobor, ez a szép rokokó faszobor (amit többnyire a búcsúsok által ajándékozott ruha takar) a ”Vasvári Szűz Mária” kegyszobra.

A kolostor közvetlen közelében áll a város kulturális központja, amely a Hegyhát jeles szülöttjének, Nagy Gáspár költőnek a nevét viseli. A modern épület egy közelmúltbeli sikeres építészeti rehabilitáció eredménye, amely a korábbi, a kolostorépülethez hozzáépített szocreál művelődési házat váltotta ki. Az épület és a körötte kialakított rendezvénytér színházi előadásokkal, közösségi programokkal és kiállításokkal várja a látogatókat.

Megkerülve az épületet a főtér felől juthatunk be a múzeumba, amely a kolostorépület egy teljes szintjét megtölti, többféle kiállítással, előadótérrel, kutatóhellyel és a tetőterekben raktárakkal. Az épület jellegéből kifolyólag itt kapott elhelyezés a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, a magyar domonkosok kulturális örökségét őrző egyházi gyűjtemény, könyvtárral, levéltárral és muzeális gyűjteménnyel. Az épület egyik szárnyán – az egykori kolostorbelsőt felidéző elrendezésben – ez az értékes gyűjtemény kapott helyet. A másik szárnyon – Vasvár középkori megyeszékhely szerepére utalva – egy látványos rekonstrukciókból, műtárgymásolatokból és enteriőrökből álló, elsősorban gyerekeknek szóló megyetörténeti kiállítás kapott helyet. A Sárkány torony múzeumhoz kapcsolódó legfelső szintjén Török Richárd szobrászművész gazdag hagyatéka látható, amely eredeti gipsz mintákból, nagy méretű bronzszobrokból és kisplasztikákból áll.

A főtérről tovább indulva érdemes felkeresni a Kossuth Lajos utca végén álló Békeházat, melyen emléktábla jelzi, hogy a helyi hagyomány szerint 1664-ben itt kötötték meg a vasvári békét. A frissen felújított, kúriaszerű épület jelenleg vasi festőművészek műveit bemutató kiállítás látható, de tervezik egy a béke történetét bemutató kiállítás létrehozását, valamint az öreg épület (melyet a helyiek csak „Ezredes háznak” hívnak, egykori lakójáról) és a hozzá tartozó tágas kert további közösségi hasznosítását. A Békeház közelében, a dombtetőn állt egykor a vasvári káptalan temploma, a szent Mihály templom, melynek helyét a 2000-ben felállított ún. millenniumi emlékkereszt jelöli.

A város központjából a Petőfi utca irányába indulva érdemes felkeresni a temetőt, ahol a város középkori eredetű egykori plébániatemploma, – melynek teljes felújítás a napokban veszi kezdetét – mellette pedig egy szép kálváriakápolna áll. A Hegyhát peremén álló templom mellől gyönyörű kilátás nyílik a Rába síkságára és a mögötte húzódó Kőszegi hegységre, sőt tiszta időben az Alpok nyúlványaira is. A főtérről az Alkotmány utca vonalán haladva a város középületeit és néhány jelentősebb magán- és egyházi épületet nézhetünk meg: az 1920-as években épült községházát, szomszédságában az ún. Mozsolics-házat, Mozsolics Amália neves régésznő szülőházát, a városi könyvtárat (amely egy újabb neves vasvári, Bendefy László földrajztudós nevét viseli), a domonkos nővérek zárdaépületét és az utca végén a szocialista Vasvár jelképét, a Körházat.

Ha hosszabb sétára vállalkozunk, érdemes a Tretter László utca végén a rendőrségtől (az egykori polgári iskola épületétől) elindulva erdei sétaúton felkeresni a szentkúti kegyhelyet. Az út védett természeti környezetben, öreg bükkfák között, a Hegyhát meredek oldalában vezet, majd befordul a szentkúti völgybe, ahol keresztút, lourdes-i barlang, egy szép kis kápolna és egy bővizű forrás várja nemcsak a zarándokokat, hanem a természet szerelmeseit is. A Szentkút és környéke a Hegyhát eredeti növénytakarójának egy darabkáját őrizte meg, a domboldalban bükkössel, a dombtetőn öreg tölgyekkel és a domb lábánál, az ártér peremén égerláppal.

A városba visszatérve érdemes az ártér irányába indulni, itt hamarosan elérjük az egykori mocsarak helyén kialakított horgász- és csónakázó tó, a Feneketlen tó környékét. A tó félszigetén egy hatalmas kígyószobor eleveníti meg a tó legendáját, az elsüllyedt várról és az annak kulcsát felhozó kígyóról. További sétánk a termálfürdő és a kemping mellett vezet el, amelyek szép természeti környezetben hívogatják a pihenni vágyókat.

A város tágabb környékén érdemes még felkeresni a Vasvári sáncot, a korai magyar határvédelem egyedülálló emlékét. Gyalogosan – a távolság mintegy 3 km – a Vörösmarty utcán, a turistajelzést követve juthatunk el a sánchoz, autóval Zalaegerszeg irányába indulva a város határában a táblával jelzett helyen kell lefordulni az ún. „Katonák útján”. A sánc rekonstruált szakasza, a „Vaskapu” a 10. század világát idézi, amikor várak és a különféle erődítések hatalmas gerendákból ácsolt, földdel kitöltött gerendaszerkezettel készültek. A kapu környékén tanösvény mutatja be a korai magyar határvédelem történetét, és parkerdő várja a turistákat, akik különböző túraútvonalakon indulhatnak tovább a Hegyhát fedezésére.

Dr. Zágorhidi Czigány Balázs településtörténeti ismertetője és városbemutató kalauzolása során bepillantást kaphattunk a Vasi Hegyhát központi településének Vasvárnak múltjába és jelenébe.

Vasvár e 23 település járási székhelye is egyben, közigazgatásilag ide tartoznak a Vasi hegyhát falvai.

A település, mint ahogy a séta során is tapasztalhattuk jelentős fejlődésen, fejlesztésen ment és megy át az utóbbi években.

A város vezetői mindig fontosnak érezték, hogy település kisvárosi státusza ellenére is meglegyen az itt élőknek az az érzete, hogy jó itt élni, jó ide hazajönni. Ezen cél megvalósításához nyújtanak jelentős támogatást a város által elnyert fejlesztést elősegítő pályázatok. Ipari park épül a közeljövőben a település határában, közlekedést segítő utak, járdák épülnek. A napokban kerül átadásra az egyik óvodaépületben kialakított bölcsőde, játszótér, fitness park épül a településen.

A város kulturális életének hátterét a három jelentős kulturális intézmény biztosítja a civil szerveződések számára is. A Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény és Helytörténeti Múzeum kiemelkedő tevékenységet végez, mind a településen, mind pedig a határon belül és kívül is Vasvár és a Domonkosok történeti anyagának feldolgozásában, közzétételében, népszerűsítésében. A tavalyi év során elindult „Nézzük meg együtt..!” Városnéző séták sorozat hatalmas népszerűségnek örvend Vasvár lakói körében. Bejártuk a Domonkos kolostor rejtett titkait, megismertük a Békeház történetét, de megnéztük együtt a Seuzo kincsek kiállítását Zalaegerszegen. Vezetője méltán elismert tagja a múzeumosok társadalmának. Vasvár város Képviselő-testülete Vasvár Városért Érdeméremmel tüntette ki. A Nagy Gáspár Kulturális Központ a névadó emlékének méltó megőrzője, de a város lakóinak kulturális palettáján meglévő igények kiszolgálója is. Munkájuk elismeréseként már kétszeresen megkapták a Minősített kulturális intézmény címet. A Dr. Bendefy László Városi 2009-ban szakmai munkája elismeréseként elnyerte az Év könyvtára megtisztelő címet. A három intézményben dolgozó szakemberek – annak ellenére, hogy mindhárom vezető, ahogy nálunk mondják „gyüttment”, vagyis más településről származik, – fontosnak tartja a település kulturális életének fejlesztését, az itt élők igényeinek kielégítését.

2004-ben Vasvár is megkapta Hild János díjat, amely díj annak a település önkormányzatának adományozható az urbanisztikai szemlélet alapján, a helyi értékek megőrzésével megvalósított, esztétikus környezetalakításért, a település, vagy településrész színvonalas fejlesztéséért, a településfejlesztésben, -üzemeltetésben, a környezeti értékek védelmében kifejtett közösségi részvételért. Ez is mutatja, hogy egy örökségének, múltjának megőrzésére odafigyelő vezetők és lakosok élnek e településen, akiknek fontos a jelenük, de meg kívánják óvni a múlt emlékeit az utódaiknak.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy egy nagyon is szerethető kisváros a mi városunk, Vasvár.

Mariska néninek a fejében volt a málé receptje

Két tepszi „kőtt” málé elkészítésekor először cukros tejbe élesztőt teszünk. Amíg ez a meleg tűzhelyen felfut, kimérünk kb. 1,2 kg lisztet egy fazékban, kicsi sót és egy pici cukrot (kb. 10 dkg) teszünk hozzá. Pontos mennyiségeket azért nem tudunk, mert a „régieknek a recept mindig fejben volt”, és „úgy csinálták, ahogy érezték”. Miután az élesztő feljött a tejben, az egészet a liszttel teli fazékba tették, majd „picinyesként” olajat (összesen 1,5 dl), és melegített tejet öntünk bele, illetve hozzáadunk még egy tojást. Az így kapott masszát egy fakanállal addig „csapkodjuk, vagdaljuk” erősen, amíg nem „pöffent”, „puffant”. Készüljünk fel, hogy ez egy meglehetősen fárasztó művelet. Amikor már megjelennek a hólyagok, egy fedővel lefedjük a fazekat és kb. fél órát kelni hagyjuk.

Amíg „várjuk a vihart”, vagyis azt, hogy megkeljen, kikenjük zsírral a tepsziket. A fél óra letelte után a tészta már szépen „kidagad” a fazékból, felmegy, ráfordul a „födőre”. Ekkor szétkenjük a tésztát a tepszikben, majd 20 percig abban is kelni hagyjuk. Közben begyújtjuk a tűzhelyt, mivel előmelegített sütőbe kell majd betenni a málét. Amikor letelt a 20 perc, egy kiskanállal lekvárt csepegtetünk a tésztára, majd cukros dióval jól megszórjuk. Végül 20 percig a legmagasabb hőfokon fél órát sütjük. Kiszedjük sütőből, kockákra szeleteljük és már lehet is fogyasztani. Jó étvágyat kívánunk hozzá! (A málé mellett fánkot is sütött, de hosszúkásra formázva, amit a telekesiek „egérkének” hívnak.)

Amálka néni mindent gyűjt, ami a településre jellemző

1937-ben született, tanítónő volt itt a faluban, nagyon sokan tisztelik, szeretik, máig látogatják, felkeresik. Az iskola felső tagozata 1973-ban átkerült Gersekarátra, de az alsó tagozat megmaradt Telekesen, így itt tanított 1995-ös nyugdíjazásáig. Özvegy, három gyermeke közül már csak egy él, óvónő itt a faluban. Nyolc unokája közül hét lány, egy fiú. Amálka néni helytörténeti adatokat, információkat gyűjt, Telekes múltját és jelenét, szokásokat, szólásokat, gyermekjátékokat, falutörténetet, a házak történetét, a családtörténetet, dalokat az idősebbektől, a környékről. Nagy fekete dossziéban tartott vaskos kézirata szerkesztésre és kiadásra vár. Vezeti a telekesi asszonyokból álló dalkört, akik a gyűjtött anyag egy részét már CD-re énekelték. Amikor jön a tél, és nincs meleg hely próbálni, Amálka néni picike konyhájában gyűlnek össze az asszonyok, és mindig elölről kezdik énekelni a dalos füzetet, hogy el ne felejtsék. Az örömüket, szomorúságaikat is ki tudják énekelni magukból: volt, hogy végigsírták a „Bánatos” fejezetet, mert az esett jól. Az önkormányzat úgy támogatja a hat fős dalkört, hogy a falubusz elviszi a csoportot a szerepléseikre, például a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ által, szokásosan minden év novemberében rendezett Hegyháti Toborzóra és más környékbeli kulturális eseményekre. A helyi Csurgóforrás Alapítvány az énekes asszonyok fellépő ruháit csináltatta meg.

Amálka néni nekünk – velünk együtt – dödöllét készített, amikor meglátogattuk. Hozzáfűzte azt a népi szólást, amit még az édesapja szokott volt mondani: „Ti egyétek a jó öregét, én meg eszem a rongy apraját.” Első májusi látogatásunk óta, érdeklődésünk nyomán, Amálka néni szeptemberre összeírta azokat a tájnyelvi kifejezéseket, amelyeket fel tudott idézni a régiek szóhasználatából. Ezzel várt minket.

Íme: árenda (bérlet), biling (szőlőfürt), lájbi (mellény), funtus (telek, terület), grádics (padláslépcső fából), héj (padlás), regli (sütő), sérokli (piszkavas), vonyogó (szénakihúzó kapocs), tóp (küszöb), kurigla (parázskihúzó), pemet (kemenceseprő), gyújtalék (aprófa, begyújtós).

Kérésünkre elénekelte azt a saját gyűjtéséből összeállított dalcsokrot, amelyben Telekes vagy a Sárvíz-patak neve szerepel. Ezek lejegyezve is szerepelnek a „házi” helytörténeti dokumentumtárában, cím szerint: Összefolyik; Telekes, de szép; Telekesi hegytetőn; Telekesi erdő; Sárvíz mellett van; Telekesi templom, Kislány, kislány… .

Szívesen megmutatta nekünk hímzéseit, köztük sok kalocsait, és a különleges „necc-hímzést”, amely lényegében egy háló, és a mintát úgy adja ki, hogy egyes lyukak be vannak szőve egy előzetes tervezés szerint. Gyönyörűek kisebb-nagyobb horgolt terítői, amelyekből ajándékozni szokott az ismerősöknek.

Nyári László mester sokféle tárgyat farag

1965-ben született, tősgyökeres telekesi, háromgyermekes családjával lakik itt, a szülei, nagyszülei is itt éltek. Kenyérkeresetét az adja, hogy Szombathelyre jár egy gyárba dolgozni, naponta kétszer teszi meg az egy órás, 45 kilométeres utat busszal. Az 1980-as évek óta farag szabadidejében, az első alkotása egy pásztorbot volt, amelyet a nővére őriz. Farag díszített kereteket, órákat, széket, kanalat, faliképet, tálat, csanakot és más ivóedényeket, tojásokat, agyar- és koponya alátéteket vadásztrófeákhoz, állatfigurákat, kopjafát, ékszerdobozt. Megrendelésre is dolgozik, illetve a maga kedve szerint is. A falubeliek vásárolnak tőle, több háznál megtaláljuk az alkotásait, például Kálmán Jánosné Mariska néninél, akinek a veje vadászik, és a trófeáit mindig faragott fatalpakon helyezi el fali díszként. Nyári László ötvös munkákat is készít, amelynek alapjait Kevi Farkas Zsolt ötvös mestertől, a Magyar Lovas Kör Kézműves Szakágának egyik alapítójától, a Zala Megyei Népművészeti Egyesület tagjától látta, mikor elkezdett íjászkodni. Készített már kardot, tőrt, ékszereket. Bőrözéssel is foglalkozik, tarsolyok, bőrtokok, karkötők, kardtokok kerültek már ki a keze alól. Olykor falunapokon meghívják kézműves foglalkozást tartani, ilyenkor faragást és gyöngyfűzést tanít.

A Sárvíz és a Zala közé szorult község, Telekes, a Vasi-Hegyhát déli peremén fekszik, Vasvártól délre, a várostól mintegy 14 km-re.

Első okleveles említése 1255-ből származik. Neve, a „trágyázott szántóföld” jelentésű „telek” szavunkból ered és feltehetően arra utal, hogy a faluban élő birtokos kisnemesi családok telkenként különültek el egymástól.

A feljegyzések szerint 1445-ben már önálló plébánia volt Telekesen.

Földesurai a középkorban a Telekesiek és rokonaik voltak. A hódoltság idején a nemességet azonban a török elűzte.

A falunak az újkorban is számos birtokosa volt, de két fő része határozottan elkülönült egymástól:

1701-1775 között Alsó- és Felsőtelekesre tagolódott, 1808-tól pedig Kis – és Nagytelekesre.

Felső- vagy Kistelkes, kisebb uradalmi központtal (előbb a Delecskey-, Ebergényi majd a Roszner család birtokában) és Alsó- vagy Nagytelkes, ahol maga a falu terült el.

A későbbi Kistelekes Szent Miklós-temploma oklevélben 1342-ben szerepel először. Ha még állna, építészettörténeti ritkaságnak számítana kettős szentélye, amelynek leírását az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv őrzött meg. Az Ebergényiek elbontották ezt a régi épületet és új templomot építettek helyette az 1720-as császári rendelet hatására, Kisboldogasszony tiszteletére. A nyugati tájolású, barokk stílusú templomot 1910-ben bővítették és tatarozták. 1975-ben Steffek Albin újra renoválta és festette a templomot, melyet értékes faszobrok, Kisboldogasszony képe és értékes freskók díszítenek. A harangot ebből a templomból is többször elvitték (háború, lopás miatt), de összefogással 2004-ben új harang került a templomba. A 19. századból származó kis kápolna teljes helyreállításának munkálatai most folynak.

Kistelekesi kastélya, az egykori Roszner uradalom megmaradt épületeivel felújítás alatt áll.

Alsótelekesen, a mai falu területén az 1800-as években épült a Szentháromság kápolna. A Kisboldogasszony templomban ritkán van istentisztelet, ezért a mai napig is ide járnak a hívek lelki megújulásra. A templom bútorzata Bita Ernő munkája, a padok díszítése Rosengart Béla és Csoma Gergely faragása. Az új padon is megtalálható a templom eredeti padján is látott egykori nemesi család címere. Az oltárkép Borbély Zoltánné munkája, mely a templom védőszentjeként tisztelt Szentháromság – az Atya, Fiú és Szentlélek – a magyar nemzet Szent Koronáját helyezi Szűz Mária feje fölé. A 15 stációból álló keresztút négy ország fafaragóinak közös munkáját dicséri. A nemzetközi fafaragó tábor itt vendégeskedő mesterei készítették ezeket az alkotásokat, mint ahogy több más életnagyságú szobrot a falu közterein és intézményeiben.

A község Alsó- és Felsőtelekes része a 20. század elején egyesül. 1910-ben Telekesnek 709 magyar lakosa volt, míg ma alig éri el az ötszázat.

Az 1970-es évektől kezdve sokan elvándoroltak. Ez a folyamat 1990-ban megállt, enyhe bevándorlási többlet keletkezett, és újból pozitívvá vált a természetes szaporodás.

A több mint félezer éves faluban óvoda, valamint kultúrház és könyvtár működik. A közmunka programban rejlő lehetőségeket is példa értékűen aknázzák ki. Zöldséges kertet alakítottak ki a faluban e program keretében. A megtermelt zöldségeket, – még kölest is – a közintézmények élelmezésében hasznosítják. Nem csak nyersen értékesítik a település lakói számára a megtermelt terményeket, hanem feldolgozva is, finom savanyúságot készítenek belőle.

A település rendezett képet mutat: faszobrokkal díszített közterei, intézményei folyamatosan megújulnak, modernizálódnak. Rendezett település, ahol a település vezetői és az itt élők is fontosnak tartják a jelen mellett a múlt megőrzését is. Gyűjtik a régmúlt emlékeit, nem feledkeznek meg mindazokról, akik a település fejlődéséért, az itt élőkért dolgoztak.

Egészalakos szobrot állítottak egykori plébánosuknak, Lukács Lajos szalézi atyának. A Szentháromság-templom bejárata mellett álló szobrot 2009. június 13-án, a 14 órakor kezdődő szentmise keretében áldotta meg Brenner József, a Szombathelyi Egyházmegye általános helynöke, Havasi József előző szalézi tartományfőnök, a korábbi plébánosok, szalézi szerzetesek, számos vendég és hívő jelenlétében. Baji János szombathelyi szalézi plébános vezetésével eljött egy kis delegáció Szombathelyről és Újperintről is, ahol Lukács atya élete utolsó éveiben szolgált.

Brenner József, aki személyesen ismerte az atyát, prédikációjában kiemelte, hogy Lukács Lajos nem volt az a pap, aki nagyokat alkotott, hanem aki a mindennapokban mutatta meg hűségét Krisztushoz és az Egyházhoz. Valósan élte szerzetesi életét, de legfőképpen a szegénység fogadalmát, hiszen mindent, amije volt, a szegényeknek adta, még az utolsó fillérjeivel is a rászorulókat segítette. A szobor költségeit a helybéli hívek adták össze, így hálálva meg a sok jót, amit néhai plébánosuk 1972-től 1989-ig tett a faluért.

Lukács Lajos papi-, szerzetesi élete mély benyomást gyakorolt a hívekre. A helybeliek nagy szeretettel és megbecsüléssel beszélnek róla. Egyszerű plébánosként fejtette ki apostoli munkáját, híveiért élt, annyira szerette őket, hogy mindenét megosztotta velük. Nem tett hatalmas dolgokat, nem volt híres szónok vagy tudós, de mindenkor Krisztus hű papja volt, alázatos, emberszerető, vidám szalézi.

A település 21. századi másik látványossága az Ezeréves Vas megye programsorozat részeként, az Ezer perc a településért mozgalom keretében adták át 2010-ben a Vasi Hegyhát 23 településének makettjét, a Hegyhátot miniben. Ez a terepasztal is a falu összefogását jelképezi, hiszen e nélkül nem születhetett volna meg ez az alkotás sem. Csaknem 200 órányi társadalmi munkában 13 helyi lakos dolgozott az asztalon, amely több négyzetméteres, betonból, földből, védőrétegből áll, s meg is világítják. „Ha erős a közösség, nem hal ki a falu” – vallja a település polgármestere, Orbán László. Ezért meg is tesznek mindent az itt élők.

Csodálatos panoráma tárul elénk a hegy tetejéről

A falut elhagyva a hegyre vezet fel az út. A szántóföld szélén egy szépen újra festett, korábban villámvágta keresztet látunk, melyet Szijj István családja újíttatott fel 2014-ben. Egyre beljebb haladva a szőlőültetvények között a borospincékhez jutunk, ahol Koltai László gazda piros szőlőt présel. Mustot kóstolunk, hamarosan idei bor is kerül a tavalyi mellé. Az udvaron nagy üst (tájszóval: kotla), vízforralásra használják. A szomszéd egy vödör „rozsdás tinoru”-t mutat, sok a gomba is itt a hegytetőn. Mondják, a művelt szőlő egyre kevesebb, inkább gyümölcsösök vannak és szelídgesztenyés. A madarak elijesztésére változatos eszközöket használnak: fából faragott sast, csillogó CD-k fűzött sorát, régi ruhákból alkotott hagyományos madárijesztőt. A hegyen rókák is laknak, lejárnak a faluba tyúkot lopni. A falu másik végén, Gersekarát felé van az a domb, amelynek az oldalában a kistelekesi templom áll. Az oltára mellett található báró Rozner Ervin és családjának kriptája. A templom orgonája már nem üzemképes, mert a legtöbb sípját ellopták. A domb másik felén találjuk meg a régi magtár romjait.

Egy menyecske és a kutatók csapata

Szemenyecskék egy helyi kulturális közösség, melynek tagjai fiatal lányok és asszonyok, férfiak nélkül. Már 10 éve működik ez a kis csapat. Kezdetben színdarabokkal, rövid tréfás előadásokkal szórakoztatták a közönséget. Ma már inkább táncos mulatságokkal lépnek fel. A csapat vezetője Frigy Gyuláné (Erika), aki egyben az együttes koreográfusa is. A fellépő ruhák tervezését közösen beszélik meg, azok megvarrását pedig egymás között elosztják. Falunapokon, különböző szomszéd falusi rendezvényeken, versenyeken lépnek fel. Jeles szereplői a minden év novemberében megrendezendő vasvári Toborzónak is. Most már szép „emléklap” gyűjteménnyel rendelkeznek. Próbára az elfoglaltságaik miatt nem sok idő marad, de a fellépések előtt minden este próbálnak. A kánkántól a polkáig szinte mindent táncolnak. Céljuk a közösség összefogása, a jó hangulat megteremtése.

A laska a falu hagyományos étele

A laska a falu tradicionális étele, amely egyszerű, sokféleképpen elkészíthető tésztaétel. Az elnevezés a napszámosokat gúnyoló csúfnévből ered. A szemenyei napszámosokat a szomszéd falu napszámosai ebédidő alatt az otthonról vitt egyszerű pogácsaszerű ételük, laskájuk miatt „laskásoknak” gúnyolták. A jelenkori helyiek erényt kovácsoltak gúnyból, melyre felépítették egy helyi ünnepet, a minden év júniusában megrendezett szemenyei „Laskafesztivál”-t, ahová a környező falu lakosságát hívják meg és vendégelik meg őket egy vidám műsor és hangulatos baráti beszélgetés keretében.

A laskát többféleképpen készítik. Horváth Antalné (Annus néni), a falu egyik idős asszonya a sajtos laska tallérjaival vált ismertté. A csemegét főként a családjának készíti, havonta akár többször is. Az étel elkészítése nagyon egyszerű, hozzávalók szinte minden háztartásban fellelhetők, de viszont nagyon időigényes, akár 4-5 órát is igénybe vehet.

A laskatallér receptje:

            Hozzávalók:

1kg liszt

1 ráma

40 dkg reszelt sajt

2 dl tejföl

2db tojás

1 kávéskanál sütőpor

A száraz alapanyagokat össze kell keverni, majd hozzá kell gyúrni a rámát, a tojást, a tejfölt és a sajtot. A tésztát jól ki kell dolgozni (ez fontos), majd ketté kell venni, az egyik felét mákkal, a másikat köménnyel ízesítik. A vékonyra nyújtott tésztát négyszögletesre vágják és felforrósított kiolajozott tallérsütőbe helyezik, melybe egyszerre négy darabot tudnak kisütni. Az előkészített anyagmennyiség 300 kis tallérra elegendő.

Balogh Attiláné és Molnár Tamásné teljesen máshogyan készíti, ők pogácsaszerű tésztát gyúrnak, melyet esetenként túróval ízesítenek, általában gulyásleves mellé adják.

A kelt laska receptje:

            Hozzávalók:

  • kg liszt
  • kg Ráma

                        3dkg élesztő

      25 dkg túró

            2 dl tejföl

            25 dkg reszelt sajt

            1 tojás

            só

A száraz alapanyagokat összekeverik. Belemorzsolják a Rámát és az élesztőt, hozzáadják a túrót, sajtot és a tejfölt. Lágy tésztát gyúrnak belőle, duplájára kelesztik. Majd többszöri hajtogatás után pogácsánál nagyobb és laposabb (laska) formát szaggatnak. A tetejét tojással kenik és sajttal megszórják.

A Laskafesztiválra több háziasszony készít laskát, és ezeket úgy tálalják a vendégeknek, hogy nem tudják melyik asszony sütötte a felszolgált laskát. Emiatt egyáltalán nincs versengés a legjobb „laska” címért, mert nem ez a vigasság célja.

Ma már csak múzeum az egykori műhely épülete

A szorgalmas szemenyei emberek tevékenységének fontos kiegészítője volt a kovácsolás, hiszen földműveléshez szükséges eszközöket (vasalatokat, kapát, fejszét, mezőgazdasági eszközöket) itt készítették, illetve ezek javítását, karbantartását is itt végezték. Közösségi térként is működött, a mai kultúrház, piac szerepét is betöltötte, mivel az információ áramlás egyik fontos színtere volt. A kovácsműhelyben a szaktudás és a kézügyesség alapfeltétel volt. A mesternek kevés eszköz állt rendelkezésére, nagy munka esetén a vas kidolgozására segédeket fogadott fel, olykor-olykor a henyélő falusi legényeket is elcsípte egy kis munkára, általában a fújtató működtetésére. 2008-ban még üzemelt a műhely, Bársony József (Jóska bácsi) mester kezei alatt folyt a szerszámélezés, az izzó vas nyújtása, a kaszabeállítás, lópatkolás, szükség esetén a sántító szarvasmarha patkolása is. Ma már csak múzeumként játszik szerepet a falu életében, korhűen felújították, rég használt eszközök és a velük készített mezőgazdasági szerszámok is megtekinthetők. A helyi rendezvényeken (Falunap, Laskafesztivál) bemutatót is tartanak a kovácsműhelyben.

A templom belsejét gyönyörű freskók díszítik

A falu központjában a Szent Vendel templom található. 1827-ben épített, de a már lebontott kis kápolna helyén, 1932-ben Stirling Károlyné, Oszterbauer Katalin helyi lakos finanszírozásában épült gótikus stílusú római katolikus templom. A hívek- az asszony végakarata szerint – a templom kertjében, a főbejárattal szemben helyezték Katalint végső nyugalomra. A második világháború után a templom harangját „beszolgáltatásként”elvitték a kor urai, amelyet a község csak 2003. évben tudott pótolni. A templom a rumi plébániához tartozik, szentmisét minden héten, szombaton tartják. A templom belsejét gyönyörű freskók díszítik, gondosan kidolgozott padok és orgona teszik teljessé a belső teret. Az oltár mellett helyet kapott a faluzászló és az 1000 éves országzászló is. A hitközség folyamatosan korszerűsíti, és rendben tartja a templomot és környezetét. A rendet és a tisztaságot Kovács Ferencné (Irén néni), a templom gondnoka felügyeli. Az egyházközséghez tartozó temetőben is folyamatos munkálatok zajlanak, 2017-ben készül el a fa harangláb és az urnafal.

Szemenye a 8-as főút északi oldalán terül el. Irtásfalu jellegéből adódóan határának két fő meghatározója az ökológiailag értékes Farkas-erdő, amely Nyugat-Dunántúl egyik legnagyobb egybefüggő erdősége és a hangulatos szőlőhegy.

A vasvári káptalan birtokaként először 1217-ben említik az oklevelekben, de határában a római korból is kerültek elő emlékek. Neve a szomszédságában, a 10. században már meglévő (Kaán) vezéri szálláshoz tartozó szolgák települését jelenti.

Fekvése árulkodik újabb kori eredetéről (a vasvári káptalan középkori Szemenye birtokán nem alakult ki állandó település).

A török időkben teljesen lakatlanná váló falut Orosz Pál vasvári prépost árendába (haszonbérbe) adta. A Hegyhát magasabb részén, erdők között elhelyezkedő falu élettere a 18. századi erdőírtás és hamuzsírégetés révén alakult ki. 1757-ben telepítette be az erdőt birtokló sárvári uradalom 33 árendás jobbággyal, akiknek egy része német területről érkezett és az első időben csak 5 forint árendát és tizedet fizetett. Az úrbéri szerződésben azt is kikötötték, hogy a telepesek évente 1 pallót faragnak ki, azt Sárvárra szállítják és segítenek a farkasok kiirtásában. A vasvári káptalannal folyó állandó viszályok miatt sokáig nem is nevezték Szemenyének – hanem a Farkaserdőre utalva – Farkasszentgyörgynek, ami ellen azonban a káptalan hivatalosan is tiltakozott, hogy egykori faluját ezen a néven illessék.

A település jeles építménye, az 1827-ben készült szerény kis kápolna helyén – magánhagyatékból – 1932-ben épült mostani római katolikus műemléktemplom, melyet Szent Vendelnek ajánlottak, akit a pásztorok és jószágok védőszentjeként tisztelünk. A község címerében is ő látható.

A hívek adományának köszönhetően 2003-ban újraöntették a világháborúban elvitt harang utódját.

A falu 1941-ben volt a legnépesebb, lakossága meghaladta a kilencszáz főt, ma valamivel több mint háromszázan lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Szemenye is. A település központjában a Művelődési Ház előtti téren található Kneipp parkban a gyógynövények mellett a vizes könyöklő és lábáztató, a vizes taposó és pihenő padok állnak rendelkezésre a fáradt vándor felfrissüléséhez.

A kicsi, de rendezett település az önkormányzati fejlesztéseknek, és a nyertes pályázatoknak köszönhetően folyamatosan megújul, szépül. A település vezetői szeretnék minél élhetőbbé tenni a falu lakóinak életét.

Nagy figyelmet fordítanak a múlt hagyományainak őrzésére is. Felújították, berendezték a régi kovácsműhelyt a helyben fellelhető eszközökkel, tárgyakkal, melyet a falu lakói adtak össze. Jeles napokon újra beizzítják a kemencét, hogy megmutathassák az érdeklődőknek e kihaló félben lévő szakma szépségét. A laskasütés hagyományát elevenítették fel a Laskafesztivál megrendezésével.

Oszvald Balázs bácsi szívesen énekelt nekünk

Régen a falu életében nagy szerepe volt az éneklésnek, a nótázásnak. Komoly közösség kovácsoló szerepe volt. A nők általában munka közben daloltak, énekeltek. A férfiak pedig inkább a hegyen jöttek össze nótázgatni, beszélgetni egy üveg bor társaságában. Hegyen még ma is jó pár borospince (körülbelül 22) található, köztük egy-kettő régi is. A hegyen még a mai napig is folyik szőlőművelés és a bor készítése. Manapság már sajnos kiveszőben van a nótázás hagyománya, de szerencsére a faluban még mindig megtalálható egy-két dalos kedvű, vidám ember, akik szabadidejüket szívesen töltik magyar népdalok éneklésével.

Balog Sándor (Sanyi bácsi) kedvenc nótái:

            Fekete a kökény, fehér a virága…

            Ejj, te barna lány, mikor hozzád jártam…

            Gyenge a nád, lehajlik a földre, Sír a kislány, elhallik messzire.,.

            Vas megyei gyerek vagyok… kísért engem a mizdói főutcán..,

Osvald Balázs (Balázs bácsi) kedvenc énekei:

            Sűrű, sötét felhők vándorolnak az égen…

            Kicsi a lány, nagy…

Nelli néni saját receptje alapján készítette a prószát

A falu egyik népi étele, aminek receptje Büki Jánosné (Nelli néni) elmondása alapján a következő:

Először egy szép fej hagymát apróra vág és kis olajban üvegesre pirítja, majd hagyja kihűlni. 1 tojást egy lapos teáskanál sóval kikever, majd hozzá ad egy nagydoboz kefirt, 2-3 krumplit lereszelve és fél kávéskanál szódabikarbónát tesz bele, amihez hozzáadja a kihűlt sülthagymát, majd annyi lisztet szitál bele, hogy lágy tésztát kapjon. Ezután egy tepsit kizsíroz és beleönti a kikevert tésztát, majd előmelegített sütőben készre süti. A kész tészta tetejét megkeni a sült hagyma maradék olajával. Felszeleteli, és már lehet is tálalni. Jó étvágyat kívánunk hozzá!

1931-ben szentelték fel a templomot

Kezdetben Sárfimizdón csak iskola volt, amihez később, 1928. évtől fokozatosan építették a templomot. Az iskolához utólag építették az oltárt, sekrestyét és a haranglábat. A kész templomot 1931. évben Jézus Szíve tiszteletére szentelték fel. A mai napig ennek a tiszteletére tartják a búcsút is. Régen a búcsút és a szentmisét is pénteken tartották, mivel péntek a Jézus Szíve ünnepnapja. Az oltár közepén is Jézus Szíve szobor látható. A falu lakosai a templomot a felszentelés után már iskolakápolnaként emlegették és emlegetik a mai napig is. Szentmisét három hetenként tartanak, mivel a település a gersekaráti plébániához tartozik, másik hét faluval együtt és csak egy papja van sajnos ezeknek a településeknek.

Út menti keresztek:

A faluban több út menti kereszt található, melyeket különböző családok állíttattak. A településen kilenc kereszt van. Ebből kettőt a község, a többit pedig gazdagabb családok emeltették: Simony, Kondor, Büki, Konya, Gici, Német, Dormán (Mária szobor)

Az aprócska Sárfimizdó a Sárvíz forrásánál, a Vasi Hegyhát déli peremén fekvő község. Körmendtől és Vasvártól 16 km-re, Szombathelytől, a megyeszékhelytől 41 km távolságra fekszik.

A mai falu egykor két településrészből állt, az egyik a Sárfő, a másik a Mézadó nevet viselte. Az előbbi a Sárvíz-patak forrására utal, a másik pedig arra, hogy itt egykor a királynak mézzel adózó népek éltek. Sarmezadón, Sarfen-Mezadó elnevezésekkel találkozhatunk.

Mindkét településrész már az Árpád-kortól előfordul az oklevelekben. Első említése 1264-ből származik. Sárfőn kisnemesek éltek, Mézadó eleinte a Nádasd nemzetség birtoka, azután a mezőlaki Zámbóké és a Hosszútótiaké. 1359-ben Magyar Pál felesége Sárfőnmézadó nevű birtokát elsőszülött fia, Miklós örökségére hagyta, majd pedig a Nádasd nemzetségből származó Gersei Pethők birtoka volt.

1646-ban a török megtámadja és kirabolja.

Az újkorra a kis falu részben továbbra is köznemesi birtok maradt, részben pedig a környékbeli Festetics uradalom részévé vált.

A község különlegessége az 1928-30 között épült iskola, melyhez hozzáépítették a Jézus Szíve tiszteletére szentelt templomot. Ezért a templom kezdetekben iskolaként is szolgált, így az idősebbek iskolakápolnaként is emlegetik. Ha az oltár előtt látható ajtót becsukták, akkor iskolaként szolgált, ha viszont nyitva volt, akkor pedig templom volt, azaz misét tartottak az épületben. A Művelődési Ház megépülése előtt még a mozifilmeket is itt vetítették.

A kis falu szép természeti környezetben, de a külvilágtól elzárt helyen fekszik. Zártságának köszönhetően sok régi parasztépületet maradt meg eredeti állapotában. Így kerülhetett sor arra, hogy 1984. október 7-én, a Múzeumi és Műemléki hónap keretében átadják a Vasi Múzeumfaluba, Szombathelyre a Sárfimizdóról származó hegyháti hajlított házat, mely eredetileg a 19. század első felében épült. A Múzeumfalu Fő utcáján ma is bárki felkeresheti a „Bíró-házat” – vagy ahogy még a sárfimizdóiak ismerték, az Oswald-házat – , hogy betekinthessen eleink mindennapi életébe.

A sárfimizdói ház a Vas megyei Hegyhát építészetébe, a hegyháti emberek életmódjának egy részletébe kíván bepillantást nyújtani. A hajlított lakóház alaprajzi tagolódása: szoba+konyha+kamra+pajtafia, majd a derékszögben lehajló részen: szín (szérű) és istálló. Az utóbbi karó közé rakott sárfalú, a többi helyiség vesszőből fonott, kívül-belül sárral tapasztott sövényfalú. Az épület ollólábas, szelemenes tetőszerkezetű, a gerincen taréjos zsúpszegéssel. Elöl a szobánál csonkakontyos deszkaorommal, hátul az istállónál lekontyolt. A trapéz alakú orom keretgerendái vésett és festett, geometrikus díszítésűek. Az utca felől homlokzati, az udvar felől — a szoba és a konyha előtt — hosszoldali tornác húzódik, faoszlopokkal.

A ház egykori tulajdonosa több évtizeden keresztül községi bíró volt. A falu lakói Bíróháznak nevezték el az épületet. A bírói tisztség betöltése idején a szoba hivatali helyiség is lehetett, mivel a család számára a kamrát alakították át szobává, ill. hálóhelyiséggé, ezért látták el 40 x 40 cm-es ablakokkal és a konyhából fűthető cserépkályhával.

Az épület korabeli eredeti berendezési tárgyai azonban már nem voltak meg a ház Múzeumfaluba való elhelyezésekor. A berendezést illetően az Oswald család akkor még élő tagja, a bíró leánya is századfordulós bútorzatra, berendezési tárgyakra tudott visszaemlékezni. Ezért döntött úgy Bíró Friderika muzeológus, hogy a ház kiállítási berendezésekor ezt az átmeneti állapotot mutatja be. A hagyományos paraszti bútorok, berendezési tárgyak mellett így megjelentek a gyári termékek (pl. a szobában a sublót mellett a szekrény stb.). A bíróházban nem nagycsalád lakott. A szobában egy házaspár aludt egy gyermekkel, a szolgának az istállóban volt az ágya. A konyha viszont a korábbi, füstöskonyhás állapotot tükrözi, bár a tüzelőpadkás kemencét 1933-ban mászókéményes tűzhelyre cserélték.

Erre a portára került még a Múzeumfaluban egy hegyháti különálló udvari kamra (kástu), valamint egy sertésól (hidas) is. Érdemes megnézni!

Sárfimizdó határában épült fel a víztározó. A szőlőhegyen kialakított közösségi tér található.

Ma egyre több felújított házat látni, ami annak a jele, hogy a falusi turizmus kedvelői kezdik felfedezni a falut. Szerencsére, az utóbbi években sok fiatal költözött vissza, vagy ide a nagyvárosokból, így jelentősen megfiatalodott a település. Vonzóvá vált a jó levegő, a nyugodt légkör, a kis közösség. Ennek a fiatalodásnak és a kis „létszámnak” is köszönhető, hogy a település közösségi élete fellendült. Közös programokat szerveznek, együtt ünneplik meg a naptári és közösségi ünnepeket: Májusfát állítanak, játszóteret, parkot alakítottak ki. 8-9 évvel ezelőtt, jó, ha egy-két gyerek volt a faluban, ma pedig hangos gyerekzsivaj tölti be a tereket. A hűvösebb napokon a település Művelődési Házában együttes munkával, otthonról hozott berendezésekkel kialakított játszószoba várja a falu fiataljait és szüleiket. Így a rossz idő beálltával sem kell egymás társaságát nélkülözniük. Előadásokat, bábszínházat, kézműves foglalkozásokat, versenyeket szerveznek, melynek lezárásaként nem marad el a közös sütés-főzés során elkészített ételek elfogyasztása sem.

A falu folyamatosan megújul, fejlődik, hogy méltó hátteret tudjon nyújtani az itt élőknek. A korábbi tejcsarnok épületében gyümölcslé-feldolgozó üzemet alakítottak ki, ahol nagyon finom gyümölcs és zöldség levet készítenek, a „Sárvíz aranya” néven. Templomát és annak környezetét, középületeit felújítását, modernizálják.

Sárfimizdó mindig is a Hegyhát legkisebb falvai közé tartozott, a második világháború előtt is csak alig több mint háromszázan lakták, ma lakóinak száma száz körül mozog.

Krampé Pál mesélt a csárda értékeiről

A csárda épületének története a török utáni időkre nyúlik vissza, hiszen akkoriban több helyen is épültek csárdák. Ezek egymástól körülbelül 15-25 kilométerre helyezkedtek el, amit „éhezésnyi távolság” -nak neveztek, hiszen az emberek gyalog, lóháton vagy lovas kocsival közlekedtek, s ezeken az utakon terelték a vásárra az állatokat is. Az út menti csárdákban tudtak megpihenni, étkezni. A Vén Gesztenye Csárdát jelenlegi tulajdonosai (Takács Marianna és Krampé Pál) 1996-tól családi vállalkozás keretében üzemeltetik. Krampé Pál – aki egyben kiváló szakács is -, fontosnak tartja a hagyományos értékek megtartását, ugyanakkor ügyel arra is, hogy folyamatosan fejlődjenek, és lépést tartsanak a gasztronómiai újításokkal, mindenkori trendekkel. Fontos számára, hogy meghagyva a csárda jellegzetességét, zömében magyaros ételek töltsék meg az étlapot. A szárnyasokból, halakból készült ételek is konyhájának specialitásai.

Az épülethez tartozó terület egy részén őshonos magyar állatok legelésznek a tulajdonos és a látogatók örömére egyaránt, ami a kisgyermekes családoknak a gasztronómiai élmény mellett tartalmas szabadidő eltöltési lehetőséget is biztosít a játszótérrel együtt. A vendégmarasztaló környezet felkeresését és az igazán finom ételek kóstolását mindenkinek csak ajánlani tudjuk!

A település és a térség lakóinak életében jelentős szerepet tölt be a Vén Gesztenye Csárda, hiszen születésnapok, ballagások, esküvők, s egyéb családi rendezvények helyszíneként a helyiek igazán magukénak érzik. Ételeiket nem csak a csárda területén, hanem a térség rendezvényein is gyakran fogyaszthatjuk. A tulajdonos és családja részt vesz a falu életében, gyermekeik ide járnak iskolába, s a helyi rendezvényeket is támogatják. Bár a betyárok korában már álló, névadó vén gesztenyefa mára elpusztult, de a gondos kezek által ültetett és ápolt utódja remélhetőleg több száz év múlva is állni fog a csárda mellett.

Rábahídvég talán legismertebb jótevőjeként tartják számon Bertha György birtokost, akinek a nevéhez a Bertha-alapítvány fűződik. Végrendeletében, egyenes ágú örököse nem lévén vagyona felét Rábahídvégre hagyta, azzal a megkötéssel, hogy abból alapítványt hozzanak létre, ami támogatja a szegény családokat és biztosítja a falu lakosainak iskolán kívüli oktatását is. Maga az alapítvány 1917. május 4-én kezdte meg a működését. Ekkortájt a bevétele 10-15 000 pengő volt, ami nagyon jelentős összeg volt abban az időben. Az alapítvány vagyonából oktatási, illetve szociális célokra lehetett pénzt fordítani. Ezek a támogatások vagy rendszeres juttatások, vagy eseti segélyek voltak. Szegénykonyhát is működtettek azok számára, akiknek nem volt keresete addig, míg a mezei munkák be nem indultak. Az első óvoda is az alapítványhoz kötődik azzal, hogy nyári menhelyet hoztak létre, ahol a 6 évesnél fiatalabb gyermekeiket helyezhették el a földeken dolgozó szülők. Az alapítvány az iskola fenntartása és a tehetséges gyermekek támogatása mellett a gazdáknak kertészeti iskolát, kertészsegéd-képzést is indított. Azért, hogy Bertha György végrendeletét maradéktalanul végrehajtsák, a község kultúrházat építtetett, ami 1930-ban készült el. A kultúrházban a nagyterem, a könyvtár, az óvodaterem, a leventeotthon és a kézimunka termek mellett 2 tanítónői és 1 óvónői lakás is volt, ami nagyon ritka volt még ebben az időben. A II. világháború után az alapítvány működése egyre nehézkesebbé vált. 1949-től nincs pontos adat a működésére vonatkozóan. A kultúrház működtetését a község vette át, új szervezetek kaptak itt helyet. A rendszerváltás óta Bertha György Művelődési Ház néven működik és jelenleg is meghatározó szerepe van a falu életében. A Bertha-alapítvány jelentős szerepet töltött be Rábahídvég szociális és kultúrális fejlődésében. A gazdaság élénkítéséhez, korszerűsítéséhez és a megfelelő szakemberképzéshez is hozzájárult. Berta Györgyről utcát neveztek el a településen és az elmúlt években pedig a Bertha-alapítvány is újjáéledt.

A Hajnalcsillag Daloskör és Citeracsoport 2005 óta lép fel rendszeresen

A patinás, mégis modern francia klasszicista stílusban épült, kívül- belül megújult, korszerűsített Művelődési Házat gondos kezek munkái teszik élettel telivé. Különböző korcsoportokban működnek a színjátszó körök, a vasvári Zeneiskola kihelyezett tagozata is itt kapott helyet. A mozgás szerelmeseinek sem kell a településen túlra utazniuk. A Hajnalcsillag Daloskör és Citeracsoport 2005 óta tevékenykedik mai formájában. A Citeracsoport tagjainak egy része az egykori tanító és igazgató, Gazsi Lajos bácsi tanítványa. Jelenleg 5 citerás és 25 dalkörös alkotta csoportot Borsicsné Pásti Rita fogja össze. Heti egyszer, másfél órás próbán készülnek fellépéseikre, amelyeken a hölgyek bordó hosszúruhában szerepelnek, az urak pedig ugyanilyen színű mellénnyel hangsúlyozzák ünneplő ruhájukat. Számtalan helyen felléptek már: ilyen a Savaria Karneválon való szereplés, a Birkás Pálinkafesztivál, a Vasvári fúvósok újévi koncertje, vagy a Középkori Kavalkád Vasváron. De szerepeltek egy jótékonysági koncert keretében a szombathelyi Bartók Teremben is, s nem utolsó sorban a helyi, térségi rendezvények színvonalát is emelik előadásaikkal. De elsődlegesen a maguk örömére énekelnek és zenélnek, kikapcsolódásként a mindennapokból. Az együtt eltöltött idő alatt már több mint 500 dalra nőtt a repertoárjuk, amiből bármikor szívesen elnótázgatnak egyet-egyet szívből és lelkesen a közös kirándulásaik, mulatságaik alkalmával, vagy csak úgy a hangulat kedvéért is. Hagyomány már, hogy karácsonyi koncertet adnak a helyi templomban, az adventi időszakban. A legifjabb tag 23, a legidősebb tag pedig 85 éves.

Fiatal és idősebb tagjai is vannak a kézimunka szakkörnek

A Kézimunka szakkör 2007-ben alakult, jelenleg 10 főből áll. Korosztálya vegyes: 23 évestől a 80 évesig. Volt időszak, amikor a hölgyek mellett férfi tagja is volt a szakkörnek. A megalakulását követően a Művelődési Ház vezetőnőjének első dolga volt, hogy szervezett egy kiállítást az asszonyok munkáiból, aminek hatására sokan kedvet kaptak a csatlakozáshoz. Először gobelineztek, mára azonban széleskörű lett tevékenységük: horgolnak, kötnek, makraméznak, hímeznek, subáznak, bábokat készítenek, s a település intézményeinek dekorációit is ők készítik. Egymást tanítgatják az újdonságokra. Ki a kórházi kezelések alatt tanult valami új technikát, ki a családtagjaitól, de mindezt szívesen mutatják, tanítják meg egymásnak. Szeretik a kihívásokat is, így szívesen horgolnak akár fényképről, minta nélkül is. Egy alkalommal kis polipokat horgoltak a szombathelyi Markusovszky Egyetemi Oktatókórház koraszülött osztályának. A rábahídvégi templom terítőit is ők készítették, keresztszemes hímzéssel, több garnitúrában, hogy mindig az alkalomnak megfelelőt lehessen felrakni. A közös együttlétek a kézimunkázás mellett jó alkalmat teremtenek arra is, hogy kötetlenül beszélgessenek és akár a település ügyes-bajos dolgait is megvitassák, vagy dalolgassanak egyet.

2012-ben teljesen megújult az épület

A község számára a Bertha György Művelődési Ház nemcsak épített örökségként értékes, hanem a benne zajló, állandóan megújuló és energikus közösségi és kulturális tevékenységek és változatos csoportok teszik igazán jelentőssé. Máig sokan gondolják, hogy ez a patinás épület a valamikori Bertha Kastély, de az a mostani iskolaépület volt. Ez a Művelődési Ház eredetileg is ezt a funkciót töltötte be, ennek épült. A Művelődési Ház építkezését 1928-ban kezdték el még az akkori Bertha-alapítvány kezdeményezésére és 1930-ban készült el. Bertha György végrendelet szerint, mivel az alapítvány egyik kitétele az volt, hogy építsenek egy népkultúrházat, amely helyet ad a különböző csoportoknak és népszínházaknak. Az eredeti intézményben óvoda is működött, és egy mozigépháznak is helyet kapott. A 21. századi fejlődések megkívánták a Művelődési Ház korszerűsítését, így pályázatok révén, az önkormányzat és az új Bertha-alapítvány támogatásával 2012-re elkészültek a Tölgyesi Ernőné által tervezett felújítással, amely során igyekeztek megőrizni a francia klasszicista stílusú épület eredeti alakját. Az egész épületben elérhetővé tették az internetet, a mosdókat a mai kor elvárásainak megfelelően újították fel, liftet szereltek, a nagyterem korszerű parkett padlózatot kapott, a mozigépház helyére galéria került.

Az épületben zajló kulturális élettel kapcsolatban elmondható, hogy mindig is sok közösség tevékenykedett itt az évek során. A 2000-es években kialakított Teleház még inkább elindított egy folyamatot a közösséggé szerveződés terén, amely révén megnőtt a Művelődési Ház látogatottsága, sok fiatalt bevonzott a szabad internet és géphasználat, másrészt az idősebb generációnak számítógépes tanfolyamokat indítottak. Borsicsné Pásti Rita, a Művelődési Ház jelenlegi vezetője fogja össze az itt tevékenykedő, minden korosztályt kiszolgáló, nagyszámú csoportokat, ugyanakkor példát mutatva a többieknek, ő is több közösség aktív tagja is. Az épület helyt ad a nagy múltra visszatekintő Hajnalcsillag Daloskör és Citera Csoport tagjainak, itt tevékenykedik a Kézimunka Szakkör, a Gitár Klub, a Pilates csoport, Bazsarózsa Színjátszó Kör, a gyerekeknek szóló dalos csoport, Hastánc csoport, valamint az SZM-Adták szülői közössége. A Bertha György Művelődési Ház méltó háttere Rábahídvég iskolai, óvodai és egyéb közösségek programjainak, másrészt az itt dolgozók is szerveznek kulturális és hagyományőrző rendezvényeket.

Az őshonos állatok jól érzik magukat a parkban

Az épített környezet az őrségi és a hegyháti stílusjegyeket hordozza

A Csodaszarvas Tájpark a Rába folyó mentén, Rábahídvég határában, a 8-as főút mellett helyezkedik el tizenhat hektáros területen. A tájparkot egy háromhektáros tó, hét hektár legelő, valamint hat hektár erdő teszi tökéletessé. Az itt élő állatok, a területet határoló folyó és a kiszolgáló létesítmények biztosítják, hogy az ide látogatók megleljék a számukra kedves programokat.

Az elnevezés maga már jelzi a Tájpark fő profilját. A csodaszarvas sok eurázsiai népnél régóta a csillagos ég jelképe, a magyar őskultúra meghatározó szimbóluma. Szimbolizálja az újjászületést, a megújulást, a Napot és egyben Krisztust is.

Kézai Simon művében maradt fenn a monda, amely szerint Hunort és Magort, – egy testvérpárt, akiktől a történet szerint a hunok és magyarok származnak – vadászatuk közben új, letelepedésre alkalmas területre vezette egy szarvas. Kézai mester történetét a Képes Krónikában így olvashatjuk: „Történt egy napon, hogy vadászni indultak, és a pusztában egy szarvasünő bukkant fel előttük; az menekült előlük, ők pedig a meotisi mocsarak közé is követték. Ott azután teljesen eltűnt előlük, és bár sokáig keresték, sehogyan sem akadtak a nyomára. Bejárták a már említett mocsarakat és állataik legeltetésére alkalmasnak találták. Miután apjukhoz visszatérve megkapták tőle az engedélyt, minden holmijukkal a meotisi mocsarak közé mentek, hogy állataikat legeltetve ott lakjanak. A Meotis vidéke Perzsia földjével szomszédos; egyetlen gázlót kivéve mindenfelől tenger fogja körül, folyói nincsenek, de bővelkedik füves területekben, erdőkben, halakban, madarakban és vadakban; a be- és kijárás azonban nehézkes. A meotisi mocsarak közé mentek tehát, és öt évig el nem mozdultak onnan. Mikor a hatodik esztendőben kijöttek, a pusztaságban véletlenül a Bereka-fiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, akik a férfiak nélkül sátoroztak, s éppen a kürt ünnepét ülték és zeneszóra táncot jártak. Jószágaikkal együtt gyorsan elragadták őket a Meotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első zsákmány. Történt pedig, hogy abban a küzdelemben ama gyermekek között az alán fejedelemnek, Dulának két leányát is elfogták, egyiküket Hunor, a másikat Magor vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származtak azután az összes hunok, illetve magyarok.”

A csodaszarvas mondája megjelenik a regősénekekben is. A Vas megyei Bucsu községben egy, a századfordulón lejegyzett változat szerint ezer szarva van, szarva hegyén ezer égő gyertya, két veséjén két arany kereszt, a dozmati változatban a szarvas homlokán a fölkelő fényes nap, oldalán a szép hold található, jobb veséjén pedig az égi csillagok. Egyes dunántúli énekekben pedig ezer ága-boga van, ezen ezer misegyertya, amely „gyújtatlan gyulladék, oltatlan aludék”.

A történetet számos irodalmi alkotás is feldolgozta. Ezek közül talán a legismertebb Arany János költeménye, a Buda halála, melynek hatodik éneke regéli el a csodaszarvas legendáját.

Mindezekből is kitűnik, hogy a Csodaszarvas név egy kulturális elköteleződést jelez. A „tájpark” elnevezés pedig természetközeliséget jelez, amellyel elhatárolódik a szabadidő központ minőségtől, illetve úgy építi be a szabadidős programokat a tájpark mindennapi életébe, hogy azok illeszkedjenek az autentikus környezetbe.

Az Őrség és a Hegyhát közelsége adta azt az ötletet, hogy ezen tájegységek jegyeit mutassuk be a látogatóknak. Erdei iskola, tájház, csodálatos nádfedeles és kézzel faragott építmények, tanösvény, őshonos állatpark, nyári nomád tábor és erdei drótkötélpálya teszi élővé a területet. A tájpark szolgáltatásait mindezek mellett a horgásztó és a terület határán hömpölygő Rába saját kikötője egészíti ki.

A tájparkon egy nem klasszikus értelemben vett tanösvény vezeti végig a látogatót, amely 3 fontos egységből áll. Egyrészt az őshonos magyar állatok eredetének tisztázása, fajtájukra jellemző tulajdonságok bemutatása. A tájpark helyet ad egy baromfiudvarnak, különböző magyar marhafajták, vízi bivaly, lovak, mangalica is megtekinthető a parkban. A következő fontos pillér, amely meghatározza a tanösvényt, az a táj adta lehetőségek, a Rába vizes élővilága, a tó adta élővilág, és maga a környezet által meghatározott növényzet. A tanösvény harmadik, meghatározó eleme az épített környezet, amelyet az őrségi és hegyháti udvartartás hármas tagoltságának mintájára építettek fel és új funkciókkal láttak el. A fogadóban, amely szállásadásra alkalmas, hagyományos őrségi szobaberendezéseket találunk. De aki szeretné, kipróbálhatja a sátorban, de akár a jurtában alvást is. Vendégházai pedig a családi kirándulásoknak, pihenések színtere lehet. Mindemellett szaunázás előnyeit is élvezheti.

A Csodaszarvas szolgáltatásai rendkívül sokszínűek. Lehetőség van egész napos kirándulás kitöltésére, de gyerek és felnőtt táborokat is rendszeresen szerveznek. Ki lehet próbálni az íjászpályát, lovagoltatást. Igény szerint szerveznek vetélkedőket, kincsvadászatot, vannak kézműves foglalkozások is. Erdei és vízi drótkötélpályán lehet a magasban bejárni a tájpark területét és a tó felett oda-vissza csúszni. Csónakázási, kajakozási és kompozási lehetőségek is adottak. A tájpark egyik fő célja a gyermekek természetközelségének visszaállítása, az elfelejtett szakmák feltámasztása, a környezettudatosságra nevelés, a hagyományos háztáji gazdálkodás előnyeinek, a hagyományos magyar konyha ételeinek megismertetése. Sütés-főzés a szabadban, bográcsban, nyárson, vagy akár kemencében. A boresteken hazánk borvidékeivel és a hozzájuk kapcsolódó ételekkel várják a betérőket. De szívesen látják a hagyományos disznóvágásra érkezőket is! Érdemes ide eljönni! Megismerni a múltat és élvezni a jelent!

A XIV. században épült a település temploma

A rábahídvégi római katolikus templomot a Szentháromság tiszteletére építették 1342-ben. A templom kezdetben négyszögletű kápolna volt, torony nélkül. Később toldottak hozzá egy kisszerű tornyot nyugat felől. 1572 és 1693 között a templomot evangélikusok birtokolták, 1697-ben a katolikusoknak sikerült visszavenniük. A 18. században többször átépítették, illetve bővítették, s ekkor érte el a jelenlegi barokk stílusú formáját, viszont a főoltár és a két mellékoltár rokokó jegyeket visel. A templom festményeit és képeit Gaál József budapesti művész festette 1924-ben, majd Klonfár János pap-festő- egyházművész újította meg.

A mellékoltárokon Dorfmeister István által 1733-ban festett oltárképeinek másolatai láthatók, mivel az eredeti festményeket ellopták. Az egyik kép Szent Józsefet ábrázolja a gyermek Jézussal, a másikon pedig a fájdalmas Szűz ábrázolása látható. A mellékoltárokat Ráth János Sankt Pölten-i faragóművész készítette 1862-ben. A templom egyhajós, szentélye a hajónál keskenyebb, sokszög záródású. A szentély záró falában egy Nepomuki Szent János-szobor áll, előtte szép barokk ráccsal. A templom kiváló akusztikával rendelkezik.

A templom oldalában a lourdes-i jelenés barlangja található. A boltíves bemélyedésben Szűz Máriát és az előtte térdeplő Szent Bernadettet ábrázolja a szoborcsoport. A szájhagyomány szerint a köveket, melyből készült, egyenesen Lourdes-ból hozták. A templom épülete néhány évvel ezelőtt teljes külső felújításon esett át. A templom oltár terítőinek különlegessége abban rejlik, hogy a rábahídvégi Kézimunka szakkör tagjai hímezték. Összesen három garnitúra készült belőle, melyeket évszakonként, alkalmanként cserélni tudnak. A Szentháromság templomban hetente kétszer, pénteken és vasárnap tartanak szentmisét a Vasváron székelő verbita atyák.

Rábahidvég a Rába partján áll, a folyó és a Gyöngyös-sík közötti teraszvidék délkeleti szélén. A 8-as út hidjánál helyezkedik el, kifejezetten jó közlekedés-földrajzi helyzetben, Vasvártól 5 km-re nyugat-északnyugatra.

A település környéke már az őskorban is lakott volt, melyet bizonyítanak az itt talált mamutcsontok, ember által használt eszközök. Időszámítás előtti VI. században a kelták lakták e területet, akiket a rómaiak váltottak. Régészeti emlékek, pénzek bizonyítják a rómaiak jelenlétét, akiket a hunok söpörtek el. A falu helyén feltehetően már a római időkben átkelő volt, ennek későbbi megújítását védelmezhették az Árpád-korban itt élt őrök. Az őrök távozása után a birtok a Hermán nemzetségből származó András kezére került 1280-ban, akinek leszármazottai a Hidvégi nevet is használták később.

1265-ben Hydwegh néven említik először a települést. A falu nevét arról kapta, hogy a Rábán átvezető híd végénél épült, lakói a hídfőt védő őrök voltak. 1280-ban Terra Hyduig, 1283-ban Hydwegh, 1286-ban Hyduig, 1450-ben Hydueg néven szerepel az írott forrásokban.

A Földrajzinév-bizottság az 1992. június 4-i ülésén helységnevekben előforduló helyesírási hibák javításaként a község nevében lévő i-t hosszú í-re változtatta, de a Hidvégi család nevének helyesírását e döntés természetesen nem érintette.

Hídvég jelentősége a török időkben nőtt meg. Az átkelőt ekkor már kisebb erődítmény védte, melynek emlékét Ördög Orsi vára néven tartotta fenn a népi emlékezet. A Rábán túli, biztonságos helyen többször tartottak megyegyűlést, így 1547-ben is.

A település kedvező elhelyezkedése mezővárosi rangot eredményezett a településnek 1549-ben, ellenséges támadások idején pedig a védekezés kötelmét. Évente négyszer vásárt rendezhetett és árumegállítási joggal is rendelkezett. A hídvégi hídon több, mint 600 évig szedtek vámot.

A község lakossága sokat szenvedett a török hadaktól, majd a császári seregektől. 1605-ben két ütközet zajlott itt Bocskai serege és a császáriak között.

A XVIII. és a XIX. század dinamikus fejlődést hozott a falunak. Bár mezővárosi rangját elvesztette, ennek ellenére gazdaságilag folyamatosan fejlődött.

Földesurai a Polányi -család, később a Bertha –, Varga –, Tóth – és Geiger -családok voltak.

Két templom volt a községben: egy izraelita és egy római katolikus Szentháromság tiszteletére szentelt templom. A római katolikus, barokk formájú templomot 1769-ben építtették, majd több alkalommal lett nagyobbítva, felújítva. 1783. március 3-án itt kötött házasságot Festetich György a Georgikon alapítója Jakabházi Sallér Judittal (1766-1829), jakabházi Sallér István (1726-1789) nádori ítélőmester lányával. Az izraelita templom a Bertha György utcában, Szabó József udvarában volt. Építési ideje ismeretlen, lebontására 1952-ben került sor.

1834-ben a falu nagy része a tűzvész áldozata lett, a katolikus templom tornyával együtt. Az újjáépítés során a templom két oltárképét Bécsből hozták, melyek Dorfmeister festményei. A katolikus templomban 200 éves faragott, barokk faszobrok és freskók találhatók.

A település történetének és fejlődésének meghatározó személyiségei voltak a Bertha család tagjai. Tevékenységükkel segítették a falu gazdasági életét, az oktatás és kultúra fejlődését. A család legkiemelkedőbb tagja volt Bertha György (1841-1905). Vagyonának jelentős részét a község javára fordította: iskolát, kultúrházat, ispitát létesített a falu szegényei számára. Az általa létesített intézmények közül ma már az Ispita épülete nem található meg, mert azt lebontották. A község régi temetőjében a Bertha család temetkezési helye ma is megtalálható, sírfelirata nehezen, de olvasható. Bertha György 1905-ben halt meg, aki vagyonának felét a községre hagyományozta, abból 200 hold földdel az Ispita fenntartását, továbbá a szegény és tehetséges gyermekek tanulásának támogatására szánt, családi házát, kastélyát – a falura hagyományozta.

1930-ban épült a település Népkultúrháza, amely szintén Bertha György végakaratának megfelelően készült el alapítványának támogatásával. Bertha György áldásos, településfejlesztő tevékenységének emlékére a község főutcáját és a kultúrházat Bertha Györgyről nevezték el.

A második világháború borzalmai aránylag elkerülik a községet, de a visszavonuló német hadsereg felrobbantja a két Rába hidat. Az első betonhíd 1943 őszén készült el, s mindösszesen másfél éves volt felrobbantásakor. 1945-ben megkezdődött az ideiglenes híd helyett a fahíd építése a Rábán, mert az ideiglenes híd véglegesen a forgalomnak nem felelt meg. A fahíd építése mellett megkezdődött a felrobbantott híd roncsainak kiszedése is a Rábából. Ez a fa híd 1946 végére elkészült. 1946 őszén az új betonhíd munkálatai is megkezdődtek. A híd a régi helyén épült meg, méretre és kivitelre pontosan megegyezett a felrobbantott híddal.

A falu lakosságát mindkét világháborúban jelentős veszteségek érik. Az elsőben 506-an vettek részt és 57-en, míg a másodikban 39-en szenvedtek hősi halált.

Intézményhálózata az 1930-as években az akkori korszak egyik legjobb hálózata volt, melyet az államosítás korában is megtartott, illetőleg alapját képezte az oktatási és kulturális feladatoknak. A településen jelentősebb ipari bázis nem volt. Jellemzően a kisipar és kiskereskedelem dominált a mezőgazdaság mellett. A mezőgazdaságot 1952-ben termelőszövetkezetbe vonták, mely később felbomlott, de 1959-ben újra megalakult. A település villamosítása 1953-ban fejeződött be. 1975. évben kiépül a vezetékes ivóvízhálózat, jelentős mértékben beindul a lakóházépítés, a szennyvíz beruházása az elmúlt évek során fejeződött be.

A Rába-híd túloldalán ma is működő régi csárdaépület áll, közelében hajókikötő és kemping várja a vízitúrázókat. A település a Rába folyó vízitúra útvonala mentén fekszik. Ennek is köszönhető, hogy az idegenforgalom legjelentősebb vonzereje itt a Rába.

A jó közlekedési adottságokkal rendelkező falut kevésbé érintette az elvándorlás. 1930. évi népszámlálás adatai szerint 1536 fő lakosa volt, de ma is több mint ezren lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Rábahídvég is. A 8-as főút és a Rába által határolt hatalmas területen kapott helyet a térség egyik legnagyobb Kneipp parkja. Itt a gyógynövénykert mellett megtalálhatók a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal, amelyek segítik a felfrissülésre vágyót. A különleges napóra és a növényekkel körbevett, igazi relaxációt nyújtó meditációs szék és a sétautak a lelki felüdülést hozza az idelátogatónak.

Rábahídvég a Vasi Hegyhát legnagyobb települése, de a legdinamikusabban fejlődő is. Elkészült a szennyvíz hálózata, hulladékgyűjtő telepe. Megújult az úthálózata. Óvodája, Általános iskolája, Postája, Művelődési Háza, Könyvtára, Gyógyszertára Orvosi Rendelője Polgármesteri Hivatala mind külső, mind belső képében megújult, modernizálódott az elmúlt évek során. Épületei külső vakolatukban is belső funkciójukat tükrözik. Óvodája falán hatalmas mesefigurák fogadják a gyerekeket, míg a Művelődési Háza a készítésének korát idéző stílusban tündököl. A település vezetősége fontosnak tartja, hogy az itt élők otthonosan érezzék magukat a településen a mindennapokban és a szabadidő eltöltésekor egyaránt. Focipálya, felnőtt edzőpark, játszótér, kulturális programok sokasága segíti a helyi közösségek működését.

Különleges látnivalója még a településnek a Seebach-kastély

A mélyföldszintes, L alaprajzú nyugati homlokoldalán kisebb toronnyal bővített Seebach-kastély a Rába északi partján, az Árpád-kori forrásokból is ismert s az újkorban különösen sokat emelgetett hídtól északnyugatra, nagyobbrészt eredeti összefüggéseit őrző XIX. századi kastélypark közepén emelkedik. Az újkorból több forrásadat is szól a Rába mellett, a híd közelében álló (hadászati célokat is szolgáló) castellumról, amelyet azonban már az 1700-as évek elején, mint romos épületet említenek. Az első, hitelesen is a kastéllyal összefüggésbe hozható forrásnak az I. katonai felmérés térképét tekinthetjük, itt a jelenleginek megfelelő helyzetű, folyóparton álló téglalap alaprajzú épület tűnik fel, amely ekkor a felsőeöri Bertha-família tulajdonában volt. A kastély a Bertháktól házasság útján 1847-ben a Chernelekhez, majd 1873-ban Chernel Paulina és báró Seebach Rezső házasságával a névadó família kezére került. Seebach Rezső és családja már bizonyosan állandó jelleggel lakta a kastélyt, feltehetően nekik köszönhető a külső homlokzatok egységes, kora eklektikus stílusú kialakítása és a park részben ma is látható növényállományának telepítése. Az 1857-es kataszteri térképen a kastély összetettebb alaprajzi formát mutat: északnyugat felé egy további épülettömbbel bővült. Az ábrázoláson ugyanakkor már feltűnik a nyugati homlokzat középrésze elé ülő torony. Egy múlt század végén közzétett fényképfelvétel tanúsága szerint az épület keleti homlokzatának déli részét egyenes karú lépcső által megközelíthető, kőbábos korláttal övezett terasz foglalta el. A rizalitot lezáró orommező középrészét pedig a Seebach-család kőbe faragott címere ékesítette. Az egykori Seebach-kastély a település délkeleti részén, a későbarokk plébániatemplomtól délre, a Rába északi partjának, és a folyón átvezető hídnak a közelében áll. A kisméretű kastélyépület a területe előtte elhaladó úttól messze, tölgyfákból, örökzöldekből álló facsoportok mögött bújik meg. Jelenleg az általános iskola működik benne.

A templom köré épült ki a temető
A középkorban épült, a monda szerint a török dúlás és a vele járó elnéptelenedés után úgy benőtte a gaz, hogy meg is feledkeztek róla, míg egy pásztorfiú rá nem talált.
A Szent Istvánról elnevezett templom köré épült ki a temető. Azt beszélik, hogy a legrégebbi sírok a templom hátsó fala mögötti mély árokban lehetnek, melyet utána sűrűn benőtt a növényzet. Mivel más temető nincs is a településen, mindez arra utal, hogy az andrásfaiak nem törődtek Mária Terézia tiltásával, akinek az uralkodása idején nem szabadott a temető mellé temetkezni.
A régi romokon 1732-ben építették fel újra a templomot, majd adományokból, 8000 koronából kibővítették. A több száz éves kövek a szentélyben máig megtalálhatóak. A sekrestye 1954-ben épült a templomhoz. A férőhelyek száma is jelentősen bővült. A belső festés és a falakon látható freskók 1955-ben készültek, Steffek Albin munkái. A villanyfény 1954-ben gyúlt fel a falak között. A faragott oltár barokk műemlék, mögötte a falon a szentek képei láthatók: Szent Margit, Szent Erzsébet, Szent István, Szent László, Szent Gellért, Szent Imre herceg. Szent István tiszteletére 1969-ben szentelték fel, ekkor teljesen felújították. 1996-ban az Amerikába elszármazott Üveges Keresztúri Sándor finanszírozta a felújítást.
A toronyban egy harang lakik, 40 font súlyú (18 kg).
A templomhoz hársfasor vezet, a 20 fát 100 évvel ezelőtt Kósa János iskolaigazgató ültette a diákjaival az első világháború hősi hallottjai emlékére. A második világháború hősi halottjaira pedig egy emléktábla emlékezik a templom bejáratánál.

Alsóújlakon a régi temető közepén áll az Árpád-kori kápolna. Első okleveles említése 1342-ből származik. A fennmaradt dokumentumok szerint Szent Péter és Pál tiszteletére szenteltetett. Az úgynevezett Szelenkás domb tetején álló szentély építéséhez római korból származó faragott köveket is felhasználtak, amelyeket a körülbelül 20 évvel ezelőtti, a Műemlékvédelem felügyelete mellett zajló felújításkor meg is találtak.

Szalai Imre és Tőke István Antal borászokkal a hegyen
Az Alsóújlak településen tett látogatásunk legnagyobb élménye a szőlőhegy volt, ahol Szalai Imre és Tőke István Antal helyi borászok kalauzolásával ismerkedhettünk meg a falu pincevilágával.
A körülbelül 50 hektárnyi területet generációk óta gondozzák a helyiek, ma megközelítőleg 200 pince található a hegyen. A jól ismert világfajták mellett túlnyomórészt hazánk ősi szőlőit termesztik itt, ezek közül is azokat, melyek a Vasi Hegyhát adottságait szeretik. Ilyenek a delavári, izabella, noha, elvira, százszoros, kunbarát és a seibel. A falusiak azonban egy saját fajtával is büszkélkedhetnek, amit Németh Péter alsóújlaki lakos nemesített ki és a szintén helyi Oláh István honosította meg a hegyen. Ő egyben a névadója is az ,,oláhpista” szőlőnek.
Imre és István, sok társukkal együtt a feldolgozás során is követik a hagyományokat, kizárólag természetes anyagokkal és módszerekkel dolgoznak, így a szeder- és eperfa hordókban kézműves bioborok készülnek, amelyek a természet akarata szerint formálódnak és érnek.
A hegy közösségformáló ereje sem elhanyagolható. Szüret alkalmával a falusiak saját szervezésével indul meg a mulatság, Imre ötlete nyomán szintén saját kezdeményezéssel a disznóvágás. Ilyenkor a vasi módra elkészített hagyományos ételek mellé az asztalra kerül a hegy leve is, amit mi is megkóstolhattunk. Vendéglátóink harmonika- és nótaszóval fokozták a hangulatunkat, de a friss murci is meghozta hatását.
Az alsóújlaki hegy hagyományos magyar szőlőfajtáink, borkészítési eljárásaink mellett a közösség összetartozásának őre is. Jelentősége meghatározó a falu életében.

Balikó Mihály mesélt a kutatóknak a hintókészítés történetéről

Balikó Mihály 1989-ben kezdett hintókat gyártani. Az ötletet onnan merítette, hogy a piacon meghallotta, amint két lókereskedő arról beszélget, milyen jó lenne, ha lehetne új, jó minőségű hintókat kapni. A tevékenység iránti elhivatottsága pedig abból eredt, hogy családi legendák szerint élt egy rokona az 1900-as évek elején, aki szintén hintókészítéssel foglalkozott. Pár évig „garázstuningként” folyt a működés, mígnem elég komollyá vált ahhoz, hogy vállalkozás formájában lehessen tovább vinni. Balikó Mihály számára a legfontosabb szempont a minőség. Leggyakoribb anyaga a kőrisfa, ami könnyen kezelhető, és különösen jó minőségű akkor, ha szélben, természetes módon szárítják. Balikó négy-öt alkalmazottal dolgozik, egy hintó elkészítése körülbelül 300 órát vesz igénybe, tehát rendkívül munkaigényes tevékenységről van szó. Hintói a világ számos pontján fellelhetők Tokiótól Németországig. Állandó megrendelőjeként tartja számon az Esterházy családot, emellett büszkén tekint vissza arra, hogy a 2012-es Asterix filmben látható hintókat is ő készítette. A hintók díszítése is a cégen belül történik, legyen szó akár faragott, vagy kovácsoltvas díszítésről. Balikó Mihály igyekszik lépést tartani a piaci változásokkal, így a cég profilja az utóbbi években kiegészült a hintójavítással is, hiszen a tömeggyártással készült, rossz minőségű hintók miatt erre egyre nagyobb az igény a piacon.

Gyurátz György műhelyében sok értékes tárgy készült

Gyurátz György a nagyapjától és az édesapjától örökölte a szakmáját. Nagyapja Németországban tanulta ki a bognár mesterség fortélyait, majd tudományát továbbadta fia számára, aki szintén továbbadta az ő fia számára. Gyurátz György apja tanításain kívül, 1958-ban fejezte be az inasiskolát, ekkor már a nagypapája nem élt, így néhány szerszáma az unokáé lehetett. Gyuri bácsi már tanulmányai előtt és alatt is édesapjával együtt dolgozott, ez a képesítés megszerzése után sem történt másként. Az egész térséget ellátták eszközökkel, nemcsak kerékgyártással foglalkoztak, hanem egész szekereket is készítettek, istállót ácsoltak össze, építkezéseken vettek részt, ahol tetőzést is vállaltak. Miután édesapja nyugdíjba ment, egyedül folytatta a munkát, inas nélkül. Gyuri bácsi az idős korára való tekintettel már felhagyott a bognármesterséggel, de műhelyében még néhány szerszáma megtalálható. Gyurátz György bevallása szerint: „amely bognárnak rend van a műhelyében, annak bizony munkája sose volt!”

Emléktábla is őrzi a földrajztudós emlékét a településen

Prinz Gyula, a Magyar Földrajzi Társaság örökös tiszteletbeli elnöke Molnáriban, a jelenleg is álló vasútállomás épületében született 1882-ben. Édesapja átmenetileg a község vasúti állomásfőnöke volt, így csak pár évig tartózkodtak a településen. Apja szakmája jelentősen meghatározta Prinz Gyula életét, mivel utazási kedvezménye kapcsán sokszor ült vonatra és vágott neki a nagyvilágnak. Bár a földrajztudós csak néhány évig élt Püspökmolnáriban, a helyiek a 2000-es évek eleje óta mégis nagy gondot fordítanak érdemeinek meg- és elismertetésére. Róla nevezték el a helyi Általános Művelődési Központot, amelybe a püspökmolnári és a rábahídvégi közösségi ház és óvoda egyaránt beletartozik. A püspökmolnári általános iskola is az ő nevét viseli 2004 óta, emellett két emléktáblát is emeltek neki a faluban, egyet az általános iskola előtt, egyet pedig a vasútállomáson. Az évente megrendezett Prinz Gyula Nap keretében földrajzvetélkedőt szerveznek az iskolások számára, majd a nap záróeseményeként a két emléktáblát megkoszorúzzák.

Kuglics Gábor helytörténész ma is aktívan gyűjti, rendszerezi a település történetét

A hely településtörténetét Kuglics Gábor helyi lakos, helytörténész kutatta fel és teszi ezt egészen a mai napig. Születése óta Püspökmolnáriban él, a község helytörténetét kutatja elhivatottan. Érettségi után a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán szerzett történelem-földrajz szakos tanári diplomát. Ezt követően politikaelmélet szakos bölcsészként végzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, majd kapott kitüntetéses történész és történelem szakos középiskolai tanári diplomát a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán.

Tanulmányai befejezését követően előbb általános iskolai tanár volt Egyházashollóson, majd az Országgyűlés Hivatalánál képviselői titkárként dolgozott. 2005-ben a versenyszférába került át, ahol értékesítési területen, majd felnőttképzésben dolgozott. Eközben néhány évig másodállásban megbízott művelődésiház-vezetői és könyvtárosi feladatokat látott el Püspökmolnáriban. Ezt követően 7 évig pályázati referensként tevékenykedett, melyből 5 évet a közszférában töltött. 2018 januárjától kulturális területen dolgozik.

Mindig és érdeklődött a régmúlt, kimondottan szülőföldje története iránt, hiszen tanulmányait is e tárgykörben végezte.

2000 óta kutatja tervszerűen Püspökmolnári múltját, 2010-ben „Püspökmolnári története” címmel jelent meg egy összefoglaló (120 oldalas) kötete. Pécsi egyetemi szakdolgozatát kiegészítve egy választástörténet munkája jelent meg, melynek címe: „A vasvári választókerület politikai viszonyai a választások tükrében 1920-1939”. Jelenleg megjelenés előtt áll 3. kötete „100 újságcikk Püspökmolnári múltjából” címmel.

Rövidebb ismeretterjesztő írásai 2000 óta folyamatosan jelennek meg a községi újságban, ill. évente egy-két alkalommal helytörténet, választástörténet vagy biográfia témakörében publikál a Vasi Szemlében is. Jelent meg már írása a Honismeret c. folyóiratban, a Várak, kastélyok, templomok c. örökségturisztikai folyóiratban, a Bécsi Naplóban. 2011 ősze óta egy helytörténeti blogot is ír (http://kugi.blog.hu), aminek jelenleg közel 500 állandó követője van, de néhány blogbejegyzését ezernél is többen olvasták.

12 éven át vezette a Püspökmolnáriért Egyesület nevű kulturális és lokálpatrióta szervezetet, melynek keretében őrizték a helyi hagyományokat, helytörténeti kiállításokat és egyéb kulturális programokat szerveztek. Ápolták a községben született Prinz Gyula földrajztudós emlékét (kiállítás, földrajzverseny és megemlékezés keretében), amelyhez kapcsolódóan Kuglics Gábor többször írt az érdi Földrajzi Múzeumi Tanulmányok című folyóiratba is. Ő kezdeményezte, hogy a helyi általános iskola vegye fel a földrajztudós nevét, illetve közreműködött az iskola előtt álló Prinz-emlékmű felállításában.

Tagja a Vas Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Egyesületnek, a Vas Megyei Honismereti Egyesületnek, a Püspökmolnári Polgárőr Egyesületnek és a községi Értéktár Bizottságnak. Az utóbbi szervezet 21 általa kidolgozott értéket vett fel a helyi értéktárba, míg 2, általa kidolgozott érték a Vas Megyei Értéktárba is bekerült. Ő kezdeményezte, hogy állítsanak emléktáblát a községben született, Batthyány Lajost újratemető Piry Cirjék ferences atyának, amire 2017 tavaszán került sor. Két évvel korábban egy budapesti konferencián tartott előadást Piry Cirjékről.

2009-ben Püspökmolnári Község Önkormányzata elhivatott helytörténészi, értékfeltáró munkájáért emlékplakettel tüntette ki. 2015-ben a Honismereti Szövetség emléklapját kapta meg a honismereti gyűjtő, feltáró munkájáért. 2016-ban és 2017-ben pedig a Juhari Zsuzsanna díjpályázat elismerő oklevelét vehette át a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattól, a helytörténettudományt népszerűsítő, ismeretterjesztő blogot készítő, szerkesztő tevékenységéért, nagyon is megérdemelten.

Mindig is fontos volt számára, hogy a fiatalokat is bevonja abba a gyűjtőmunkába, amit végez. Ezért is választotta ezt a 21. századi, a mai fiatalok számára könnyebben kezelhető, elérhető és így talán érthető értékfeltáró munkát, hogy mind szélesebb tömegekhez eljuttathassa azokat az emlékeket a múltból, amit sikerült összegyűjtenie. Érdemes belelapozni a könyveibe, megjelent írásaiba, kicsit elmélyülni, szemezgetni mindazon érdekességekből, a múlt mindennapjainak eseményeiből, amit blogjában közreadott.

A három község összeolvadásából kialakult falu a Rába partján, a megye déli részén, Vasvár és Szombathely között fekszik. Az egykori „körmendi sóhordó út” mentén jött létre. Ennek megfelelően a főutca, a Kossuth Lajos utca hosszúra nyúlt (több kilométer hosszú). Elérhetőségében sokat javít vasútállomása, de a 8-as és 87-es főutak sincsenek messze. A szomszédos, a Rába másik partján levő Vasvártól 9 km választja el.

A kora időktől lakott település. Az őskor embere már biztosan megfordult itt, ezt bizonyítja egy, a Rába-parton talált bronzkori edény, amelyben gyermekcsontok voltak. Ugyancsak itt jelentős kiterjedésű őskori település nyomaira leltek. A rómaiak korából pedig 3 fehérmárvány, pikkelyes római oszlop került elő Szenttamás területén.

Első írott források az Árpád-kor végéről és az Anjouk korából maradtak fenn. Őseink három települést hoztak létre, ezek: nyugaton Molnári, mellette keleten Püspöki, északkeleten pedig Szentiván. (A mai község határában, valahol a Rába-mentén volt még egy település is, Árpás, ez azonban már a XV. század végére megszűnt.)

Szentiván falu – a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templommal – a Sorok-patak közelében állt. A templom 1590-ben már romos. Később sem találkozunk írott emlékével, csak a Szentiván dűlő és az ott előkerült faragott kövek jelzik helyét.

Molnári története

A három település közül legrégebben 1275-ben Molnárit említik a források, mint a nemes Molnár nemzetség lakhelyét. A templom és környéke a XVI. század elejére levált Molnáriról, és önálló település lett Szenttamás néven.

A XVI. században a reformáció éri el a vidéket, ekkor Molnári lakosságának zöme is evangélikus hitre tér. 1744-ben Sallér István alnádor kapta meg adományként Mária Teréziától a községet, aki elkezdett építeni itt egy emeletes kastélyt. A jobbágyok földesuruknak robottal, pénzjáradékkal, továbbá fával, fonással, kappannal és csibével, vajjal, és tojással tartoztak. Ekkor már bába is volt a faluban.

A birtok Sallér Judit és a keszthelyi Georgicont megalapító Festetics György házasságával a Festetics-családra szállt. Ők a kastélyt 1815-ben romantikus stílusban átépítették, köréje angolparkot telepítettek. A község akkor élte fénykorát, amikor Sallér Judit unokája, Festetics György, az Andrássy-kormány minisztere lakott itt. Ő a kastélybeli kápolnát és a szenttamási templomot összekapcsolva 172 hold föld átadásával 1857-ben Nagyboldogasszony titulusú apátságot alapított, a molnári kastélyban pedig modern tejgazdaságot hozott létre. Támogatta a Sopron-Nagykanizsa közti vasútvonal kiépítését, ami Molnári birtokát is érintette. A vasút aztán tovább ösztönözte a fejlődést. Halála után Molnáriban helyezték örök nyugalomra.

Tőle a cseh-morva Kinsky Zdenkó gróf örökölte a birtokot. A század végére postája és távírója is lett a falunak.

Püspöki története

Egy 1345. évi oklevél említi először a legkeletibb települést, Püspökit. Elnevezését is onnan kapta, hogy a győri püspökség birtoka volt. Egy évszázad múlva urasági halastóról, makktermő erdökről írnak a források. A község hamarosan a szombathelyi püspökség birtoka lett. Hajómalom, utóbb vízimalom is állt itt.

Szenttamás története

Szenttamás község Molnári és Püspöki közé települt nagyon kevés házzal. Birtokosai is részben a két szomszédos település urai közül kerültek ki: a győri, később a szombathelyi püspökség, illetve a molnári birtokos családok (Sallér, Festetics, stb.) tulajdonában állt, de szegényebb kisnemesek is laktak itt. A XVIII. század elején a Babos, Péchy, Domján és Szajki-családok lakhelye a település.

Az alacsony lélekszám és a két nagyobb község közé „beszorított” helyzet ellenére Szenttamás mégis jelentős volt: temploma és iskolái révén.

A falu eredetileg a templomot és környékét jelentette, és Molnárihoz tartozott. Egy forrás úgy említette, mint a „molnári Szent Tamás egyház”. Már az Árpád-korban állt itt templom, a 16-17. században többször átalakították, majd a 18. században a Sallérok költségén jelentősen átépítették.

Molnári és Püspöki gyerekeinek tanítását is Szenttamáson, az itteni katolikus és evangélikus elemi iskolák végezték. Már az 1600-as évekből van tudomásunk evangélikus tanítóról. 1875-ben a katolikus iskolában 102 gyerek, az evangélikus iskolában 32 gyerek tanult.

Az egyesülés időszaka

A XX. század hazánk számára két világháború, gazdasági válságok és a trianoni békediktátum formájában sorscsapásokat hozott, ám a település számára e század az egyesülést hozta el. 1907-ben mindhárom falu Országos Községnév Rendezéskor a Rába előnevet vette fel, s lett Rábamolnári, Rábaszenttamás és Rábapüspöki. Az I. világháború mindhárom községtől áldozatokat követelt, összesen: 42 főt. Hősöknek a templom külső falán elhelyezett tábla állít emléket.

Az 1920-as évek a birtokszerkezetben is változást hoztak. A gróf Kinsky-család eladósodása következtében a hitelezők a 27 szobás kastélyt lebontatták, az angolpark évszázados fáit kivágták, az apátság is megszűnt. A földreform következtében 185 hold földet osztottak ki az igénylők között, 70 család pedig 350 négyszögöles házhelyet kapott. A püspöki malom az 1930-as évek elejétől modern hengermalommá vált; ennek épülete – igaz, már a Rábától távolabb – ma is fennáll.

1922-ben a 3 község közös körjegyzőséget állított fel Rábamolnári székhellyel (addig a rábahídvégi körjegyzőséghez tartoztak).1929-ben pedig Rábapüspöki és Rábaszenttamás egyesült Püspöktamási néven, Rábamolnári ekkor még önálló maradt. Püspöktamásiban ekkor 695 fő élt, Rábamolnáriban pedig 637 ember.

A II. világháború 1945. március 30-án ért itt véget. A település határában is súlyos harcok folytak, a vasútállomás pedig légitámadások célpontja volt. A II. világháború számukra 35 hősi halottal járt, akiknek emlékét csak a rendszerváltáskor lehetett megörökíteni a templom falán.

Az 1945-ös földreform során 283 hold földet osztottak fel a parasztok között, ám az egyéni gazdálkodást csak a téeszesítésig élvezhették. A kommunista diktatúrát a község lakói is megszenvedték: sokakat meghurcoltak, bántalmaztak, tönkretettek.

1949-ben Püspöktamási és Rábamolnári egyesülésével létrejött a mai község, Püspökmolnári, melynek akkor 1316 lakója volt. Megindult az addig elkülönült részek egybeépülése, majd a modernizáció (villanyvilágítás, emeletes házak építése, a ’80-as években a vezetékes ivóvíz és a telefonhálózat kiépítése, majd a rendszerváltás után a vezetékes gáz).

1956 tavaszán megindult a téesz-szervezés: a püspöki falurészen a Rába, a szenttamási részen a Szabadság, a molnári részen pedig a Szorgalom MTSZ jött létre, ám ezeket az 1956-os forradalom elsöpörte. A forradalmat követő megtorlás e település lakóit is elérte. A téeszek újjászervezésére 1960-ban került sor, ám még abban az évben egyesítették őket Rába MTSZ néven.

A falu 1977-85 között Vasvárhoz, azt követően a Rábahídvégi Közös Tanácshoz tartozott. A rendszerváltás megteremtette a lehetőséget a gazdasági fejlődésre önálló közigazgatási keretek között. Községünk 1991. január 1-én ismét az önállóság útjára lépett. Ekkor 928 fő élt településen, jelenleg a létszám 900 fő körüli.

Püspökmolnári közmű ellátottsága a néhány éve kiépült csatornahálózattal vált teljessé. Az intézményrendszere a település méretének megfelelő: van óvoda, iskola (tornacsarnokkal), IKSZT könyvtárral, teleházzal, orvosi rendelő, posta és polgármesteri hivatal. Jelentős fejlesztések, felújítások voltak az elmúlt években a településen. Valamennyi középület megújult, felújításra került az úthálózata is a pályázati támogatásoknak köszönhetően.

A legrégebbi civil szervezet az Önkéntes Tűzoltó Egyesület, de a nyugdíjasklub, a lakosság biztonságára ügyelő polgárőrség és a falu hírnevét öregbítő futballcsapat is egyesületként működik, jelentős szerepet töltve a település kulturális életében. A falu népes rendezvénye a szüreti felvonulás, de a sportlövő pálya is rendszeresen használatban van. A közösségi élet mindezen egyesületek tagjainak köszönhetően egyre növekszik.

A működési napló őrzi az egyesület történetét

Az 1900-as évek elején a Vasi Hegyháton sorban alakultak az önkéntes tűzoltó egyesületek, köztük Petőmihályfán is, 1926. április 25-én 50 fővel. Megalakulásakor a mihályfaiakban még élénken él egy múlt század végi tűzeset rémképe, amikor a falu nagy része porig égett. Mivel a zsuppos pincék, kazlak gyorsan gyulladtak, az első erőpróbájukra 1931-ben kerül sor. Az akkori megyelap, a Vasvármegye „petőmihályfa borzalmas vasárnapja” szalagcímmel számolt be a fél falu leégését eredményező tűzesetről, amit egy gyerek okozhatott, míg a falu lakói az andrásfai búcsúi misén tartózkodtak.

A szervezet különlegessége, hogy a megalapítása óta kisebb hullámhegyek és –völgyek ellenére jelenleg is aktívan működik. Az egyesület kizárólag Petőmihályfa területén tevékenykedik, évente szerencsére csak 1-2 alkalommal vonulnak tűzesethez. A szervezet tevékenysége főképp a hagyományőrzésen, illetve a település karbantartásán (levágják a balesetveszélyes ágakat, rendbe teszik az elhanyagolt területek, stb.) és a közösségi programokon való részvételen alapul. Rendelkezésükre áll egy kézikocsi, tömlők, sugárcső és saját szimbólummal ellátott egyenruhák is. Rendszeresen járnak a térségben megrendezésre kerülő tűzoltóversenyekre, melyeken motorszerelésben és fecskendőzésben is jó eredményeket értek már el. 2016-ban Becsehelyen 4. helyezettek lettek az összesített versenyben. Az egyesület elnöke Molnár József, parancsnoka pedig Mozsár József. A 28 jegyzett tagból 10-12 fiatal vesz részt aktívan a hagyományőrző, közösségi tevékenységekben. Egy régi eseménynaplót megőriztek, melyben a legrégebbi bejegyzés 1956-ból származik.

Nyertes pályázataiknak köszönhetően többek között felújították a Tűzoltószerházat, felszereléseket vásároltak és 2011-ben megjelentették a Mezei Orsolya írását „Petőmihályfai történetek” címmel.

Igazi közösségi térként működik a pajta

A petőmihályfai Rendezvénypajta 2014-ben épült egy nyertes LEADER pályázatnak köszönhetően szlovén mintára. A fából készült takaros építmény a falu központjában található, közösségi színhelyként működik, lehetőséget adva a település lakói számára a rendszeres találkozásra. Többek között a Gyermeknap, kézműves foglalkozások, a májusfaállítás és -kitáncolás, a Falunap illetve a Szüreti ünnepség is itt kerül megrendezésre. Ezen kívül a nyári időszakban a Vasvári Színjátszó Fesztivál kihelyezett előadásainak és egyéb szabadtéri programoknak is színtere.

A pajta része egy állandó interaktív Helytörténeti kiállítás is, mely a helyben használt régi tárgyakat őrzi az utókor számára. Az eszközöket és egyéb kiállítási tárgyakat maguk a falubeliek ajándékozták a köz javára. A Rendezvénypajta 50 fő befogadására képes, de úgy került kialakításra, hogy a környezetében még több embernek adhat kulturált lehetőséget a pajtában zajló eseményeken való részvételre. Évente több alkalommal is teltházas rendezvényeket valósítanak meg „falai” között.

A pincéket ma már műemléknek nyilvánították

A Szőlőhegy legöregebb részén, a Barkóca-dűlőn található hat hagyományos építésű, műemlékké nyilvánított présház. A föld feletti épületek, az utak mentén falusi lakóházra emlékeztető sorokat alkotnak. Elsődleges feladatuk a borkészítés tárolás volt és az a mai napig.

Ezek az L alakú zsúpfedeles házak fagerendás szerkezetűek, boronafogas faluk sárral van betapasztva, fedelük szénával kitömött a hőmérsékletingadozás mérséklése érdekében. Alapterületük 30-35 négyzetméter, a beltér három részből áll, egy előszobából, egy belső szobából és egy bortároló helyiségből, mely valójában nem mondható pincének, mivel talapzata azonos szinten helyezkedik el a többi helyiséggel. A műemlék épületek nagyrészt még a 19. század közepén épültek, a helyi tulajdonosok, illetve az önkormányzat azóta is nagy gondot fordítanak a történelmi jelentőségű épületek karbantartására, megóvására. A szőlőhegy és a bor kultusza erőteljesen megjelenik a településen lakók életében. A hegyen található épületek 70%-a a helyiek tulajdonában van, ezáltal a tavaszi munkálatoktól kezdve, az őszi szüretig a lakosság gyakran tölti az idejét a gyönyörű környezetben fekvő külterületen. A hegynek nincs jellemző borfajtája, a fehér és a vörös szőlők is egyaránt megtalálhatók a hegyen.

A hegyi kápolna épülete igazi épített örökség

A petőmihályfai szőlőhegyen elsőként 1740-ben építettek fából kápolnát, a Barkócza hegyen, a korábban ott álló harangláb helyére. A településnek ekkor még nem volt egyházi épülete, így a falubeliek a hegyre jártak imádkozni, azóta iskolatemplom épült a település központjában.

A hegyen lévő épület mai formáját 1858-ban nyerte el. A téglaépítésű kápolna belseje egyhajós szerkezetű, beltéri díszítése barokk stílusú. A műemlékké nyilvánított építmény a XX. században kétszer lett felújítva, 1967-ben és 1989-ben. Az 1967-es felújításkor, melyhez a petőmihályfai hívek jelentős adománnyal járultak, a vakolatleverést követően kiderült, hogy az eredeti épületet jelentékeny résszel megtoldották. Feltehető, hogy a torony és bővítése 1898-ban készült.

Ma már évente csak négy szentmisét tartanak a hegyen. A kápolnadombon rendezik meg immár 40 éve az augusztus 20-ai ünnepséget is, amelyre a környékbeli települések teljes lakossága hivatalos, így napjainkra már térségi rendezvénnyé nőtte ki magát. A helyiek életében továbbra is fontos szerepet játszó kápolna jelenleg ismét felújítás alatt áll, és nagyszabású tervekkel néz a jövő elé.

Petőmihályfa határában összesen 13 út menti kereszt található, melyek története szorosan összefügg a település lakóinak életével. A módosabb családok az 1800-as évek folyamán állíttatták a feszületeket köszönetképp a családi örömhírekért vagy a bőséges termésmennyiségért; ezen kívül terület, illetve határjelzőként is funkcionáltak. A település legrégebbi keresztje 1801-ből származik, a Vendel-kereszt, melyet az állatok megóvása érdekében állíttatták a település lakói.

Kiemelkedő jelentőségű még az 1806-ban elkészült Templom kereszt vagy Ferenc kereszt, mely az iskolatemplom mellett található. A Keresztet a község háborús emléktáblákkal bővítette a hősi halottak emlékére. „A Világháborúban elesett hősök emlékére az 1938-as szent évben állíttatta Petőmihályfa község közönsége. AKI A HAZÁÉRT ADJA ÉLETÉT ÖRÖKKÉ ÉL!”

De a Nők Petőmihályfáért Egyesület tagjai 2009-ben az „Idegen földben nyugvó petőmihályfaiak emlékére” állítottak keresztet az Új Temetőben.

A keresztek a katolikus egyházhoz tartoznak, azonban a település is a szívén viseli a jelképek sorsát, gondozza azokat. Három építmény restaurálása már megvalósult az utóbbi évek során.

Petőmihályfa Vas megyében, a Vasi-Hegyhát dombokkal, patakokkal tagolt festői vidékén, Vasvártól 8 km-re elterülő kis település. Északról a Rába árteréből kimagasló dombhát, Délről a Sárvíz patak határolja.

Az iparosítás messze elkerülte ezt a vidéket, itt nem láthatunk magas, füstölgő gyárkéményeket, helyette nagykiterjedésű erdőkkel, gondozott szőlőskeretekkel, gyümölcsösökkel, rétekkel találkozhat az ide látogató.

Régészeti feltárások bizonyítják, hogy a területen már a vaskor óta élnek emberek.

A település első írásos említése 1233-ból való, ekkor „SAR” gyűjtőnéven nevezték, 1272-ben már a Nádasd nemzetség birtokaként írnak róla. Majd 1308-ban, mint a Sárvíz mellett fekvő Mihályfa néven említik.

A tatárjárás idején királyi birtok lesz, majd a falu egy része a vasvári domonkosok, más területei a káptalanok birtokába kerülnek. 1422-ben a falu egy része zálogként a Gersei Pető család tulajdona lesz, majd 1441-ben I. Ulászló, királyukhoz való hűségük jeléül, a káptalan birtokokat is a Pető családnak adományozza.

Mihály nevű birtokosa annak a Sári-rokonságnak az egyik tagja lehetett, akik a terület legkorábbi birtokosa volt. Erre utal a település mai névének második tagja, míg a Pető- előtagja, a Gersei Pethő családra, akik viszont később, a 15. században itt alakították ki egyik központjukat.

A Petőknek a település déli részén vára is állt, amit Márványkő Várnak neveztek. Ezt 1405 körül a Gersei Pető János kezdte el építeni fából. 1440-ben Szécsi János ostrommal foglalja el Erzsébet királyné részére, de I. Ulászló 1441 márciusában visszafoglalja és visszaadja a Petőknek. 1490-ben még állt a vár, több esemény színhelye volt, de 1690-ben már csak omladékai találhatók. Korának jellegzetes földvára volt, amelyet cölöpök közé döngölt agyagföld védett, mint természetes védelmi vonal, a Sárvíz mocsara.

A vár elnevezése feltehetően egy díszes kapura utalt, amely a várba vagy annak kápolnájába vezetett, melyet Szent István első vértanú tiszteletére építettek. Hasonló módon csak nyomaiban ismerhető fel az egykor a Sárvízen állott malom is.

Mátyás király uralkodása idején a környéken virágzik a mezőgazdaság, amelynek egyik legfontosabb terménye a szőlő és az abból készült bor. Petőmihályfa területén az első szőlőskerteket feltehetően a vasvári domonkosok hozták létre.

A virágzó gazdaságot 1570 körül a török beütése zavarja meg, majd 1606 után már a lakosság két urat szolgál, a saját magyar urait, és a törököt.

Ebben az időszakban Bakacs Sándor, a falu egyik tulajdonos családjának a tagja saját birtokából telkeket oszt a Petőmihályfai szőlőhegyen, amelynek nagy része ekkor még erdős terület. Ebben az időben váltak a szőlőskertek önálló birtokká, ekkor különültek el a jobbágytelkek státuszától.

A falu a török időkben teljesen megsemmisül, az 1860-as években csak néhány új család él a településen.

Egy 1690-ben kelt irat szerint a községnek közepes magasságú PRO MONOTORIUMA, szőlőhegye van, arról átlagos termést szüretelnek.

1698-ban a Kazó-féle vizitáció szerint a községben 137-en laknak.

1690. Kanizsa visszafoglalása után lassan megindul a gazdasági élet.

A Hegyháton új nagyhatalmú család, a Festeticsek szereznek birtokokat. Mihályfa a vasvári és a kemendi uradalmakkal együtt Festetics Kristóf tulajdona lesz.

Petőmihályfán 1727. április 22-én hirdetik ki a mihályfai hegyre vonatkozó törvényt, más néven ARTIKULUST, amely kijelentette, hogy a hegyközség, egy külön közösséget alkot, ahol mindenki egyenrangú.

1730-ban Bél Mátyás lejegyzi, hogy a településnek halastava és lisztőrlő malma is van, melyeket a Festetics család működtet, a lakosság zöme magyar, akik mezőgazdasággal, és szőlőműveléssel foglalkoznak.

A szőlőhegy, a szőlő művelése egyre jelentősebbé vált a lakosság számára, a hegyen haranglábat, majd ennek helyére 1740-ben fából készült templomot emelnek. A ma is látható barokk kápolna 1858-ban készült Szt. Bertalan tiszteletére, téglából, a régi alapjain áll.

Az 1850-es években a szőlőhegy a virágkorát éli, rendezett telekhatárokkal, nagy kiterjedésű szőlőkkel. A szomszédos községek gazdái is rendelkeznek itt szőlőterülettel.

A szőlőhegy történetében a legnagyobb csapást az 1890-es évek végén, és 1900-as évek elején fellépő országos méreteket öltő filoxéria vész mérte, amely elpusztította a régi szőlőket. Az újratelepítés a direkt termő amerikai fajtákkal történt. Sajnos a vész előtt termelt szőlőfajtákról alig maradt megbízható adat.

A z I. és II. világháborúban sok régi pince elpusztul, ennek ellenére a hegyközség szervezete 1949-ig fennmarad.

Az 50-es 60-as évek faluromboló politikájának köszönhetően Petőmihályfa és a környező községek lakossága folyamatosan csökkent, az elöregedés jelei a szőlőhegyre is kihatottak.

Fellendülést az 1978-tól megrendezett Hegyháti Napok rendezvénysorozat hozott, amelyben a petőmihályfai hegy is helyet kapott, mint rendezvényhelyszín.

1990-ben újra megalakult a hegyközség, Petőmihályfai Hegyközségi Társaság néven. Megindult a nemes szőlőfajták telepítése, egyre több vidéki tulajdonos vásárolt birtokot a szőlőhegyben. Több új, és tájba illő pince, présház épült, a meglévő régi pincéket a Műemlékvédelmi Felügyelőség védetté nyilvánította a Barkóca-hegyen és az Öreg hegyen is.

Különlegessége, hogy kiépített út és villanyhálózata van. A szőlőhegy ad otthont a Hegyháti Napok keretében az augusztus 20-ai ünnepségsorozat egyik állomásának.

A rendszerváltás után (1990-es évek) megváltoztak földhasználat tekintetében a tulajdonviszonyok, újra kialakultak a magánbirtokok, az állam lehetőséget biztosított külföldi befektetőknek földek vásárlására, bérlésére. A településen ekkor alakultak ki az osztrák tulajdonban lévő almáskertek, fenyvesek, amelyek munkát biztosítanak a környékbelieknek is.

Az 1990-es évek közepén megszűntek a Termelő Szövetkezetek, amelyek eddig a lakosság többségének munkát adott. A családok a környező városokban, Vasvár, Zalaegerszeg találtak megfelelő munkahelyet.

Napjainkban is problémát jelent a növekvő munkanélküliség, amelynek egyik lehetséges, ideiglenes megoldása a Közmunka Programban való részvétel, ahol e település is keresi a lehetőségeket, évente 10-12 embert foglalkoztatva.

Mára már több civil szervezet is működik a faluban, melyeknek köszönhetően színesedik a rendezvényi paletta és így a lakosság több rendezvényen, programon tud részt venni. Az utóbbi években Falunapot, Gyereknapot, Nőnapot tartanak nagy érdeklődés közepette.

A falunak ma sincs temploma, az egykori iskolaépületben ún. iskolakápolna működik. Az iskola többi része turistaszállásként üzemel.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Petőmihályfa is. A település központjában, a volt óvoda udvarán kialakított Kneipp parkban, – a Lábaspajta szomszédságában – a gyógynövényparkban ismerkedhetünk meg a gyógynövényekkel és azok felhasználási módjaival. Felfrissülve a vizes könyöklő, a lábáztató objektumok és a száraz taposó használata után, megpihenhetünk a küllemében is az igazi felüdülést nyújtó parkban.

A település másik felén pedig Rózsakertet alakítottak ki, mely ámulatba ejti az Erdészház felől érkező idegent.

Az egykor több, mint hatszáz fős falut ma kétszáznegyvenen lakják.

A község vezetése mindent megtesz, hogy e a pár száz lelkes településen, az itt élők számára szép, kulturált, rendezett, gazdagon virágosított környezetet biztosítson. Kihasználva apályázati forrásokat folyamatosan szépül, virágzik a település. Parkok, terek, lábas pajta interaktív kiállító tér épül. Felújításra került az Orvosi rendelő, a Tűzoltó szertár, a Művelődési Ház. Parkosítva, térkövezve lett a kápolna, a temető előtti terület. De a fejlesztéseknek még nincs vége…

Ki szaggatja a dödöllét a legügyesebben?

Nagy Istvánné, messze földön híres sütő főző tudományáról. Számtalan díjat, elismerést kapott az általa készült ételekért. Receptjeit olvashattuk a megyei napilap, a Vas Népe hasábjain, vagy mikor különböző helyezéseket ért el az egyes pályázatokra beküldött receptejeivel. A Vas Népe szakácskönyv sorozatának minden kötetében szerepel legalább egy recepttel. Amíg aktívan dolgozott a környék óvodáiban, míg az utolsó két évtizedben csak a pácsonyi óvodában, a keze alatt felnövő gyerekeket is a sütés-főzés tudományára oktatta. Farsangkor fánkot sütött a gyerkekkel, húsvétkor kalácsot, míg karácsonykor mézeskalácsot, szülinapokra tortát készítettek. Aki a keze alatt nőtt fel, bepillantást kaphatott a sütés főzés tudományába.

Velünk azt az étel főzte meg, amelyért a legmagasabb elismerést kapta a Földművelésügyi Minisztérium egészséges ételekre kiírt pályázatán, a Vasi dödöllét.

Örök vita itt Vas és Zala megye határán, hogy kié a dödölle, honna származik, vasi- vagy zalai. A kérdést nekünk sem sikerült eldöntenünk az iagzán közös főzés során, de megállapítottuk, hogy mindegy kié, de egy nagyon finom étel. Nagyon sokféleképpen készítik még itt a Vasi Hegyháton is. Van pirított, nem pirított, sült hagymás, tejfölös. Mindenki a saját szájaíze szerint fogyasztja. Lehet savanyúsággal és anélkül, pörkölttel, vagy csak úgy natúr.

Próbáltuk ellesni a készítés fortélyait, nagyon figyeltünk, hogy az Óvónéni hogyan csinálja. Akár főzőiskolát is nyithatna, olyan jól kalauzolt bennünket, pedig voltunk egy páran. A fiúk is nagyon kivették részüket a főzésből. Élveztük mindannyian. Nagyon jól is esett a munka végén a vadpörkölttel kínált finom dödölle. Ajánlottuk is neki, mivel már nyugdíjba vonult, nyisson egy főzőiskolát, hogy más is megtanulhassa tőle azoknak a finom ételeknek az elkészítését, amit még nagyanyáinktól tanult. Hogy más is elkészíthesse, itt a recept, amit a falu 800 éves évfordulója alkalmából a pácsonyi lakos is olvashatott a „Pácsonyi kóstoló” régi pácsonyi ételek receptjeit is tartalmazó receptfüzetében.

Íme itt a recept egy kis verses kísérettel Edit tollából:

Vasi dödölle, pácsonyi módra, meleg salátával

„Egyszer volt egy dödölle, apu nagyon szerette.

A mama készítette, nagy lábasban kevergette.

Ha a liszt már forrósodott, a krumpli meg szétrotyogott, összetörte, pihenésre félrehúzta.

Icipici lábaskában olvasztott sírban, vöröshagyma pirult gyorsan.

Aztán jött a kemény munka, a krumplis masszát kiszaggatta egy tányéron simára lapította.

Végül a jó vöröshagymás zsírral nyakon borogatta.

Készen lett a dödölle, harangoztak ebédre.” Nagy Istvánné

Hozzávalók:

–          4-5 db közepes nagyságú burgonya

–          kb. fél kg. simaliszt

–          1 púpozott evőkanál zsír

–          1 közepes nagyságú vöröshagyma

–          só ízlés szerint

Elkészítése:

A krumplit apró, vékony darabokra vágjuk, sós vízben megfőzzük.

Közben egy nagyobb lábasban lassú tűznél kevergetjük a lisztet, vigyázva, hogy meg ne barnuljon.

A megfőtt burgonyát a saját levében apróra törjük, majd ráöntjük a forró lisztre. Alaposan összedolgozzuk, tányérra lapítjuk.

JÓ ÉTVÁGYAT KÍVÁNUNK HOZZÁ!!

Nagy Istvánné babáinak bűvöletében

Igazán ritka, különleges gyűjteménnyel rendelkezik a falu Óvó nénije, Nagy Istvánné.

Megtetszettek neki még sok sok évvel ezelőtt az ajándékba kapott porcelán babát és ettől kezdve elkötelezett gyűjtője lett a szebbnél szebb babáknak.

A porcelán babák teste kitömött vászon anyagból, karjai, lábai és a fej porcelánból készünek. Ezek lehetnek testszínű natúr, vagy fehér színű mázzal is ellátott porcelánból gyártva. A végtagok mozgathatóak, a porcelánbabák leültethetők.

A porcelán babák mérete: 10, 20, 30 és 46 cm-es női méret, valamint 20 és 30 cm-es férfi méretben készülnek.

A porcelánbabák öltözékében megjelenítünk magyar tájegységi népviseleteket úgymint az Erdélyi Kalotaszegi, a Közép-Magyarországi Kalocsai és az Észak-Magyarországi Palóc, a Kelet-Magyarországi Matyó, valamint a sajátos (kékfestős) eljárással festett anyagból készült öltözéket, korhű nemesi díszöltözéket (palotás), katonai egyenruhát (huszár), hagyományos népi díszruhát (díszmagyar), foglalkozásra jellemző ruhát a régi időkből (csikós) is.

A porcelán babák hajszínei változatosak, a női babák szőke, világosbarna, gesztenyebarna, vörös és fekete színben választható, anyaguk megegyezik az ismert Götz, Barbie stb. játék babák hajának anyagával. A férfi babák hajszíne fekete.

Az első babákat kereskedőktől, lomisoktól vette magának, de miután megtudták az ismerősei, hogy gyűjti őket nagyon soktól kaptott ajándékba. A lányától is kapott kettőt, nagyon szépeket. Az óvodában volt kiállítva több polcon, hogy megnézhesse mindenki.

Ritter-Babos Beatrix saját készítésű kecskesajtjaiból kínál

Büszkén mutatja még mielőtt belépnénk a házba a ház melleti telken legelő kecskéit Bea és a kislánya, aki szintén angy szeretettel simogatja, a hogy Bea mondja a „cuki”állatokat.

Benn a házban a sajtkészítés technikájáról érdeklődünk. Minden sajtnak megvan a maga elúőállítási módja világosít fel bennünket. Először a gomolyát mondja el, mert hogy az Óvónéni is azt visz és azt lehet is kóstolni. (Az Óvónéni, a minket nagyon kedvesen kalauzoló Nagy Istvánné, a falu Óvónénije, hiszen a több évtized alatt amit itt a környék óvodáiban eltöltött jó pár gyerek, aki ma már szülő is az ő keze alatt nőt fel, de a megszólítás mind a mai napig megmaradt.)

Sima gomolya, friss fűszeresnek is mondják. Először is megfejem úgy kezdődik a kecskét mesélte nevetve,- mivel hát a kecskéké a főszerep. (Így igaz!) Ezt a tejet 38 fokon kell beoltani. Beoltom sima oltóval, semmi kultúra nincs benne, csak az, amit a marháknak a gyomrából nyernek ki. Ezt csepegtetek a tejbe, 10 literhez kb. 2 és fél milliliter és az kb. 25 perc alatt megalvad és utána fel lehet vágni. Nevetni is szokott a családom, mikor mondom, hogy felvágom a tejet, de így van. Kicsapódik a savó, ahogy így felszeletelem négyzetekre leöntöm a savót, összekeverem és akkor még több savó lejön belőle és ezt lemerem szűrővel és prés alá teszem. Nekem mint a kistányér, akkorák vannak, amiből kb. 1 kg lesz. Egész éjjel rajt hagyom és reggelre szép lesz és még egy napot hagyom szikkadni, majd 20 %-os sófürdőbe teszem. A sófürdőt nem mindenki így csinálja, van aki az alvadékba teszi bele a sót. A sófürdő úgy készül, 1 liter vízhez 20 dkg sót összekeverek és ebbe lébe teszem bele a sajtot, amiben 8 órát úszik. Amikor kivesszük nem szabad egyszerre megenni, mivel akkor még csak a külseje sós a belseje nem. Érdemes vele egy-két napot várni és akkor az egészet átjárja a só és sokkal finomabb lesz. A Feta sajtot 40 fokon oltom és abba még kell egy ún. feta kultúra, amit a Panni sajtműhelyből szoktam rendelni. Ezzel többet kell várni, egy napon át kell lecsöpögtetni. Az alapja ugyanaz, mint a másiknak. Még nagyon az elején vagyok a sajtkészítés mesterségének, szeretnék még sokat tanulni. Kipróbálnám a füstölt sajt készítését is.

Mindig is szerettem volna ezt kipróbálni, nagyon tetszettek mindig a kecskék, olyan kis „cukik”. A férjem mondta, hogyha egyszer cukik, akkor próbáljuk ki, de akkor már tejelőset vegyünk. Elvégeztem egy egy napos tanfolyamot, de szeretnék egy három naposat is elvégezni, ahol azért jóval többet tanulhatnék, de nem volt még rá módom. Vannak sajtkészítő ismerőseim, és őtőlük szoktam tanácsot kérni. Mindig mondják, hogy „ne a sajt irányítson”. De hát ezt még nem mindig sikerül megállnia. A nyáron sok sajtját a tyúkok ettek meg, mert nem sikerültek. Mondták a többi sajtosok, hogy forraljam fel, de csak 68 fokon szabad sterilizálni akkor még nem veszik el belőle semmi. Nyáron nagyon nehéz. Most ősszel jó lenne, de most meg kevés a tej, mert az ivarzás ideje van és akkor egyre kevesebb lesz a tej. Jönnek télen a gidák, így mindig van mit tenni. Ezzel szeretnék foglalkozni, hogy ebből meg tudjunk élni, de ez nagyobb befektetést igényel. Sajtkonyhát kéne csinálnunk, a helye megvan, de talán jövőre már kistermelőként csinálhatja. Egy kis füstölőt is szeretne, próbálta folyékony füsttel, de az nem vált be.

Jelenleg 12 kecskéje van 3 bak, 9 anya van és az csúcsidőben 18 liter tejet ad. De lesz ez még jobb is. Ha sikerülne, akkor ezzel szeretne foglalkozni. Regisztrálni kell a kecskéket – neki van már fajtatiszta bakja, de azt még törzskönyveztetni kell és csak akkor igényelhet támogatást. Minden nap 6 óra körül megfeji a kecskéket, mikro szűrős szűrővel átszűri a tejet.

A kecskék egész nap kint vannak a legelőn. Tett a fű közé gyógynövénykeveréket is, hogy a fű mellett azok is nőjenek a kecskelegelőn. Amikor azt megeszik a kecskék, akkor a tejben lehet érezni a gyógynövények ízét. Ezért a nyáron sokkal finomabb a tej és az abból készült sajt is.

Csak ámolva hallgattuk a sok érdekes tanácsot a sajtkészítésre vonatkozóan, miközben kortyoltuk a szintén házi szörpökből készült finom innivalókat. Aki ilyen szeretettel beszél arról amit csinál, az csak finom sajtot készíthet, gondoltuk. Megkóstoltuk és így volt!

Büszkén mutatja a kislánya által készített fametszetre rajzolt logót „Csillagvirág kecsketanya és Méheskert” mivel, hogy mézzel is foglalkoznak.

A golyók ütötte nyomok mementóként állnak a pincelejáró ajtaján

A ház ahol Ili néni lakik a település templomával majdnem egy idős, 1910 körül épült.

A háború idején sokan a faluból az ő pincéjükbe húzódtak be a harcok idején. Ha megnézzük a fém pinceajtót, látjuk, hogy golyóütötte nyomok szelik ketté.

3-4 éves gyerek voltam ekkor, kezdi a történetet, de nagyon élesen az emlékezetemben maradt, ahogy Nagyanyám a lépcső tetején tudott csak megállni, nem tudott beljebb menni a sok embertől akik a pincénkben voltak, mikor elsüvítettek mellette a golyók. Nagyon megijedtek, de szerencsére senkinek nem esett baja.

Szülei mindig mondták, hogy amig csak lehet őrizzék meg e napnak az emlékét a golyó ütötte ajtón, hogy emlékezzenek mindarra a szörnyűségre és a Nagymama szerencsés megmenekülésére. Ő sem változtatott ezen. Ma már csak egyedül él, de a golyó ütötte pinceajtót mindig látja, ha kilép a házból, hálát adva szerencsés megmenekülésüknek.

A német katonák nem mentek egyszerre vissza otthonaikba. A tisztek egy része náluk volt elszállásolva, míg a mellettük levő házban a zárka volt. Abban a helységben, ami most a garázs, ide volt beállítva nekik egy nagy kondér, amiben főztek, amit maguk után húztak a háború során, mondja és az a rézedény a miben főzték olyan fényesre volt pucolva, hogy megláttuk magunkat benne. Ebben főzték az teát, és minden más ételüket. A füst, ami felszállt, az úgy megfestette a mostani garázs ajtó feletti gerendát, hogy még a mai napig is viselik a nyomát az itt elszállásolt tiszteknek. Itt volt a kémény kidugva az ajtónál, de a tea, amit főztek az nagyon finom volt, úgy emlékszik.

Még egy történetem van, jut eszébe, amit  a múltkor elfelejtettem elmondani, abból, amire emlékszem ebből az időből, mivel nagyon kicsi voltam még.

Egy kis katona, akit emlékszem, hogy Kálmán bácsinak hívtunk a bátyámnak, aki már sajnos nem él adott egy kis kanalat és egy csajkát, azért mert azt mondta, hogy egy ilyen korú kisfia van neki is otthon, mint a testvérem volt. A csajka már sajnos nincs meg, de a kanalat még emlékül megőriztük. Ezen rajta van a német felségjel is. A csajkában a kutyának adtunk enni az idők során, hogy tönkre ment.

Ez is mutatja, hogy azért a német katonáknak is volt szívük, nem volt mindenki könyörtelen – állapítja meg. Olyan erős, jó anyagból készült ez a kanál, hogy ez bizony nem hajlik el. Meg kell mondjam, hogy benn zsíros kanálnak használom, mert nem görbül el a kanál nyele, ha zsírt szedek. Ezt meghagytuk emlékben, de a Kálmán bácsi miatti kegyeletből. A bevésés, ami a kanál nyelén látható: 1942 és FBCM. Amikor ez történt már 1945-öt írtak.

Nagy Istvánné mesél az értékgyűjtőknek a templomról

Nagy Istvánné elmesélte, hogy Pácsony lakossága 1911-ben nagy társadalmi összefogással építette meg saját templomát – korábban a győrvári plébániához tartoztak, ide jártak istentiszteletre is. A falu lakói szegények voltak, saját erőből nem tudtak templomot építeni. A település engedélyt kapott arra, hogy 3 hónapig könyöradományt gyűjtsön.

Addig Győrvárra járták át templomra, főleg gyalog 1911. február 13-án kérelmet küldtek a Püspöki Hivatalba, melyből megtudjuk, hogy Szily József vasvári építési vállalkozó tervét, ajánlatát fogadták el.

Első körben nem támogatták az építés kérelmét, majd második alkalommal gyűjtést kezdtek, hogy adományozzanak a templom építése javára.

Település központjában helyezkedik el, nem elkülönülten a falu szélén, vagy egy dombtetőn, hanem mindenki számára könnyen megközelíthető helyen. Irigykednek is más településről érkezők, főleg azok, akiknek egy dombra kell menni idős korában a misére vagy sokat gyalogolnia a falu végéig.

Szegény lakosok éltek itt, így az adakozásból nem jött össze az építés költsége. Püspöki egyházmegye költségvetést készít az építkezés költségeire vonatkozóan és a Vasvári Szily József nevű vállalkozót kéri fel a tervek elkészítésére.- Az összegyűlt 9700 koronát a Vasváré Takarékban helyezik, míg 8300 korona a birtokosoknál volt, adós levelek formájában. 13 fő adakozott ily módon. A vállalkozó azonban megbukott , újat kell keresni, Barton Adolfot bízták meg a templom felépítésével.

A római katolikus templom felszentelésére 1911. november 5-én került sor, melynek névadó szentje – a felszentelés időpontjának apropóján – Szent Imre lett. Hatalmas ünnepség volt, melyről a megyei napilapban a Vasvár és Vidékében is írtak. Gyorsan elkészült. 1911. november 5-én fel is szentelik és átadják a templomot a híveknek. Szent Imre története látszik a fő oltárképen is.

Az oltár és a tábla a templom 100 éves évfordulójára készült 1 millió, orgona 1,2 m Ft-ért, melyet a község vásárolt meg. Egy nagy kereszt volt az oltár helyén, azt cserélik le.

A templomot 1930-ban beázás miatt renoválni kellett. Az első világháború a falu harangját „elvitte”, mint ahogy szinte valamennyi település harangját a környéken. Helyette 1938-ban öntöttek két új harangot: az egyik 48, a másik 70 kilós volt.

2007-ben elhelyezték a templomban Szabó Imrefia Béla Szent Imre bronzból készült domborművét is.

A település vezetősége a szentelés századik évfordulójára uniós támogatással külsőleg is megújította a belül már korábban restaurált templomot. Újraépítették a torony sapkáját, az egész épületet színezték. Az önkormányzat új orgonát vásárolt, új oltárt csináltatott.

A templomban látható Gyürki László pápai plerátus egykori plébános adománya, egy fatimai Mária szobor; illetve Magyar Lajos naiv fafaragóművész Mária szenvedése című alkotása is. A kerémiákat is a prelátustól kapta ajándékba a település.

Jelenleg Kovács György – Győrvár a település plébánosa. Mivel több település is tartozik hozzá, így a misék egyik héten hétköznap, másik héten vasárnap, míg nyáron egy hónapban kétszer van. Kántoruk van, aki orgonálni szokott.

Győrvári asztalosmester készítette a díszes oltárt. Egyszerű, de szép kis templom. Stáció képsorozata a falon, amelyen végig menve húsvétkor imádkoznak a hívek.

Csak az oltáron van mindig élő világ, mivel megritkult a misék száma. Gázfűtéssel van ellátva a templom.

A templom előtt álló kereszt eredetileg Pácsony külterületen volt elhelyezve. 1990-ben került áthelyezésre, amit az állító Magyar család leszármazottai kértek. Áthelyezéskor felújíttattak Pácsony község lakói közös erőből.

A település első okleveles említésének évfordulóján Szent Imre zászlót is avattak, így emlékeztek meg az 1000. évfordulóra.

Kis falu, kicsi temploma, egy kis ékszerdoboz a falu főterén.

A kis falu előzményei az Árpád-korra nyúlnak vissza. II. András király 1217-ben – mielőtt elindult szentföldi keresztes hadjáratára – a vasvári káptalan anyagi javainak védelme érdekében összeíratta annak birtokait. Az oklevél Vas megye középkori történetének egyik legkorábbi részletes forrása, tizenöt település – köztük Pácsony – első írásos említését tartalmazza. Egészen az 1950-es évekig hozzá tartozott Győrvár egy része, Újmajor is, ahol a káptalannak majorsága volt. A mai falu török idők utáni telepítésű, erre utal egyutcás, hosszan elnyúló szerkezete.

A Vasvár-Oszkó összekötő útról térhetünk be az állomásra vezető úthoz. Fénysorompóval biztosított átjáró a kezdőponti oldalon. Az 1947-es menetrendben az állomás Győrvár néven szerepel még. 1950. július 15-én avatták a mai Győrvár megállóhelyet, az addigi Győrvár állomás akkor kapta meg a Pácsony nevet. Pácsony gyönyörű Déli Vasút szabványépülete. (Egykoron a balatonmáriafürdői állomás is ilyen volt.) Ritkaság, hogy még ma is megtalálhatóak a felvételi épületen a Déli Vasútra jellemző ablaktáblák. Az elmúlt év során felújították, korszerűsítették mind az állomást, mind pedig a sineket, aközlekedést villamosították. Az állomást környező romos épületeket elbontották, így teljes szépségében látható a megújult állomásépület.

Itt működött és munkát adott nem csak a település lakóinak, hanem a környező térség lakóinak is a „pácsonyi Járműjavítő Üzem”. Többek között itt javították a Nyugati pályaudvart elemeit. Ez úgy történt, hogy a pályaudvart szó szerint darabokra szedték és leszállították Pácsonyba, ugyanis csak itt találtak olyan embert, aki hajlandó volt a régi, párizsi Eiffel Iroda által tervezett épület szegecselési technikáit megvalósítani. Tehát leérkezett a darab Pácsonyba megszerelték, majd visszaszállították a fővárosba és újra felújították.

Felszentelésének 100. évfordulójára 2011-re a Szent Imre római katolikus templom külsőleg felújítva, megszépült templomkerttel várta a híveket és a látogatókat. Környéke szépen parkosított, de az egész falu kiemelkedik a környékbeli falvak közül rendezett, virágosított köztereivel és magánházaival, és ez a rendezettség még kissé távolabbi vasútállomáson is megmutatkozik.

1995-ben a település elnyerte a Virágos Magyarországért országos verseny első helyezését. Itt élt az országosan ismert fafaragóművész, Magyar Lajos.

A faluhoz kisebb, erdők között megbúvó szőlőhegyen keresztül hangulatos út vezet Vasvár irányába. A szűkebben vett falu lakossága a régebbi időben sem haladta meg az ötszáz főt, de ma is közel háromszázan lakják.

A jövő évben befejezzük a járdák felújítását, folytatjuk a közmunkaprogramot, módosítjuk a község rendezési tervét, felkészülünk az Óvoda épületének ésszerű hasznosítására

A falu 800 éves jubileumára új települészászló, helytörténeti kiállítás, képeslap készült. Minden házba jutott a „Pácsonyi kóstoló” címmel kis szakácskönyvből, a régi pácsonyi ételeket tartalmazott, hogy mindenki el tudja készíteni otthon megtanulva, vagy csak felelevenítve a régi recepteket. Egy emléktárgyat is kaptak, hogy később is emlékezhessenek szűkebb hazájuk e jeles napjára.

A település vezetői mindig nagy figyelmet fordítanak az itt élők közérzetének javítására, a település fejlesztésére. Az ünnepeiket kis faluhoz méltón megünnepelik, segítik az itt élőket a mindennapi problémáik megoldásában. Mint ahogy történt ez a 800 éves évforduló estéjén is az elszármazottak találkozóján.

Séfelné Horváth Ilona 9 éves korában segédkezett először a rétes készítésében

Fülöp Gyuláné a káposztás pogácsa készítés mestere

Oszkó kincsei közé tartoznak a gasztronómiai finomságok. Ezek egyike a rétes, amelyet Séfelné Horváth Ilona, az iskola volt igazgatónője, a helyi dalkör vezetője készít. Ica néni 9 éves korától segített nagymamájának a rétes nyújtásában, tőle tanulta meg a fortélyokat. Nem méri a hozzávalókat, ahogy mondja, benne van a kezében, miből mennyit rak bele. A tészta receptje nagyon egyszerű: a lisztbe sót, olajat vagy olvasztott zsírt és vizet rak. Alaposan kidagasztja a tésztát, hiszen ez a rétes lelke. Akkor jó, ha elválik az edénytől, állaga puha, ruganyos. ¾ óra pihentetés után terítőn kézzel húzza-nyújtja a tésztát. Olajjal megkeni, ami selymessé és könnyebben nyújthatóvá teszi. Ezután különböző gazdag töltelékekkel teszi ízletessé a süteményt, pl. túróval, különböző gyümölcsökkel. Különleges a tökös-mákos rétese. Rendezvényeken legnagyobb sikere a vaníliás túrós és a meggyes-túrós rétesnek van. Több rétesfesztiválon is részt vett Vasváron, és nyert különböző díjakat, pl. Arany Abroszt. A Velemi Gesztenyefesztiválon 2 nap alatt 3200 szelet rétest sütött meg. Szerepelt a Duna TV „Ízőrzők” című műsorban is. Tudását szívesen átadja mindenki számára: lányának, unokáinak, családtagjainak, ismerőseinek.

Fülöp Gyuláné Éva a káposztás pogácsát készíti mesterfokon. E sós sütemény különlegességét az adja, hogy a lereszelt káposztát meg kell pirítani, ízesíteni (mint ahogy a káposztás tésztához szoktuk). A pirított káposzta kelt tészta tetejére téve, többszöri hajtogatással kerül bele a tésztába, majd sül gyönyörű magasra, levelesre. Ennek titka, hogy a tésztát jól ki kell dolgozni, nem szabad rá sajnálni az időt és az energiát.

Szép Józsi bácsi a színjátszó csoport alapító tagja volt

A 82 éves Szép Józsefet a falu nótafájának nevezik. Mindig sokat énekelt, örömét és bánatát így fejezte ki családja és barátai számára. Józsi bácsi 40 éve a helyi színjátszó csoport alapító tagja volt, még most is segíti munkájukat. Megható, érzelmes verseket ír, amelyeket a település rendezvényein ad elő nagy sikerrel. Íme, az egyik alkotása:

Ez a föld az én hazám,

Hol bölcsőmben ringatott anyám.

Hol a könny és veríték összefolyt,

Amit a zsarnokság annyiszor eltiport.

Ez a föld a nemzetnek kincse,

Sírhalmok alatt az örökös béke,

Őrködik ott a békesség angyala,

Ez a föld hantjával takarja.

Apáink vérükkel védték ezt a földet,

Mégis olyan sokszor megalázták őket,

Mert hon nélkül az ember csak gyászolja magát,

Szívéhez öleli e drága szép hazát,

Mikor a nap fénye ontja rá sugarát,

Érleli a búzának aranyos kalászát,

Lengeti a szellő szépen simogatva,

Az éneklő madaraknak se vége, se hossza.

Fent a bérci tetőn havasi gyopárok,

Lent a hegy aljában fehér gyöngyvirágok,

Százszorszép virágok édes illatában,

Itt érzed magad, a szép mennyországban.

Ide hallik most is a harangok szava,

Nem messze van innen az Istennek temploma,

Misére jöttünk el és keresztet vetni,

Istenem, milyen jó itt magyarnak lenni!

Áldd meg Istenem ezt a magyar földet,

Öleld a szívedre szenvedő népedet,

Ahol a bölcsőmben ringatott anyám,

Ez a föld még most is az én hazám.

Ha ez a föld az Isten kalapja,

Akkor mi, a nemzet legyünk rajta a bokréta.

Életének, gyermekkorának történeteit napló formájában örökítette meg, melyek 1941-től datálódnak. Korrajzot ad a régmúlt eseményeket elmesélve, valamint a település történetét is gazdagítja visszaemlékezéseivel.

Régen szinte minden parasztember tudott kosarat kötni, ami a hosszú téli estéken hasznos elfoglaltság volt. A településen Németh József hántolatlan fűzfavesszőből köt különböző méretű és funkciójú kosarakat, gyümölcs, zöldség, krumpli és fa tárolásához. Józsi bácsi a kosárfonás mellett nyírfavesszőből készít nyeles ágseprűt, ami nélkülözhetetlen a falusi portákon. Termékei a faluban találnak gazdára.

Kovács István is birtokosa a zsúpkötés tudásának

A 30 éve alakult egyesület tevékenysége országosan és nemzetközi szinten is mintaértékű. A klasszikus önszerveződés – közösségfejlesztő jellegét megőrizve – szociális foglalkoztatóvá, non-profit vállalkozássá nőtte ki magát, megvalósítva a kulturális alapú gazdaságfejlesztés modelljét. A megalakulást követően megvásároltak egy romos állapotú présházat az oszkói szőlőhegy egyik legelhanyagoltabb részén, amit sokéves munkával teljesen felújítottak. A helyreállítási munkák jelentős részét nyári néprajzi táborok keretében végezték, ahol a helyi és a környékbeli fiatalok mellett az ország különböző pontjáról érkező középiskolások és egyetemisták éltek és dolgoztak együtt. A résztvevők megismerkedhettek a szőlőhegyi építészethez kapcsolódó különböző népi mesterségekkel pl. aratás, cséplés, kévekettőzés, zsúpolás, sározás, meszelés. Ezt követően az épület és környezetének fenntartása, majd az újabb területek és épületek kialakítása is közösségi munkában történt. Az oszkói szőlőhegy épített és természeti értékeinek védelmét a mai napig az egyesület fő feladatának tartja. Mivel a présházfelújításokhoz folyamatosanzsúpra volt szükség és az egyesület több tagja kitűnően megtanulta a zsúpkészítés munkafázisait az idős mesterektől, így elkezdtek nagyobb mennyiségben foglalkozni a kézi aratással és a rozsszalma-feldolgozással, sőt tanítják is a mesterséget. Kovács István elnök is birtokosa zsúpkötés tudásának, amit be is mutatott.

A 25 fő sErdei Iskola és Turistaszállás szép környezetben, széles programajánlattal, hagyományőrző, interaktív foglalkozásokkal várja látogatóit. Tanösvényt alakítottak ki a szőlőhegy természeti és épített értékeinek megismerésére. A május végi Orbán – Napi Hegyi Vigadalom a borról és a hozzá kapcsolódó hagyományokról szól.

A 2005-ben kialakított Közösségi Házban működő Határmenti Vinotékában közel 40 borász több mint 150 fajta borát kóstolhatják és vásárolhatják meg az érdeklődők. A volt iskola épületében kialakítottak egy helyi gyümölcsfeldolgozót, ahová a helyben termett nagyobb mennyiségű gyümölcsöket viszik be a lakosok, és abból – térítés ellenében – gyümölcslevet, lekvárokat, dzsemeket készítenek. Ugyanitt működik az Édes Vidék Cukrászműhely is, amely helyi alapanyagokból készíti el finomságait. Az egyesület aktív közösségi élete egyéb közösségek létrejöttét is generálta (pl. Rozmaring Színjátszó Csoport, Gyöngyvirág Daloskör) és folyamatos kapcsolatot tartanak fenn a faluban működő többi civil szervezettel (Nőszövetség, Polgárőr Egyesület, Tűzoltó Egyesület). Együttműködnek az önkormányzat és a civil szervezetek programjainak lebonyolításában is.

Nádler László a saját házában működteti a galériát

Nádler László festőművész az 1990-es évek elején költözött feleségével Budapestről Oszkóra. A táj megihlette művészetét. Mára közel 300 alkotásából állandó Képzőművészeti Galériát működtet házában, ahová szívesen látja a művészetszerető látogatókat. Rendhagyó módon, a használaton kívüli medencét és annak épületét is kiállítóhelyként, illetve műteremként használja. Nádler László az impresszionista, realista olajfestményektől a konstruktivista, absztrakt alkotásokig széles spektrumban alkot. A művek közt láthatók mediterrán tájképek, csendéletek, portrék, pincék, falusi jelenetek, vadász és lovas témájú képek, erdőrészletek.

Képein a görög, spanyol és olasz vidék tengerpartjai, régi utcái és épületei a helyszínre varázsolják a képek nézőit. Műveiben a harmónia és a rend jelenik meg, melyre különösen figyel a művész minden képének megalkotásakor. Az 1970-es években a fonyódi és keszthelyi művésztelepek résztvevője volt. Sok művész volt rá hatással, többek közt a szintén keszthelyi kötődésű Mikus Gyula is, aki elindította a természetfestés útján. Nádler László szerint minden képnek mondanivalója és célja kell, hogy legyen, de nagy hangsúlyt fektet a mesterségbeli mívességre is. Legfőbb szándéka, hogy festményeivel, rajzaival, szobraival a természet, a környezet szépségére utalva a szemlélő szívét megörvendeztesse, és esztétikai érzékenységét növelje. Az utóbbi években a síkplasztika eszközeivel (talált, gyűjtött tárgyak beépítése a képbe) fejezi ki érzéseit, gondolatait a világ, az emberiség mai állapotáról. A gesztusfestészet technikáját alkalmazva, a különböző zenéket hallgatva színeket lát, ezeket és érzéseit mozogva-táncolva önti egyedi képi világba. Több alkalommal szervezett a helyi önkormányzat segítségével képzőművészeti alkotótábort, az itt született alkotásokat a helyi művelődési házban állították ki. Ars poeticája: „Az ember számára legdrágább az élet, s a művész az emberi jellemek konstruálására és rekonstruálására hivatott, hogy kitartóan nevelje az ember érzelemvilágát, jellemét és arculatát.”

Oszkó képének meghatározó elemei a kőkeresztek

Oszkó képének meghatározó elemei a kőkeresztek, a Mária- és a Szentháromság-szobrok, ahogy azt Tar Jánostól megtudtuk. Tar János 43 éve a helyi önkormányzatnál dolgozik, amatőr helytörténész, rendkívül sokat tud a település történetéről. A faluban és határában húsznál több ilyen emlék található, amelyek közül legrégebbi eredetű a szőlőhegyi kereszt, hiszen már 1787-ből van adat a megújításáról. A templom előtt egy 2009-ben adományból megújított, 1914-ben emelt kőkereszt áll. Valamikor a falu határában számtalan helyen volt feszület, vagy szobor, amit valamilyen természeti katasztrófa (pl. jégeső), vagy családi tragédiának az emlékére állítottak. A tsz-esítés világában nagy táblák és művelések alakultak ki, a kisebb utak megszűntek. A határban lévő keresztek és szobrok elhagyatottá, elhanyagolttá váltak. Ezért Zágorhidi Czigány Szabolcs tanító behozta azokat a faluba, amelyek nem út mellett álltak és településen lettek újra felállítva.

Az ún. Máriás-ház különlegessége, hogy a Mária-szobor a lakóház részét képezi. A helyi Nőszövetség vállalta fel és végzi ezeknek kereszteknek és szobroknak a tisztítását, karbantartását minden évben.

Oszkó a Rába és a Zala vízgyűjtő területe között futó dombvonulat déli oldalában a Vasi Hegyháton fekszik. A falu határát képező Farkas-erdő és a Sárvíz medence legészakibb pontján helyezkedik el.

A Nyugat-Dunántúl múltjában a történelem előtti időktől kezdve az észak-déli utak játszottak meghatározó szerepet. Oszkó is olyan út mentén alakult ki, amely Zala megye észak-déli völgyeiből érkezve itt haladt át a Hegyháton a rumi Rába-átkelő irányába. Az ezen az útvonalon érkező népek nyomai – a neolitikumtól a bronzkoron át a római korig – megfigyelhetők a falu környékén.

A magyar honfoglalás után azonban egy másik, északkelet-délnyugati irányú út, az úgynevezett Katonák útja kapott fontos szerepet. Honfoglaló eleink ezen kalandoztak Itáliába, majd később ezen érkeztek a nyugati kereskedők és ellenséges hadseregek. Az út környékünkön a Hegyhát vízválasztóján vonult végig, s mint az őserdő egyetlen tájékozódási pontja, kijelölte a korabeli falvak, köztük Oszkó határát is.

Oszkó neve először 1217-ben tűnik fel Vzkow formában II. Endre király oklevelében, amely a vasvári káptalan birtokait írja össze. A település mint a káptalani birtokok szomszédja csak a puszta említés szintjén szerepel az oklevélben, annyi azonban kiderül még, hogy ezeket a birtokokat még III. Béla (1172-1196) király adományozta. Későbbi levéltári dokumentumokban az Ozko, Ozkou, Vzkou, Wzkou, Ozkow, Uzquo írásmódok is szerepeltek.

A X.-XI. századi határvédelem elsősorban az országból kivezető utak ellenőrzésére törekedett. A Katonák útja egyik védelmi vonala Vasvárnál épült ki, ez ma is látható – a részben rekonstruált – Vasvári sánc. A sánc mögötti terület bizonyára fontos szerepet játszott a védelemben, s mint ilyen, királyi vár vagy várbirtok lehetett. A terület történetét azonban csak a védelmi rendszer felbomlásától, a XII. század végétől tudjuk nyomon követni. A földbitokok ekkor kisebb részletekben egyházi és világi birtokosok kezére kerülnek, az egyetlen nagyobb összefüggő birtoktest, Oszkó, a Nádasd nemzetség birtokában van.

A nemzetségnek három fő ága ismert (Nádasdy, Nádasdi Darabos és Gersei Pethő), de a XIII. század második felében kialakulóban volt egy oszkói ág is. Itemer fia Péter és ennek fiai a család többi tagjaitól igyekeztek felvásárolni oszkói birtokrészeiket és összefüggő birtoktestet kialakítani. Ez a XIV. század elejére részben sikerült is, az oszkói birtok nagyobb része – a későbbi Felsőoszkó – a család kezére került. A birtok kisebb részét – a későbbi Alsóoszkót – továbbra is a Nádasdy család tagjai birtokolták. Felsőoszkóból még a XIV. század közepe előtt birtokadományt kapott a család egyik tagjától a vasvári káptalan.

A Nádasd nemzetség oszkói ága rövid történetének a XIV. század közepén egy családi tragédia vetett véget. 1355-ben ugyanis Pető fia Miklós birtokjogi nézeteltéréseik miatt megölte unokatestvérét, Beke fia Bekét, aminek következtében ő maga is elvesztette birtokait. A királyi kézre került javakért hosszú évtizedekig tartó persorozat indult, amelyből végül a családdal nőágon rokon Egerváriak kerültek ki győztesen.

A XIV. század elején a Nádasdyak elvesztették Alsóoszkót – hűtlenség miatt -, majd a birtok adományként a Gersei Pethő család kezére került. A XV. század végén az Egervári család főúri ága is kihalt, oszkói birtokrészeik előbb a Kanizsaiakra, majd Nádasdy Tamásra háramlottak, de az Egerváriak köznemesi ága is tartott meg birtokrészeket településen.

Oszkói lakosokkal 1313-ban találkozunk először, ekkor Mákfai Péter fia Bálint és oszkói jobbágyai: Belyd, Noster fia István, Domonkos, Mátyás és Mihály fia Péter tanúskodnak egy perben.

1412-ben pedig a vasvári káptalan Zsigmond király előtt tiltakozott amiatt, hogy az Egerváriak jobbágyai uraik biztatására a káptalan adóbeszedőit fegyverrel elüldözték. Itt már a jobbágyok vezetékneveit is feltüntetik mint: Chon, Chan, Kazas, Gersse, Lorandi, Zanthow, Sye, Baan, Thoth, Kewer, Kolchar, Thome, Chvra.

A török háborúk idején – annak ellenére, hogy a falut kettős adóztatás sújtotta, és időszakosan el is néptelenedett – a birtokjogi helyzet a különféle zálogszerződések következtében csak tovább bonyolódott. A XVIII. század folyamán azonban a Festetics család fokozatosan felvásárolta az egykori Pethő-birtokrészeket, sőt megvette a Széchenyiek kezére került egykori Nádasdy-földeket is. A század végétől a jobbágyfelszabadításig Alsóoszkót és Felsőoszkó egy részét a Festetics család birtokolta, a további felsőoszkói birtokrészek pedig az Egervári család és a vasvári káptalan tulajdonában voltak.

A jobbágyfelszabadítás után csak a Festetics család tartott meg majorsági birtokokat Alsóoszkón, ám 1909-ben ezeket is kiparcellázták. A család többi birtokát a káptalannal és az Egerváriakkal együtt már ekkor eladta. Ezekből vásárolt magának a Festetics-uradalom egykori mérnöke, Győry Lajos, akinek örökösei, a Rusznyák-Höhn rokonság egészen az államosításig a falu egyetlen jelentősebb birtokos családja volt.

Mai formájában, Alsó- és Felsőoszkó 1941. évi egyesítésével jött létre Oszkó településnéven, mint a környék legnépesebb faluja.

A jobbágyfelszabadítástól a téeszesítésig a falu többsége kis- és törpebirtosként gazdálkodott, tevékenységüket elsősorban a gabonatermelés és az állattenyésztés-tejtermelés határozta meg. Annak ellenére, hogy a gazdálkodó családok helyzete – elsősorban a birtokok aprózódása miatt – generációról generációra egyre kedvezőtlenebb lett, a falu lakosságszáma egészen a második világháborúig folyamatosan nőtt, az 1930-as évekre érte el az 1450 fő körüli maximumot. A háború után azonban előbb mérsékelt ütemben, majd a téesz megalakításának évétől, 1960-tól rohamosan csökkeni kezdett, napjainkban 650 fő körül stagnál.

A szocialista korszakot a falu mint kisebb központ élte át (három település – Oszkó. Olaszfa, Pácsony – közös tanácsának székhelyközsége, az egyre több falut összefogó téesz központja és körzeti alsó tagozatos iskolaközpont), s ha jelentősebb fejlesztésre nem is volt módja, de a tudatos leépítést elkerülhette. A rendszerváltást egy elmaradott kistérségnek az átlagnál némileg jobb adottságú településeként élte meg.

A község lakosságának egy része ma is a mezőgazdaságból él, részint a téesz alapjain létrejött szövetkezetben, részint újonnan alakuló családi gazdaságokban. Az alkalmazottak többnyire Vasvárra, Szombathelyre és Sárvárra járnak dolgozni, helyben az óvoda, az öregek otthona, egy faüzem, egy kisebb cipőüzem és egy csirkenevelő ad munkát. A község iskolája sajnos megszűnt, a tanulók Győrvárra és Vasvárra járnak iskolába. Jelenleg az Édes Vidék Cukrászműhelynek és a Gyümölcsfeldolgozó Üzemnek ad otthon a pályázati támogatásból átalakított épület.

A felsőoszkói falurész közepén áll a középkori eredetű, bár többszörösen átépített plébániatemplom, a Szent György-templom, körötte a faluközpont frissen felújított középületei. De figyelmet érdemelnek a világháborús emlékművek, a temetői emlékhely és a XIX-XX. századi út menti kőkeresztek is.

A falutól kissé távolabb fekvő szőlőhegyen számos régi, hagyományos építésű présház maradt fenn. A régi bortermelő kultúrával rendelkező terület megóvására és hasznosítására alakult 1985-ben a Hegypásztor Kör. Az egyesület ma népi műemlékegyüttest, turistaszállást és erdei iskolát működtet a szőlőhegyen, a faluban pedig Közösségi házat és Vinotékát. Az egyesület sikeres projektekkel mára már országos népszerűségre tett szert. Tevékenységi körük körvonalai az értékmentés, hagyományőrzés, helyi értékek népszerűsítése mentén körvonalazódik ki.

A településen több civil szervezet is működik: Tegyünk Együtt Oszkóért Közalapítvány, Oszkói Polgárőr Egyesület, Független Nőszövetség, Oszkó-Győrvár Térsége Sport Egyesület, Szivárvány Színjátszó Kör, Oszkói Tánccsoport, Oszkói Daloskör.

Oszkó gazdag kulturális élete az Integrált Közösségi Szolgáltató Tér szervezésében történik. A település önkormányzata – lehetőségeihez mérten – példaértékű módon támogatja ezeket a programokat. Elszármazottak találkozóját, de még Férfi napot is tartanak, és megköszönik minden évben fehér asztal mellett mindazoknak a munkáját, akik a településért dolgoztak az év folyamán. Évek óta képzőművészeti alkotótábornak is helyt ad a falu.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Oszkó is. A Vasvár felöl érkező vándor a faluba beérve egyszerre a Kneipp park gyógynövényparkjában találja magát. Felfrissülve a vizes könyöklő és lábáztató objektumok és a vizes taposó használata után, megpihenhet a park kényelmes padjain kortyolgatva a Kneipp teaház gyógynövényes teáit. A település másik végében pedig, Hegypásztor Kör szőlőhegyén kialakított Kneipp parkban tűzrakóhely, vizes játékok, gyógynövénylabirintus és egyensúlyozó várja kalandvágyó kicsiket és nagyokat. A táplálkozás piramis eligazítja őket az egészséges táplálkozás kialakításához vezető úton.

A település vezetősége kiemelten fontosnak tartja, hogy biztosítja a 21. századi elvárásoknak megfelelő hátteret az itt élők mindennapi életének. Számtalan sikeres pályázat járult hozzá, hogy a település intézményei, úthálózata, csatornarendszere kiépüljön, megszépüljön, modernizálódjon. Játszóteret, szabadidő parkot alakítottak ki a falu központjában. Felújították a templomot, a mellette üresen álló plébániaépületben 19 fő befogadására alkalmas ifjúsági szálló épült. Színvonalas kulturális programjaik nem csak az itt élőket, hanem a távolabbi települések lakóit is idecsalogatja. Folyamatos fejlődésének köszönhetően sokan telepednek le ebben a szőlőhegyek lábánál fekvő virágos faluban.

Már gyerekkoromban, általános iskolában a 80-as évek végén, 90-es évek elején nagy „divat” volt a krokodil, kígyó, stb. kis gyöngyállatkák elkészítése. Sajnos akkor nagyon korlátozott volt a gyöngyök beszerzése lehetősége, kicsi volt a kínálat és ez el is felejtődött részéről.

2004-2005 környékén kezdett el „ismét” gyöngyöt fűzni, Valkó Andrea Gyöngyfűzés titkai című könyve került kezébe, majd a Gyöngyvarázs sorozat többi kötetét is átlapozta.

Először a gyöngyállatkákkal kezdte, drótra, olcsó távol-keleti gyöngyökből. Ezután az egyszerűbb karkötők, nyakláncok következtek, tudatosan kereste a gyöngyfűzéssel kapcsolatos kiadványokat, mintákat, ismerkedett az anyagokkal, technikákkal.

Mindig is szeretett sok kicsi dologból egy új nagyot készíteni. A gyöngyfűzéshez nem igazán kell szabadkézi kézügyesség, elég a fantázia, a technikák ismerete és határ a csillagos ég. A gyöngyfűzés fejleszti a finom motorikus képességet, memóriát, megfigyelő képességet és nem utolsó sorban kitartást ad és kikapcsolódást jelent. Az internet hatalmas lendületet adott a fejlődéséhez, mindig van mit tanulni, rengeteg új minta, technika, oktató videó kering a világhálón. A közösségi oldalak elterjedésével az azonos érdeklődésű emberek megtalálják egymást, úgy is, ha az ország különböző pontjain élnek. Ki lehet alakítani csoportokat, amikben egymást segítik, tippeket adnak egymásnak, versenyen vesznek részt, vagy csak megmutatjuk, épp min dolgoznak, ezzel is motiválva a másikat. Nem lehet azt mondani, hogy konkrétan egy valakitől tanult, hanem autodidakta módon, könyvekből, internetről, videókból sajátította el mindazt, amit jelenleg tud, de még szeretne sok mindent megismerni, megtanulni. Minden újjal, amivel találkozik szeretné kipróbálni, megtanulni. Vannak olyan minták, amelyeknek a megfejtése így 12-13 év tapasztalat után is fejtörést okoz, de éppen ebben van a kihívás. Szerencsére a világháló az alapanyagok beszerzésében is segítségére van, rengeteg fajta gyöngy létezik. Az olaszfai lét e téren kissé korlátozza az ember lehetőségeit. De ő egy nagyon kitartó mindenben, nem csak a gyöngyfűzés terén. Ha valamire nem sikerül megoldást találni, – hogyan lehet egy mintát leolvasni, honnan lehetne pont azt a gyöngyöt beszerezni, – hogyan tudja a könyvtári és kulturális programokat az általa megszerzett tudást, ismeretet a gyerekeknek, vagy a hosszabb ideje fiataloknak átadni, ő addig megy utána, amíg a megoldást meg nem találja. Hiszi, ha az ember szeretne valamit, akkor azt meg tudja valósítani, el tudja érni a célját, még ha rögös út is vezet a megoldáshoz.

Világszerte nagy népszerűségnek örvend a gyöngyfűzés, folyamatosan fejlesztenek új gyöngy típusokat, például 4-5 éve jelentek meg a többlyukú és különböző alakú gyöngyök. Most már létezik például 3 lyukú V alakú is. Ezek mind-mind újabb lehetőségeket, ötleteket adnak számára az új mintákhoz, új kihívásokat jelentenek. Készít karkötőt, nyakláncokat, fülbevalót, gyűrűt, idén a hajcsatot is sikerült „kipipálnia”. Egyelőre saját tervezésű mintája nem sok van, szerinte még csak tanul és a szárnybontogatás elején van, de munkáit elnézve már több éven keresztül én nem ezt mondanám. Új területe volt az elmúlt években a gyöngykokárdra tervezése, készítése. Én is vásároltam tőle a Vajdaságból hozzánk érkező pedagógusok számára különböző formájú és alakú különleges ékszerként hordható darabokat egy egyedi nemzeti színű kis dobozkába becsomagolva. Hatalmas sikere volt az ajándéknak.

Hasonlóan különleges alkotása a gyöngyből fűzött Művelődési Ház képe, melyet bekeretezve láthatunk a ház falán.

Célja, hogy munkahelyén, az olaszfai Művelődési Házba járó különböző korú és társadalmi helyzetű gyerek és felnőtt számára is népszerűsítse a kézimunka hasznosságát és jelentőségét, a szabadidő igazán hasznos eltöltésének módjaként.

Gellérfi Zsuzsa életének értékei

Olaszfa, Béke u.14. Kozmafai falurész

Gellérfi Zsuzsa, 6 éves kora óta lovagol. 1983.-tól Dunakeszin amatőr zsokéként, telivér lóval galopp versenyzett. Szobája falát számtalan díj, oklevél díszíti.1990 óta tart Olaszfán Gidrán lovakat. Az eredetileg huszár-lóként tenyésztett Gidrán jól alkalmazkodott a megváltozott igényekhez és mára kedvelt sport- és hobbi lóvá vált. 5 lova van. Legidősebb lova Nimród, a tíz éves mén, ami utolsó vérvonalból származik. A Gidrán ló, 1858 óta bejegyzett fajta.

A lovak tartása, tenyésztése mellet a célja, a fajtamentés és népszerűsítés is. A falu és a Hegyhát közösségi rendezvényein huszárlovas felvonulással színesíti a programokat. Lovaglást tanít. Portája nyitott a lovak iránt érdeklődő közönség előtt. Kapcsolatot tart lovas szervezetekkel, hagyományőrző lovas huszár egyesületekkel. Tagja az országos Gidrán Szervezetnek, a Gidrán Sport Lovas Egyesületnek, és a Vas Megyei Lovas Egyesületnek is.

Zsuzsa a természet, és a szülőföldje iránt érzett szeretetét, a lovak iránti érzelmeit, gyakran versbe foglalja. Édesapjával, néhai Gellérfi Józseffel közös verses kötete jelent meg, 2015-ben. A kötet címe: Szárnysuhogás és Patadobogás. Irodalmi élményei közül kiemelkedőnek tartja, hogy Olaszfán személyesen is találkozhatott Móra Magda költőnővel, akinek az édesapja Móra Ferenc unokaöccse volt. Versíróként, és amatőr előadóként, színjátszóként is igyekszik népszerűsíteni a falujához kötődő költőnő életművét. Rendszeresen díjazott előadója a Nagy Gáspár tiszteletére évente megrendezett „Költő Hazatér” vers és prózamondó találkozónak Vasváron.

Olaszfán, a Széchenyi István utca 15 sz. alatt található a Molnár család méhészete.

Molnár Attiláné Ibi agrármérnöki végzetséggel rendelkezik. Nyugdíjasként, jövedelem kiegészítésként tartja fönn a családi méhészetet. Méztermelő tevékenységével színesíti a helyi és Hegyháti tájtermékek választékát.

A méhészkedést autodidakta módon, szakkönyvekből tanulta ki. Nyolc éve foglakozik méhekkel, az anyaméhek a saját nevelésből származnak. Molnárné kilencven méhcsaláddal foglalkozik. Egy – egy családnak kb. 40 ezer tagja van. A telek végében a méhek számára ideális természeti környezet, akácos van telepítve csodás rendezettséggel. Az ültetvénynek kettős haszna van, nyári melegben árnyékot tart a kaptárok fölött, virágzáskor pedig a fák közelsége megkönnyíti a hordást.

A fasorok között helyezte el a 90 db kaptárt. Kaptárai szépen, rendezetten, gondos kezek munkáját dicsérve állnak egymás mellett katonás rendben, tisztaságban a nyílegyenes sorban ültetett akácfák alatt. Saját készítésű, keretes kaptárokat használ.

A méhcsaládokat nem utaztatja, állandó telephelyük van. Az akácon kívül, repcéről, napraforgóról, s más vegyes termőterületekről tudnak nektárt hordani a méhek. Rajzás alkalmával a méhrajt érdemes kezelni atkák ellen, ami nagyon hatásos, mert így hosszú ideig a család atkamentes lesz, az atkaszám csökkentése a legfontosabb a védekezés során.

Ő csak is, és kizárólag engedélyezett szereket használ az irtásra. Agrármérnöki tudása is segíti az egészséges állomány fenntartásában. Szakmai kapcsolatot a Méhész Szövetséggel és a méhész ismerőseivel tart.

Egy „jó évben” 15 mázsa körül van a mézhozam. A családi szükségletet jóval meghaladó mennyiségből a helyi közösségi rendezvényekre is ajándékoz, főleg Advent idején. Az óvodai, és közösség házi rendezvényein is népszerűsíti a mézfogyasztás előnyeit. A fennmaradó mennyiséget őstermelőként értékesíti, így távolabbi vidékeken is megismerhetők az olaszfai Molnár család finom mézei.

Az olaszfai Spiccermajor hatalmas tölgyfájának korát évszázadosra teszik a helyiek. A falu kiemelt természeti értékeként tartják számon. A Spiccer kb. 120 ha szántóföld, amelynek a közepén volt a major. A majorban élők a hatvanas évek elején költöztek be a faluba. Az 1980-as években a major épületei lebontásra ítéltettek. Ma már csak növényzettel befutott faltöredékei láthatók.

A fát Varga Gyula olaszfai lokálpatrióta mutatta meg.

Varga Gyula büszke szűkebb pátriájára. Ön azonos ember. Szülei, nagyszülei állattartással foglalkoztak, családja 1800-ig visszamenőleg Olaszfához köthető, családfáját ez időig vezeti vissza. Több generációs családban nőtt fel, életét az ősei örökségére építette fel. Kora gyermekkorától bekapcsolódott a ház körüli munkákba. Őrző gyerekként hallgatta a falu idős embereinek történeteit. Felnőttként egyéni gazdaság kiépítésébe kezdett. Mezőgazdasági vállalkozásában növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglakozik, testvérével közösen. De hobbijuk más irányba terelte őket. Míg testvére a borászatban, addig ő a Nóniusz lovai között találja meg a kikapcsolódás örömét. A falu szüreti felvonulásán az ő lovai kerülnek a fogatok elé.

A nóniusz Magyarországon, a mezőhegyesi ménesben kitenyésztett, törvényileg védett lófajta. A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején az osztrákok egy francia ménesből több fiatal lovat zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej, anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Ő lett Nonius Senior, a fajta „ősapja”. 17 éven át állt tenyésztésben. A kancák között voltak arab telivérek és spanyol-nápolyi származásúak is. Nonius Senior nem volt feltűnően szép ló, de ezekkel a kancákkal sikerült olyan utódokat létrehozni, amelyek megfeleltek a tenyésztési célnak, amely egy erős testfelépítésű katonai hátas és hámos lófajta kialakítása volt.

Szimbolikus alakja a „Pannon Bukolikus tájnak”, ahogy Nagy Gáspár költő is nevezi a Hegyhátat. Szülőfalujának minden talpalatnyi helyét, annak lakóit, és a történelmét is ismeri. Falusi nyelv használónak vallja magát, üzleti tárgyaláskor sem vált nyelvi kódot.

Varga Gyula nem csak büszke szűkebb pátriájára, hanem a régi értékek megőrzését, az újabbak teremtését is igyekszik előmozdítani. Ennek gyökereit otthonról, az ősi ház kemencéje mellől hozták magukkal. Hiszik és vallják a magyarság hagyományainak, szokásainak megőrzésének szükségességét, az ősi tudás hasznosítását, beépítését munkájukba. Hiszen a földet és mind azt a tudást, ismeretet, amivel rendelkezünk szokták mondani „…nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”

Faluja jövőjét illetően emberléptékű, a település saját hagyományos arculatát megtartó fejlesztésekben gondolkodik. Hitvallása szerint az fogja túlélni a civilizáció túlzásait, aki nem veti el az önfenntartás különböző formáit.

Szavait még órákig ámulattal elhallgattuk volna, mint régen a gyerekek tollfosztáskor a felnőttek történeteit a régmúlt világ csodáiról. Értékgyűjtőként, és csak azért, hogy még többet hallhassuk azokat a történeteket, legendákat, amit ő szívott magába kiskorában a felnőttektől az állatok gondozása során vissza kell térnünk hozzá.

Varga Zoltán díjnyertes borai és díjai között

Varga Zoltán, az olaszfai szőlőtermelő, több díjazott borral és pálinkával rendelkező borász, már a pincéje előtt sétálgatva várta értékfeltáró csapatunkat. Szerényen mutatta be kis vállalkozását rendben tartott, gondozott szőlőt, amelynek nagy részét odaérkezésünk előtt már a korai érés és a seregélyek étvágya miatt le kellett szüretelni. De a madarak és más erdei állatok ellen felrakott zöld háló még néhány fürtöt védett a kártevők ellen. Az erdő közelsége miatt villanypásztorral is védenie kell az egész éves munka gyümölcsét. Hiszen akinek volt és van szőlője az nagyon is jól tudja, hogy a szőlővel mindig kell dolgozni, ha szeretnénk, hogy ízletes, zamatos gyümölcsünk legyen a szüretre.

Olaszfai gyökerekkel rendelkezik, szülei is itt éltek és korán befogták a ház körüli munkába, Nem nagyon kellett erőltetni, mert szívesen tevékenykedett az állatok körül és a földeken. A hetvenes években a megnövekedett állatállományuk ellátásához már az egész család munkájára szükség volt. A kilencvenes évek elején ugyan műszaki pályára megy, de ekkor is be kell segítenie a háztáji munkákba. Sorra szűntek meg a munkahelyek a környéken, így testvérével 2000 őszén elhatározzák, hogy nem hagyják veszni szüleik örökségét. Szarvasmarhákat vásároltak, földművelésbe fogtak. Így ma már 2500 ha földet művelnek és 1500 szarvasmarhát tartanak. Van egy a Zalaco Sütőipari Zrt.-vel közösen alapított tejfeldolgozó üzemük, ahol a saját tejből állítják elő a különféle finomabbnál finomabb tejtermékeket. Olaszfa 20 km-es körzetében főként kukoricát, repcét, napraforgót, gabonaféléket és szálas takarmányokat termelnek. Kihasználják a fejlesztésekhez a pályázati támogatásokat, így 2005-ben 8 hektár körtét telepítettek. Elsődlegesen téli fajtát, amit kordonos rendszerben művelnek meg. Egy növényvédő szakember szerint ezt évente 24-szer kellene megpermetezni, amivel ő nem ért egyet, ezért a fák és növények védelmét környezetbarát, hagyományos módszerekkel valósítja meg, míg a tápanyag utánpótlást szerves trágyával.

E kis kitérő után visszatértünk a szőlőhöz, ami legközelebb áll a szívéhez. Felmenői között mindenkinek volt szőlője, bora, pálinkája. A direkt termő szőlőket kicserélte francia és magyar fajtákra, amit kordonos művelésben telepített. Csak kén és réz tartalmú szereket használ. A kemikáliákat ebben az esetben is, amennyire csak lehet, elhagyja. Természetesen bort szeretne fogyasztani, amit másoknak is szívesen kínál. A fehér fajtákat reduktív eljárással készíti, tartájban érleli. A vöröset pedig természetes erjedéssel, nem ad hozzá élesztőt. Utána minimum egy évig fahordóban tárolja, majd ezt követően egy fél évig a palackban. Borait rendszeresen – és ahogy a szőlőhegyi pince falán is látható, pedig ez csak töredéke az általa elnyert díjaknak – és eredményesen méretteti meg kistérségi, megyei, balatoni, somlói, horvátországi versenyeken. Ezért is nyerhette el 2013-as évjáratú malbecje Vasvár város bora kitüntető címet 2017-ben, amit a Békenapon, – az ünnepen, amikor a kútból is bor folyt – mutattak be az érdeklődőknek.

A szőlőművelés iránti elhivatottságát mutatja, hogy szeretné visszaadni a helyi önkormányzattal közösen a szőlőhegyek becsületét, rávezetni a termelőket a környezettudatos gazdálkodásra, illetve arra, hogy a Hegyháton is lehet minőségi borokat előállítani, minimális kemikáliával. Fő életelve, hogy „élhető világot kell hagynunk az utódainkra.” Hisz abban, hogy fejleszteni kell ezen a területen is, mivel van jövője a magyar boroknak a piacon. Mi tanúsíthatjuk is, hogy így van, mivel több palackból is kóstolhattunk szíves kínálással kísérve. Elhivatottságát, szakmaszeretetét is mutatja, hogy tagja az Oszkói Borbarát Körnek, ahol az élhető világról alkotott nézeteiről tagtársait is meg kívánja győzni. Tagja még a Somlói és az Európai Borlovagrendnek, ahol nézeteit hangsúlyozva elkötelezett híve a magyar bornak és a kulturált borfogyasztásnak. Elismerésünket, az általa végzett lelkes borász és vállalkozói tevékenységéért nem csak mi fejeztük ki és ismertük el, (bár mi csak lelkesen tudtunk gratulálni neki), hanem a Szakmai Elit is, hiszen 2017-ben az ÉV VÁLLALKOZÓJA kitüntető címet adományozta neki!

Olaszfa Vas megye déli részén, az úgynevezett Vasi Hegyháton, Vasvár várostól délkeleti irányban, mintegy 10 km-re található. A Vasvári járáshoz tartozik. Területe 1654 hektár. Rendezett szántóföldek, rétek, erdők veszik körül, völgykatlanban helyezkedik el a jelenleg 428 lelket számláló zsáktelepülés.

Első okleveles említése 1244-ből való. A község az egykori Káptalanolaszka (Főszeg, Gyöpszeg, Alszeg, Csapás), Petőolaszka és Kozmafa településekből áll. A falu birtokjogi széttagoltságának emlékét őrzi a zegzugos településszerkezet. Mai elnevezése 1942-től használatos.

A falu eddig ismert első okleveles említését a győri káptalan egy 1306. évi átirata őrizte meg.

A település területén már a római korban is éltek. A 16. században Olaszka tizedszedő központ is volt. A földművelésnek és szőlőtermesztésnek nagy múltja van. 1750 körül már írásban is elkészítették „A Pethő Oloszkai Helység Szőlő Hegybeli törvénykönyvet”, 30 artikulussal.

Az 1890-es évek közepén, a község keleti részén kezdődő dombos erdő alján, fakitermelés közben felszínre került egy római kori villa falazata és szép mozaik padlója. Szombathelyi és vasvári egyházi és világi vezető személyiségek többen megtekintették, végül a mozaikpadlózatot felszedették és elszállították. a szombathelyi múzeumban és régészeti bibliográfiában nem találták nyomát az olaszfai leletnek, ami azt bizonyítja, hogy a római kori leletekben gazdag vármegyében ez a magányos lelet elsikkadt. Az akkori feljegyzések szerint a leletek helye „a község keleti szélén a XX. században „csapásnak” nevezett egysorházas utca végét és a Sipostó-lapályt összekötő földút fölötti domboldalon, mintegy 40-50 méterrel volt a földúttól, s nem éppen az út közepe táján, inkább közelebb a „csapás” utcához.”

Műemlék temploma építésének ideje nem ismert. Egy 1340-ben kelt okirat már Szent Miklósról nevezett plébániatemplomként említi. 1685-ben a törökök zaklatásai miatt a lakosság teljesen elhagyta a falut, a templomból boltíves szentélye és falai maradtak meg.

Az 1378-ban végzett határjárás szerint „oszkó felől a völgyben Vervyze folyócska van, mellette Karakou helység, amellyel határos Olozka”. a településtől keletre húzódó domb gerincén található a Szent Miklósról elnevezett plébániatemplom. A templom-domb jellegzetes kiemelkedés a dombos falutelepülés környezetében.

Öreg templomát, amely alig fél kilométerre van a római villától, az 1920-as évek elején restaurálták. Ekkor bontották le a templomhoz ragasztott körív alakú sekrestye épületét is, mert falazata már erősen megrepedezett. a sekrestye alapfalait 2 m mélyen kiszedték, ugyanis lapos négyzet alakú, betűjeles téglái római kori építményre utaltak. Egy régészettel foglalkozó professzor megállapította, hogy a sekrestye római kori őrtoronyépítmény volt. 1906-ban a templom kőpadozata, illetve az alatta lévő kripta beomlott. üregébe a község akkori fiatal tanítója, ort János ment le. nagy érdeklődést keltett felfedezése, mivel a kriptából alagút vezetett a templomon kívülre, a közeli erdők felé északkeleti irányba. az alagút első részét a beomlásig felkutatta, azonban csak szétszórt kriptamaradványokat talált. Így kiderült, hogy a sírhelyet a korábbi századokban már megbolygatták. Valószínű, hogy az alagút a török idők építménye, de mindenképpen a templom ősiségét mutatja.

1797-ben késő-barokk stílusban építették újjá, 1980-ban renoválták, 2012-ben komplex felújításon esett át. A templomban Bencz György 1882-ben épített egyedi orgonája és B. Kopp Judit faragásai találhatók.

1941-ben az Olaszka községnév megszűnt, a község Kozmafával Olaszfa néven egyesült. Mai nevét 1942-ben kapta.

A falu iskolája 1758-tól működött, sajnos 2005-ben végleg bezárta kapuit. Az óvoda 1964-ben nyílt, és azóta is működik. Az Óvodások aktív szereplői a település valamennyi ünnepének, programjának.

Elérhető közszolgáltatások: a településen teljes körűen kiépített a vezetékes vízellátás (1985) és az elektromos áramellátás (1960), a háztartási villamos energia fogyasztók száma: 261. A faluban 1997 óta elérhető a vezetékes földgáz, a háztartási gázfogyasztók száma: 98. A település belső úthálózata közepes minőségű, távközlési ellátottság kielégítő, a településen 82 db távbeszélő fővonal van, üzleti analóg távbeszélő fővonalak száma: 8. A faluban a kábel TV nincs kiépítve. Szervezett hulladékgyűjtés megoldott, kéthetente szállítják el a települési hulladékot. A rendszeres hulladékgyűjtésbe bevont lakások száma 258. A postai szolgáltatás nagy múltra nyúlik vissza, pontos adat nincs a kezdetekről, a lakosságot érintő legnagyobb változás 2003. év végén következett be, megváltozott a szolgáltatás módja, részleges megosztással mobil postai és hagyományos kézbesítési rendszer működött, 2007-től a kézbesítést teljes egészében a mobil posta végzi. A postai ügyintézést 3 órában a helyi postahivatalban is le lehet bonyolítani.

A mai Olaszfa képére nemcsak az itt élők, hanem az innen elszármazottak és az itt nyaralóházakkal rendelkező olasz családok is hatással vannak.

Olaszfa egy jó levegőjű, csendes, nyugodt települése a Hegyhátnak. Nagy hangsúlyt fektetnek az itt élők, a település vezetőjének Landor Gyulának és a Kneipp mozgalom lelkes hívének Józsa Ritának,és a Kneipp szakértőnek, Dr. Garda Károlynak az irányítása mellett az egészségtudatos életmód kialakításának a Kneipp módszerre alapozva.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Olaszfa is. Az itt található épületegyüttes a Kneipp témaút legszebb és legsokoldalúbb állomása. A családi ház és udvara egyben a település egyik közösségi tere. A gyógynövény szegélyezte szabadtéri malom egy–egy játszma során nem csak a szellemet, hanem a folyamatos lépcsőzés mellett a testet is megdolgoztatja. A hofehér ház tornácán szőlőlugas alatt pihenhet meg az elfáradt vándor. Ittjártunkkor éppen az óvodások szüretébe csöppentünk bele. Az udvarán, a kerekes kút mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal találhatók. Az épületben a jó és páradús levegőt biztosító parajdi sós sószoba, mellett a Kneipp módszer vizeskúrájának hátteret adó eszközök találhatók, azonban ezek már csak orvosi előírásra, illetve orvosi felügyelet mellett használhatók.

Újonnan épített kilátója kényelmes megpihenést nyújt a Kneipp túraútvonalat megjárva, a dombra felérő vándornak, hogy körbe tekinthessen a fennsíkról, ahonnan jó időben még a Sümegi várat is látni lehet. (Mi is részesei lehettünk ennek a nekünk „helyiek” számára is lenyűgöző látványnak!)

A folyamatos fejlesztéseknek, melyre a település vezetői kiemelt figyelmet fordítanak, melyek anyagi hátterét a nyertes pályázatok biztosítják – megújult a Művelődési Ház, a Tűzoltószertár. Játszóterek, Pihenő park ívókúttal épült a faluközpontban településre érkezők és helyiek örömére. Rendezvénypajta biztosítja a kialakított Művelődési Ház előtti téren a rendezvények résztvevői számára a napsütés, vagy az eső a védelmet a település programjai alkalmával. Érdemes felkeresni ezt a piciny falut a Hegyháti erdők rejtekében.

Rózsika néni és férje, István büszke a település értékeire

Takács Istvánné Rózsika néni (71) diós csigát, lekváros buktát, diós és gesztenyés kiflit sütött nekünk. Amíg dagasztott, előkerült a férje, István (76) saját bora, aztán meg a harmonikája is, amin korábban sokat játszott. Megesett, hogy közösségi rendezvényre hívták, és maga is meglepődött, milyen jól szórakoznak az emberek. Megfogalmazta számunkra, hogy „mit tett az ember lelkével a mulatás: felszabadította.”  A régi falusi mulatságok élményeit, tapasztalatait így sűrítette össze: „Az ember lelke egészen megváltozik a közösségben. Feloldódik, kitombolja magát.” Pista bácsi úgy véli, hiányzik a faluból egy tanító vagy egy „kulturális felelős”, aki szervezné a közösségi életet. Saját vegyes pálinkájából kínált minket, amit ugyan Petőmihályfán főzetett, de a Telekesen maga szedte gyümölcsből.

Pista bácsiék háza 1972-ben épült, azóta Tilajban laknak. 40 éve vadászik, rengeteg trófea van a folyosón. Egy fiuk és egy lányuk van. Három éve átadta a vejének a vadászási jogot, Pista bácsi azóta tiszteletbeli tag a vadásztársaságban. Trófeára nem vadászhat, csak őzsutára, szarvastehénre, borjúra, vaddisznóra, dúvadra (rókára, szajkóra, fácánra, borzra). Amíg aktív vadász volt, minden este kiment, de már nem jár ki, csak havonta egyszer- kétszer. Amint tőle megtudtuk, a Nagytilaj – Bérbaltavár vadásztársasághoz 3100 hektár tartozik, a 90-es évek végén még 10 ezer hektár volt, Oszkó is idetartozott, illetve Mikosszéplak és Zalabér egy része. Jelenleg 22 fős a vadásztársaság, akkor 50-70 vadászt számláltak. Régebben szokás volt, hogy a tilaji búcsúra lőttek egy vaddisznót, és elosztották öten-hatan maguk közt a húst. 10 évvel ezelőttig volt minden évben vadászbál vadvacsorával Tilajban vagy Baltaváron, Potypusztán, Egerváron. „Szép is volt eljárni oda.”

Rózsika néni a konyhában, az immár megtöltött és sütőbe került kiflik, bukták illatában azt mesélte, minden hétvégén készít valamit: rétest, lepényt, gyümölcskenyeret, krumplis, sajtos vagy leveles pogácsát, diós, mákos vagy kakaós kalácsot. Természetesen krémest és tortákat is tud, ha valamelyik unokának születésnapja van. Szüretkor pogácsát, kalácsot visznek fel a hegyre, ott főzik bográcsban a gulyást. A szőlőjüket maguk művelik, Pista bácsi sokat dolgozik vele, naponta feljár, mostanában azt figyelgeti, nem forrt-e ki a bor. Rózsika néni segít, ha tud, de az utóbbi időben egyre kevesebbet, mert egyre jobban fáj a lába. 10 sor kordonos szőlőjük száz méter hosszú, ötven méter széles. A fiúknak mellettük van birtoka. Milyen szőlőtőkéik vannak? Saszla, olaszrizlig, szlanka, othello, irsai olivér. Csak saját fogyasztásra készítik a bort, de az elég is a családnak. A süteményekbe mindig Rózsika néni saját lekvárjai kerülnek, ahogy most a buktába is a szilva, a sárgabarackot csak úgy külön megkóstoljuk kanállal. Szezonálisan minden gyümölcsből tesz el – „mert így szokták meg” –, van eper, szeder, ribizli, meggy, cseresznye. Az őszibarackból kompótnak lesz, mindig sok az eltett lecsó is.

Horváthné Kántor Klára polgármester szerint olyan ízletes savanyúságokat senki nem készít ezen a vidéken, mint Rózsika néni. Gömbölyű paprikából, gyöngyhagymából, uborkából (kaporral), káposztából, céklából. A vegyes savanyúságba köménymagot nem tesz, mert a férje nem szereti, de borssal, mustármaggal is jól meg lehet azt fűszerezni. Pista bácsi mindig segít reszelni a hozzávalókat: sárgarépát, káposztát, hagymát, uborkát. Megígérjük, hogy e híresen jó végeredményt legközelebb kóstoljuk meg, tehát kell, hogy legyen legközelebb.

Rózsika néni szilvalekváros buktája és diós csigája

Érdekesség, hogy mindkét sütemény ugyanabból a kelt tésztából készül. Először 5 dkg élesztőbe egy kis cukrot és só teszünk, amelyet aztán tejben felfuttatunk. Miután felfutott, beleöntjük 1 kg lisztbe, majd hozzáöntünk 2 evőkanál olajat és egy kis tejet (amennyit felvesz, kb. 1,5 litert). Ezután összegyúrjuk tésztává. Az asszonyok „tudják, milyen gyengére kell gyúrni”! Majd lelisztezzük a tetejét, és egy konyharuhával letakarjuk (Rózsika néni még egy vánkost is rárak, hogy melegebb legyen a levegője, hamarabb megkeljen). Kb. fél, háromnegyed órát pihentetjük így. Ha már megkelt, kis cipókat formálunk, majd azokat vékonyra kisodorjuk.

Ekkor a tészta egyik részéből szilvalekváros buktát készítünk. Ajánlott a tavalyi év lekvárját felhasználni, ha még maradt, mert az idei kifolyna belőle. Hasznos tanács még lekvárkészítésnél, hogy a szalicilt ne a lekvárba tegyük, hanem a celofán tetejére, mert így az íze nem megy bele a lekvárba. A tészta másik feléből diós csiga készül. A darált dióba citromhéjat, vaníliás cukrot és cukrot teszünk. A kinyújtott tésztát tejjel kenjük meg, hogy jobban rátapadjon a dió.

Rózsa Imréné Ilonka néni egyházi énekei

Nem volt könnyű élete Rózsa Imréné Ilonka néninek, de sok vigasztalást talált az egyházi énekekben, amelyeket az édesanyja testvérétől tanult, ahogy mondta, mindig nagyon szeretett templomba járni. A korábbi plébánossal, Farkas Lászlóval 2000-2010 között számos zarándokhelyre elutazott, és Mária- illetve Jézus Szíve énekeket énekelt. Verandájára kiülve hallgattunk meg tőle néhányat, ahol diótörés közben találtunk rá. Énekei között voltak például a „Nézz le a mennyből öröködre, Mária nagyasszonyunk…” és a „Fájdalomtól roskadozva jöttünk anyánk, hozzád…” kezdetű dalok.

Tőke Aranka csuhébabákat készít, piacon árusítja őket Zalaegerszegen, Szombathelyen. Minden kukoricalevél nem jó, meg kell válogatni, melyikkel könnyebb bánni. Az út széléről, szomszédoktól, ismerősöktől szerzi be a csuhét. Modellek nélkül dolgozik, saját ötletek alapján, mondja, hogy amikor nem tud aludni, elképzel egy-egy figurát vagy kompozíciót, reggel pedig nekilát a kivitelezésnek. Összerakja az alapot, minden elem csuhéból van, a kötözések is, aztán ráragasztja a díszítéseket, száraz virágokat, a benedvesített, így formálható kukoricahajat, végül lelakkozza. Egy baba két óra alatt készül el, egy betlehem két nap alatt. Aranka a „gyüttment” találkozón Oszkóban a Hegypásztor Kör hegyén tartott kézműves foglalkozást a gyerekeknek, akik addig nem is ismerték ezt az anyagot, nem is tudták, mi az a csuhé.

Az édesapjáról, Tőke Imre neves fafaragóról (1927-1997) azt meséli, hogy pásztor és juhász volt, a Richárd majorban őrizte a juhokat, akkor kezdett faragni, mikor megromlott az egészségi állapota, fél tüdővel élt, tizennégyszer műtötték. Először egy birkát vett, aztán lett kettő, három, egyre gyarapodott a saját nyáj, mellettük volt ideje faragni, először juhászbotot, kampósbotot készített. Néha „kidőlleszkedett” a kerítésre, nem mászkált a faluban, egész nap a műhelyben dolgozott, ez volt az élete. Jó időben odaült a diófa alá, ott faragott – szobrot, képet –, mindig ténykedett valamit. Részben megrendelésre dolgozott, részben a saját elképzelései alapján. Az erdészettől kapott fát, abból faragott – például juhászt, idős asszonyt kapával –, önkormányzatok, környékbeliek, szombathelyiek, szobrászművész barátok vásároltak tőle. A kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumában több alkotása van. Templomi szobrokat is készített, így Alsóújlakra, a szülőfalujába is, és a nagytilaji Szent Márton templom számára is faragott keresztet. Hétvégéken a velemi alkotóházba járt, alapító tagja volt a Velemi Népművészeti Stúdiónak, ott mindent ők készítettek a társaival. Barátja volt az 1980-as években véglegesen Vas megyében letelepedett Ördögh László festőművész és a zalaegerszegi Németh János keramikus.

Tőke Imrének három gyermeke van: Aranka lánya, aki az összes szerszámot őrzi és édesapja jó néhány alkotását, illetve két fiú: ifj. Tőke Imre, aki édesapja „harmadik keze” volt, sokat faragott, meghalt 2006-ban, Tőke József pedig Bérbaltaváron lakik, házát megismerni a szép faragott kerítésről, ő a Nagy Gáspár Emlékház gondnoka.

A költő hazatért: Nagy Gáspárt a végakarata szerint Nagytilajban temették el. Életének nagyobb részét a falujától távolt töltötte, de az utolsó útja visszavezetett a Hegyhátra. Ez a vidék és az itt élő emberek számára is többletet jelenthet: „üzenet a szülőföldnek”, amelyből vétetett, amelyet éltetett, emelt, táplált „a reménység helytartójaként”. Amikor a sírjánál álltunk, akkor is elhangzott az ezen a tájon sokat idézett gondolata: „a remény sohasem meghaló,/ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.”.

Halála (2007) után Bérbaltaváron és Nagytilajban indult „A költő hazatér” című vers- és prózamondó találkozó, amely kinővén a két „anyaközséget”, átkerült Vasvárra, ahol a Kulturális Központ 2009-ben felvette Nagy Gáspár nevét, így a költőnek nem is két, hanem három otthona van a Hegyháton. A vers- és prózamondó találkozók a Nagy Gáspár Kulturális Központ színháztermében, a Bendefy Könyvtárban és a Békeházban zajlanak, ezután a résztvevőket Bérbaltavárra utaztatják, ahol megkoszorúzzák a kívül-belül felújított, emlékházzá alakított szülőházat (amelyen 2011-ben emléktáblát avattak, 2013-ban megnyitották a kiállítását), majd Nagytilajba mennek a temetőbe, ahol virágot helyeznek el a költő sírján.

Mivel Nagy Gáspár nemcsak a verslábak világába, de „az aranylábú fiúk” csapatába is teljes szívvel beletartozott, emlékkövet állítottak tiszteletére a nagytilaji focipályánál, és minden évben megrendezik Nagy Gáspár Labdarúgó Tornát, vándorkupával. Ezen a napon adják át a budakeszi székhelyű, a költő özvegye, Szabó Márta által létrehozott a Nagy Gáspár Alapítvány elismerését, a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti Díjat is. A focimeccsek mindig máshol vannak, a Nagy Gáspár életútját meghatározó településeken. Csapatot állít ki: Vasvár, Szombathely, Budakeszi, Pannonhalma, Magyar Katolikus Rádió, Hitel Szerkesztőség (mint egykori munkahelyei), továbbá „Gazsifalva” (Nagytilaj és Bérbaltavár együtt).

A faluközpontban álló Szent Márton templom az Európai Szent Márton Kulturális Útvonal része. Az eredeti templom a hegyen volt, mert a lakott település is feljebb, a dombok közti részen volt. Az Árpád korban építették, de elpusztult, a középkorban újjáépítették. A falu a jelenlegi helyén az 1600-as években kezdett kialakulni, a háborúk miatt a dombról lejjebb költözött. A 19. században a hegyi templomot lebontották, a helybeliek elbeszélése szerint annak köveiből építették ide a mait, lehozták bele a régi oltárt is. Az oltárkép Szent Márton híres köpenymegosztó jelenetét ábrázolja, mint római lovas katona, fele köpenyét a fázó koldusnak ajándékozza. (Azért csak a felét, mert csak fele részben volt az övé, a másik a hadsereg tulajdonának számított.) A régi templom helyén kereszt áll.

A nagytilaji szőlőhegyen Kisboldogasszony tiszteletére építették a kápolnát 1908-ban, a 80 éves Molnár Győzőné, Regi néni mesélte, hogy a családja földjén állt. Ezért az édesanyja és ő gondozta kívül-belül, mígnem 2002-ben felújították. Korábban itt tartották minden évben a szőlőhegyi búcsút, aztán kifosztották, minden kegytárgyat elvittek, csak a fából készült oltár maradt meg. Az épület sok-sok éven át csak omlott-romlott, mígnem újra rendbe hozták, és újra berendezték, nagy közösségi összefogással. Az iparosok ingyen dolgoztak, volt, aki anyagot vett, volt, aki pénzt adott, mások a kápolnabelső szépítéséhez járultak hozzá szentképekkel, oltárterítővel, díszgyertyával, szobrokkal. 2002. szeptember 8-án szentelték újra, a faluból elszármazottak és a szőlőhegyek új gazdái részvételével. A munkából a nagytilaji önkormányzat is kivette a részét. A hegyi kápolnától 300 méterre áll a híres 700 éves gesztenyefa.

Nagytilaj Vas és Zala megye határán található csodálatos természeti szépségű környezetben.

Sokáig zsákfalu volt, ma már közút köti össze a Zala megyei Pókaszepetkkel. Az egykor a számos birtokos révén elkülönült részeit más-más néven nevezték: Illéstilaj, Hermántilaj, Bazíttilaj; Hervadtfa – eredetileg Herbortfalva – nevű része már Zala megyéhez tartozott.

A Kistilaj és Hervadtfa egyesüléséből született kisközség az írásos feljegyzések tanúsága szerint már 1272-ben lakott település volt. Tilaj nevét, – a szájhagyomány szerint – egy a faluban felnevelkedő híres lóról kapta. Később lett csak Nagytilaj a település neve, mivel a falu körül sok major (tanya) nőtt ki ugrásszerűen.

A patak mellett volt a falu magja, az első település. Az ide települt pásztor családok állattenyésztéssel, főleg sertéstenyésztéssel foglalkoztak. A nagy kiterjedésű erdőkben a sertéseket az itt található makkon nevelték fel. A „siskahajtó úton” hajtották az állatokat a nagyobb vágóhidakra Sárvárra és Sopronba.

Tatárjárásról, „törökdúlásról, hogy ezen a vidéken is jártak ozsmán hadak,” nincs feljegyzés. Az 1848-49-es szabadságharcban 3 fő harcolt a faluból, akik szerencsére egészségben tértek haza. Sírjuk az ősi temetőben ma is látható.

Az 1850-es években pestis és tűzvész is pusztított a községben, amely a lakosságot megtizedelte. De a falu lakossága összefogva, együttes erővel újjá építette a falut.

A falurészek között a 1407 óta állt a Szent Márton tiszteletére szentelt templom, amelyet azonban a 19. század végén lebontottak és az akkori faluközpontban új templomot építettek. 1882-ben felszentelik a régi templom köveit is magában foglaló új Szent Márton templomot. A régi templom helyét jelző templom úti keresztet állítottak 1888-ban.

A falu rétjén, a patak mellett Babos József és neje állíttatott keresztet fiúk emlékére. A hervadtfa út mentén a Németh család fia, József emlékét őrzi a kereszt, aki az első világháborúban halt hősi halált.

A falu mellett a különlegesen szép fekvésű dombokon egykor kiterjedt szőlőhegy terült el, tetején kápolnával. A Kamondi Kápolnát Festetics Szidor építette 1707-ben.

A szőlőhegyen található a 700 éves szelíd gesztenyefa, amely még a mai napig is terem és védett vadvirágok (lila és fehérvirágú kikerics, kakasmandikó) színesítik a tájat. A hegyi kápolna búcsúja szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján van.

A különböző falurészeknek és kisebb környékbeli majoroknak egykor több mint nyolcszáz lakosa volt, ma kevesebb mint másfélszázan lakják.

A falu csendes, a pihenni vágyók részére nagyon alkalmas. Az itt élők szívesen látják és vendégelik meg, kalauzolják őket, bemutatva településüket a messziről jött látogatóknak, mesélnek a neves ősökről, akik e kis faluból indultak el világot látni, vagy helyben maradva alkottak említésre méltót az itt élők számára. Ez utóbbiak közé tartozott Tőke Imre naiv fafaragó, aki a faluban élt és dolgozott, maradandó emlékeket állított. Egyik nagy alakos szép faszobrát például az Orvosi Rendelő előtt csodálhatjuk meg.

E kis falu temetőjében lelt örök nyugalomra – végakaratának megfelelően – Bérbaltavár és Nagytilaj jeles szülötte, a „világot járt” Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő, 2007. január 16-án. Az ő emléke, munkássága előtt tisztelegve rendezi meg e két település és a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ azóta is minden évben a „Költő hazatér” Nagy Gáspár Vers- és prózamondó versenyt. A Gazsi Kupát, a Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktornát, a költő életének jelentősebb államosairól érkező csapatok részvételével bonyolítják le, minden évben más-más település ad helyszínt a bajnokságnak. Emléktúrát szerveznek a tiszteletére, amely Vasvárról induló 25 vagy 50 km-es távban és a költő sírjánál egy megtisztelő főhajtással ér véget. A hosszabb távon résztvevők a visszafelé tartó utat is gyalog teszik meg.

Nagytilaj történetét levéltári kutatások alapján Nagy Gyula autodidakta helytörténész (1911-2009) dolgozta fel, munkáját 1985-ben fejezte be. „Falukrónikáját” számos helyi és helytörténeti fotóval illusztrálva 2017-ben Nagytilaj Önkormányzata jelentette meg.

A település vezetői, élükön Horvátné Kántor Klára polgármesterasszonnyal mindent megtesznek e kis település szépítéséért, fejlesztésért. Nyertes pályázatok sorának köszönhető, hogy megújult az életveszélyessé vált Szent Márton templomuk, modernizálódnak a közösségi épületei, méltó emléket állíthattak a falu neves szülötteinek, segíthetik az itt élők mindennapjait. Igazi vendégcsalogató falu, kis ékszerdoboz a „Tilaji hegy” lábánál.

dr. Kiss Imre tanító síremléke a temetőben

Mikosszéplak életének alakulásában jelentős szerepet töltött be a néhai dr. Kiss Imre. Róla a volt polgármestertől, Horváth Istvántól, valamint a falu néhány idősebb lakójától tudtunk tájékozódni, akik egytől-egyig szeretettel és tisztelettel emlékeztek a falu egyik legnagyobb közösségkovácsoló egyéniségére.

Dr. Kiss Imre (1907-1994) pedagógusi pályáját Vasváron kezdte, tanfelügyelőként. Ezzel követte a családi hagyományt, hiszen szülei és nővére egyaránt pedagógusok voltak. Munkásságának egyik fontos, a település életére is kiható eseménye volt, hogy részt vett a körzeti iskolák létrehozásában. Ezután igazgatóhelyettesként tevékenykedett. Színdarabokat, énekkart és zenekart működtetett. Az amatőr művészeti közösségek nagy népszerűségnek örvendtek az itt élők körében. Ő maga is játszott hangszereken, hegedűn és zongorán. Borsits Magdi néni, férjezett nevén Németh Károlyné, aki szerepeiért elismerő okleveleket kapott, nagy szeretettel beszélt lányként és édesanyaként megélt fellépéseikről. Szigligeti Ede: Liliomfi, valamint Csíki Gergely: A nagymama című darabját említette. Ez utóbbi főszerepét már asszonyként játszotta.

Azt is megtudtuk, hogy a Tanító úr jó barátságot ápolt Sárdy Jánossal (neves színész, operaénekes volt), aki azzal segítette a társulatot, hogy jelmezeket szerzett az előadásokra. Magdi néni máig nagyon büszke rá, hogy a nagymama főszerepét Honthy Hanna (Kossuth-díjas színművésznő, operettprimadonna, érdemes és kiváló művész) ruhájában alakította.

Az előadások bevétele is hozzájárult az 1930-ban megépített Hősi emlékmű felépítéséhez, melynek kezdeményezője és a folyamat koordinátora szintén dr. Kiss Imre volt, amit az emlékművön ma is hirdet a tábla.

Dr. Kiss Imre fáradhatatlan munkával felpezsdítette a község kulturális és közösségi életét, amiért a mai napig nagy tisztelet övezi Mikosszéplakon. Gondolkodásmódja, munkássága példát állít mindannyiunk elé.

A Mikos család építtette a templomot is

Mikosszéplakon ma is szeretettel gondolnak vissza báró Mikos Edére. Horváth István, a település volt polgármestere, a Települési Értéktár Bizottság jelenlegi elnöke mesélt erről.

A Mikos-família 1669-ben kapott magyar nemességet, majd a XIX. században (1825-ben) bárói címet is. Cselédjeikkel példásan jól bántak, jó gazdák voltak, így emlékeznek rájuk. Ők építtették Mikosszéplak két legjelentősebb és legismertebb épületét, a Mikosd-kastélyt és a Szűz Mária Neve templomot. Előbbit a későbbiekben gyermek- és felnőtt üdülőként is használták. Mikos Ede báró jó barátságot ápolt a festő, Than Mórral, aki bevezette a családot, de leginkább a báró fiát, Jánost a festészet fortélyaiba. Ennek köszönhetően a templomban a mai napig látható az oltár mögött Mikos János festménye. Than Mór 1869-ben festményt készített báró Mikos Edéről, melynek hátterében látható a Mikosd-kastély is. Mikos Ede báró halála után (1873) lányaira, Olgára és Gizellára szállt az uradalom, mert fiát, Mikos Jánost kitagadta, pazarló életvitele miatt. 1876-ban azonban a két lány és János egyezséget kötött, így a báró fia megkapta a sorokújfalvi és a mikosdi uradalmat. Nem sokkal később viszont Mikos János rossz anyagi helyzete miatt kénytelen volt eladni a kastélyt és az uradalmat, így 1891-től Zierer Vilmos bécsi bankár lett az új tulajdonos. A későbbiekben SZOT gyermek- és felnőtt üdülőként is használták, majd leépült, tönkrement. A faluban tett fejlesztésekért, építkezésekért és az emberekkel való jó bánásmódért a település lakói kezdeményezték, hogy az akkor még csak Széplaknak nevezett községet nevezzék át a Mikos család után. Így 1906-ban a falu új neve Mikosszéplak lett, örök emléket állítva a Mikos családnak, leginkább báró Mikes Edének.

Bozzai Lajos bácsi nagyon büszke a vasalógyűjteményére

Mikosszéplak lakói fontos értéknek tartják, hogy a településen élő Bozzai Lajos gyűjtésbe kezdett. Otthonában láthatunk régi használati eszközöket, de ő maga leginkább vasalógyűjteményére büszke. Bozzai Lajos először egy kovácsnál dolgozott, ahol hamar kitanulta a szakmát. Saját elmondása szerint lócipész volt, azaz patkoló kovács. Mikosszéplakon sosem volt műhelye, sokfelé dolgozott a környéken a szakmájában. Dolgozott még a termelőszövetkezetben, az Állami Gazdasági Majorságban, a Veszprémi Építőipari Vállalatnál, a KTM-ben és Zalaegerszegen a vízműveknél.

Több mezőgazdasági szerszám díszíti házának falait, de vasalógyűjteményének híre terjedt el legjobban a településen. A gyűjtemény jelenleg tíz darabból áll. Amikor megjelentek a villanyvasalók, Lajos bácsi elgondolkodott azon, hogy el fognak tűnni, szemétre kerülnek a régi vasalók, és megpróbált minél többet összegyűjteni. Eldöntötte, megment belőle annyit, amennyit csak tud, mert nem csak funkciójuk volt fontos, és hogy az utódok is megismerjék ezeket az eszközöket, mint a múlt egy darabját, hanem külsőre is szépek voltak. Arra már nem emlékszik, hogy melyiket honnan szerezte be, egyről tudja biztosan, hogy Zalaegerszegről való. A gyűjtemény gyarapodásához hozzájárult 1-2 mikosszéplaki lakos is, akik tudtak arról, hogy Lajos bácsinál jó helyen lesznek, és még nem dobták ki a szemétre. A vasalók öntöttvasból készültek, van köztük egészen díszes is, mintha nem csak vasalásra szánták volna. Bozzai Lajos előszobájában, virágokkal körbevéve foglalnak helyet a régmúltat idéző vasalók, melyek száma már nem biztos, hogy növekedni tud, de Lajos bácsi bízik benne, hogy még sikerül néhány példánnyal gyarapítania gyűjteményét.

dr. Kiss Imre tanítónak nagy szerepe volt az emlékmű állíttatásában

Mikosszéplak lakóinak életében fontos szerepe van a Hősi emlékműnek. Az emlékmű a Szűz Mária Neve templom közelében, a Rákóczi utcában áll. Sokan úgy tartják, hogy Mechle Béla készítette, mert a környező településeken (Türjén és Alapon) két évvel korábban hasonló stílusú emlékműveket épített. Az biztosan állítható, hogy a falu néhai tanítójának, dr. Kiss Imrének nagy szerepe volt az emlékmű elkészíttetésében. Ezt támasztja alá a talapzat hátoldalán látható felirat is: „E szobor dr. Kiss Imre tanító kezdeményezése és vezetése mellett épült 1930. évében.” A volt tanító a faluban színdarabokat, énekkart és zenekart működtettet, és az előadásokból származó bevétel egy részét az emlékmű felépíttetésére használták fel. A 2000-es években már szükségessé vált a felújítás, amire 2011 decemberében kerülhetett sor. A felújítás során kipótoltál és lefestették a talapzatot, festést kapott a szobor is.

A talapzat felső részén, körben kerültek elhelyezésre az I. világháborús emléktáblák. A talapzat elején az elhunytaknak, oldalán a hadba vonultaknak és sebesülteknek, hátoldalán a hadifoglyoknak állítottak emléket. A II. világháborús emléktábla a talapzat elülső oldalán, annak alsó részén került elhelyezésre, rögzítési technikája is más, mint az eredetileg elhelyezett tábláké. Mikosszéplak lakosai minden évben megemlékeznek hőseikről az emlékműnél.

A Széplaki-patak két oldalán elhelyezkedő, nevéhez méltóan szép fekvésű Mikosszéplak a Vasi-Hegyhát keleti szélén fekszik. A megye délkeleti sarkában, a városoktól messze található, egyedül Vasvár van elérhető közelségben (19 km). A község keleti határát a Szajki-tavakká felduzzasztott Csörgető-patak képezi, de délnyugatról is vízfolyás határolja.

A település első okleveles említése 1279-ből származik. A falu a középkorban a szomszédos Botkaházával és Endrédpusztával a széplakiaknak is nevezett Bottka család birtokában volt.

A falu lakosai már az 1500-as évek végén kénytelenek voltak a töröknek hódolni. A században, a zálogbirtokosok által kirótt elviselhetetlen terhek miatt a lakosok kozül sokan költöztek át Zala megyébe.

A jelentős köznemesi família a környéken szokatlan módon egészen a 18. századig megőrizte birtokait, az azonban már annál szokványosabb, hogy a kihalt család birtokai a Festeticsek kezébe kerültek. 1767 körül a Festetics-család új jobbágyokat telepített le, akik rövid ideig el is különültek a korábban itt lakóktól, mert Új Széplak néven írták össze őket az Úrbéri összeírások során.

A 19. század elején tőlük vette meg báró Mesznil János. Tőle 1836-ban a község nevében is megjelenő Mikos-család szerezte meg. Ők építették fel a falun kívül az 1850-1860-as években hatalmas romantikus, historizáló stílusú kastélyukat, mely a családról a Mikosdpuszta nevet kapta; innen ered aztán a mai falunév előtagja.

A mikosdi uradalomban született és nevelkedett Sobri Jóska, a 19. század első felének neves betyárja.

„Sobri Józsi híres betyár / Kit megfogni már sok kíván / Kerék piros az orcája / Ezer csók illenék rája./ Piros selyemből van az öve / Nagy dupla pisztoly van ráfűzve / Kordovány pisztoly bőrből csizmája / Ugy lép benne, mint a páva” – énekelték a jóképű, daliás – ám négy dunántúli vármegye pandúrjaival égre földre kerestetett Sobri Jóskáról a leányok. A mikosdpusztai kondás fia 18 évesen már peres iratokon szerepelt, midőn az eplényi kanásztól négy társával hat disznót lopott, s az orgazda rajtaveszett. Vas vármegye fenyítő törvényszéke Szombathelyen, 1832. évi Szent Iván-napi törvényszakasz alatt tartott ülésén, Pap, vagy Sobri Józsi, mint fegyveres csavargó ellen, aki tolvajlásait „gyakoriziben megújította” még két esztendei fogvatartást és „fertályanként nyerendő” 30, összesen 60 „pálczaütéssel” történő megfenyítést ítélt. A „tömlöczi tartásukra” fordított költségeket Márton István alszolgabíró „javadalmaikból bevétetni elhatároztatik”. A Sobrival kapcsolatos források mindig jóképű, daliás legényről szólnak. Szabadulása után tovább folytatta a betyár életet. Amilyen mértékben távolodott a becsületes élettől, úgy nőtt betyárságának híre. Csakhamar Vas, Zala, Veszprém és Győr megyék összes haramiája őt tartották vezérüknek, akinek feltétlen engedelmességgel hódoltak. A nép szemében hős volt, aki a véres harcokat kerülte, s a nőkkel szemben mindig nagy tisztelettel viseltetett. A hatóság megelégelve rablásait, vérdíjat tűzött ki a fejére. Egy ilyen hajtó csapatnak sikerült Sobri és társait 1837. március 17-én a Tolna megyei Tamásiban elfogni. Sobri Jóska történetét a bírósági iratok mellett Eötvös Károly Balatoni utazás című könyvéből ismerhetjük meg, Sobri szerelmének Répa Rozi történetével együtt.

A 19. század végétől, amikor egy bécsi bankárcsalád tulajdonába került a kastély és az uradalom, jelentős mintagazdaság épült ki a kastély körül, ahová vasút is vezetett. A második világháború után azonban mindez szétzilálódott: a gazdaság leépült, a vasút megszűnt és a hosszú ideig gyermeküdülőként használt kastély romos állapotba került.

A falunak és a környező gazdaságoknak az 1930-as évek elején több mint ezer lakosa volt, ma mintegy háromszázhetvenen lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Mikosszéplak is. A község főterén található Kneipp park a gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval és napórával várja a felfrissülést keresőket. A Kossuth utcai volt Turistaház épületében Kneipp szobát alakítottak ki a hosszabb ideig itt tartózkodók számára.

A nagyon kicsit, csodás fekvésű település lehetőségeihez mérten fejlődik. A volt iskolaépület átalakítása, korszerűsítése is folyik napjainkban. Itt szeretnének kialakítani a település lakói számára egy modern közösségi teret, a falu rendezvényeinek helyet adó udvarral. A kis színpaddal, kemencével felszerelt zárt terület a gyerekek és felnőttek számára biztosítja majd a jövőben a kulturált kikapcsolódás lehetőségét. A település vezetősége ezzel is szeretné az itt élők számára élhetőbbé varázsolni a mindennapokat.

A gondos kezek által készített kiflit méltán illetik a „finom” jelzővel. Fontos szerepe van a közösségi rendezvényeken, szeretik a falubeliek. Ottjártunkkor két hölgy, Katona Lászlóné és Rumi Antalné készítette el ezt az ízletes süteményt. Elmondásuk szerint, Kámban 1962-től sütik a finom kiflit, amit egy vasvári hölgytől, Manci nénitől sajátítottak el, aki sütni tanította a helyi asszonyokat. Ilyenformán a recept nem saját, ám úgy beépült a falu életébe, hogy már teljesen magukénak érzik. Maga az elkészítés nem bonyolult, és elég kiadós sütemény.

Kámban 1962 óta sütik a finom kiflit

Lássuk hát a receptet:

Tészta: 25 dkg liszt, 10 dkg vaj, 3 tojássárgája, 1 kis pohár tejföl, cukor, só

Töltelék: 20 dkg porcukor, 1 vaníliás cukor, 1 citrom reszelt héja, 15 dkg dió/mák, 3 felvert tojásfehérje

Összegyúrjuk az alapanyagokat, majd gyúródeszka nagyságúra nyújtjuk. Ezt megkenjük zsírral, majd feltekerjük, mint a palacsintát. A feltekert tésztát tányérra helyezzük, s pihentetjük (Erzsi néniék szerint minél tovább pihentetjük, annál kezelhetőbb állagú lesz a tészta). Legalább egy órán át kelesztjük. (Ők egy napig szokták hagyni a hűvös kamrában vagy hűtőben.) Pihentetés után, a feltekert tésztát 25 darabra vágjuk, s ezeket kistányér méretűre nyújtjuk. Ezután következhet a töltés: a kikevert masszával megkenjük a kinyújtott tésztákat, s feltekerjük kifli vagy palacsinta formára. Végezetül behelyezzük kifliket a tepsibe, s 180 0C-os előmelegített sütőben, 10-15 perc alatt pirosra sütjük.

A sütemény elkészítésében szívesen vesznek részt a gyerekek is, így biztosan nem vész a feledés homályába ennek a finom süteménynek a receptje.

Sári Józsefné mesélt a település történetéről

A 88 éves Sári Józsefné (Ilus néni) féltve őriz néhány régi helytörténeti kiadványt, dokumentumot, melyek segítségével felidézte a kámi határrészhez fűződő számára is érdekes történeteket. Az egyik ilyen történet a harangokról szól: „Hová lettek a jeliszentegyházi harangok?”. Régen, ahogy most is, Jeliszentegyház nevű dűlőn állt a falu, ami a török dúlás következtében a templommal együtt elpusztult. A templom harangjait azonban sikerült kimenteni. A kámi emberek hite szerint a falu lakói a templomuk mindkét harangját a Herpenyő patakba rejtették el a törökök elől. Ott, ahol a Herpenyő kanyarodott, a malomnál dobták a vízbe a harangokat. Ilus néni szerint talán még ma is a Herpenyő iszapja alatt vannak a jeliszentegyházi harangok.

Ugyancsak érdekes a kámi temetőkápolna harangjának történte is. 1916-ban, egy júliusi délutánon harangoztak vele még egyet, aztán egy nagy huppanás hallatszott, amikor a toronyból leejtették… (Be kellett adni háborús célokra.) A kámi uraság megneszelte, hogy el akarják vinni az értékes harangot, és még idejében megegyezett a zsennyeiekkel, hogy az értéktelenebb zsennyei kápolna-harangot áthozatják Kámba, és azt adják be hadi célokra, beöntésre. Így az értékes, feliratos, érmekkel és bevésésekkel ékesített, díszes kámi harang megmenekült, mert még időben átszállították a zsennyei kápolnába.

Ilus néni emlékszik még arra az akácfára, amit Bezerédj György hozott be Észak-Amerikából. Ez volt az első akácfa Magyarországon. A kis fát a kámi kastély díszparkjában nevelték nagyra. 1918 táján villámcsapás érte, és a belsejének nagy része kiégett. Mindent megtettek az értékes fa megmentéséért, a törzse azonban egyre csak gyengült. Egy szélvihar végül kidöntötte a hatalmas öreg akácot, azonban a törzsével a földnek dőlve is még mindig zöldellt. Ilyen vigasztalan helyzetben élte utolsó éveit a híres kámi akácfa egészen 1950-ig.

Az egyesület aktívan részt vesz a település kulturális életében

A MozduljunKám Egyesület az 1993-as évi alakulásától kezdődően megszakítás nélkül tevékenykedik Kám településen. Az egyesület jelenleg 17 fős tagsággal és számtalan önkéntes segítővel dolgozik, vezetőjük Závecz Györgyné Erzsébet. Elnevezésük is mutatja, azzal a szándékkal jött létre e közösség, hogy megmozgassák a falu lakóit, felelevenítsék régi hagyományaikat és színvonalas szórakozási lehetőséget biztosítsanak az itt élők számára. A kezdeti időktől fogva sokrétű a tevékenységük, nem specializálódtak egy területre. Rendezvényeiken és az általuk szervezett szakkörökön, foglalkozásaikon a község bármely lakója részt vehet. Programjaik közül érdemes megemlíteni a zenés mozgásfejlesztő tornákat, a tánctanfolyamokat, melyeket felnőtt és gyerek csoportok részére is indítottak. Nagy népszerűségnek örvendenek tagjaik sorában az egy-egy tájegységet, természeti érdekességet, vagy akár egy jeles rendezvényt felkereső kirándulásaik, nyári közös nyaralásaik egy-egy tó partján, vagy egy hegy lábánál. De voltak együtt Erdélyben, Olaszországban és a magyarországi hegyek, dombok megmászása mellett gyakran kirándulnak a közeli Ausztria hegyvidékein is. A kulturális programok iránt érdeklődők író-olvasó találkozókon, színházi előadásokon, koncerteken vehetnek részt. Az egyesület elhivatottan őrzi a régi hagyományokat, így rendezvényeiken bemutatják, népszerűsítik településük és a Hegyhát hagyományait, szokásait, felelevenítve a régi idők hangulatát. Ilyenek a például a Májusfaállítás, Falunap, Szüreti felvonulás, az életnagyságú Betlehem készítése, Adventi koncert, mely programokat mindig egy közös vacsorával zárnak, melyen tájjellegű ételeket esznek és a helyi borokkal koccintanak. Augusztusban szervezik meg a nagysikerű, immár hagyománnyá vált „AliglátunKám” éjszakai túrát, amelyet játékos vetélkedővel és „faluvacsorával” tesznek izgalmassá. A környező települések kulturális életébe is bekapcsolódnak saját produkciójukkal, népdalokkal, színdarabbal és táncműsorokkal. Fellépnek a Hegyháti Toborzón, de a Hegyhát Falunapjainak állandó szereplői. Bevételeik az önkormányzati támogatásból, tagdíjakból, az egy százalékos felajánlásokból és pályázati forrásokból tevődnek össze, viszont a legtöbb rendezvény a falu lakóinak összefogásával valósul meg.

A település híres embereinek képei is helyet kaptak a gyűjteményben

A 2008-ban létrehozott gyűjteményt a község régi postaépületének helyén alakították ki. Magát az infrastruktúrát pályázati pénzből valósították meg, a gyűjtést a helyi közösségi élet aktív ébren tartói, a MozduljunKám Egyesület tagjai végezték. Nekik, és a helyi fiatalság bevonásának köszönhetően a látogató széleskörű képet kaphat Kám múltjáról, ha e gyűjteményt megtekinti. Nem csupán régi használati tárgyakat találhatunk itt, hanem egyházi dokumentumokat, képeket, leírásokat a falu egykori híres szülötteiről, itt élő alkotókról, vagy épp az egykoron itt élő nemesekről. Itt élt és alkotott Kisfaludy Sándor költő, s Bodor Miklós grafikusművész, itt született dr. Holenda Barnabás, bencés szerzetes és tanár. Az ő egykori háza berendezéséből is láthatunk itt bútorokat, melyek restaurálásukat követően, kiemelkedő darabjai lesznek e gyűjteménynek. A kiállítás fokozatosan bővül, hiszen az itt élők saját féltve őrzött tárgyaikat is szívesen adták és adják be a közösbe. Alkalomadtán, ha vendég érkezik hozzájuk, büszkén vezetik végig a gyűjtemény falai között, bemutatva neki falujuk történelmének fontosabb állomásait, mindazokat a tárgyakat, dokumentumokat, amelyek akár a gyermekkorukat is felidézi, fűszerezve, színesítve azt saját élményeikkel, az egykori mindennapok emlékeivel.

A park egykor a kastély kertje volt

A mai park az egykori kastély kertje volt, s ma fontos közösségi térként tartják számon. Maga a kastély utolsó lakói a Bezerédj-család tagjai voltak. Az eredeti kastély épületét 1972-ben elbontották, mára az un. kiskastély maradt az utókorra, amely jelenleg óvodaként üzemel. A hatalmas fákkal, burjánzó növényekkel teli parkot sétautakon járhatjuk körbe. Ebben a községben is helyet kapott a Kneipp-park, mely sokszínűségével remekül beleillik a környezetbe. A park közepén magasodó domboldalra felmászva elénk tárul Kisfaludy Sándor kopjafája. Az elbeszélések szerint ennek helyén állt egykor egy hatalmas hársfa, itt alkotta számos versét, míg feleségével, Szegedy Rózával 5 évig a kámi kastélyban élt. Az egykori kastélypark sajátossága még a hatalmas befogadóképességű fedett közösségi tér, s a mögötte elhelyezkedő terület, ahol 2014 óta minden kámi születésű gyermeknek facsemetét ültetnek. Évente egyszer, ünnepélyes keretek között ültetik el a névre szóló kis fákat.

A Szent János patak szelte sajátos mikroklímájú parkot „Kám tüdeje”-ként is emlegetik. A patak mellett, a park bejáratánál magasodik Nepomuki Szent János, a hidak és folyók védőszentjének szobra. A terület szélén található a nemrégiben épített közösségi kemence, ahol a rendezvényeiken együtt készíthetik el hagyományos fogásaikat a falu lakói. A rendezvényeik itt végződnek, s miután elkészülnek a finomabbnál finomabb fogások, együtt fogyasztják el a park közepében lévő közösségi téren. A falu közösségi életének központi helyszíne a régi „kertészkert”, hiszen itt a hatalmas ősfák és a legkisebbek facsemetéi alatt nagyon jó együtt kikapcsolódni, megpihenni a dolgos hétköznapok után.

Kám község a Rába-völgy középső részén fekszik. A Rábától a Csörnöc-Herpenyő választja el. A 8-as és a 87-es főút találkozásánál kiemelkedően jó közlekedésföldrajzi helyzetben található, hiszen Vasvár csak 10 km-re van, a megyeszékhely pedig 26 km távolságban fekszik.

Ennek a hegyháti településnek az első okleveles említése 1292-ből származik. Neve Kán honfoglalás kori vezér egykori szállására utal. A szomszédságában fekvő egykori Jeli faluval együtt a Káldy család birtoka volt középkorban. Mindkét falunak ekkor volt már temploma. Jeli Szűz Mária-temploma azonban a török korban a faluval együtt nyomtalanul elpusztult, filiája viszont, a kámi Szent András-templom, barokk formában átépítve a mai napig áll.

A falu újkori birtokosa a Bajáky-család volt, akik kastélyt, úri lakot is építettek a faluban. Majd a tulajdonlásban őket követő Szegedy család élt itt hosszabb ideig, az 1800-as évek elején Kisfaludy Sándor költő és felesége, Szegedy Róza. A kastély és a birtok később a Bezerédj család kezére került, akik itt alakították ki egyik központjukat. A kastély sajnos az 1970-es években lebontották, a nemesi lakhelyre csak az egykori park maradványai utalnak. Itt áll az az emlékmű, amely Kisfaludy és felesége emlékét idézi. A Bezerédj családra pedig a temetőben található – ma ravatalozóként használt – Bezerédj sírkápolna és a körülötte található sírkövek utalnak.

A falu határában, a Hegyhát fennsíkján található a Jeli arborétum, a Hegyhát és Vas megye egyik legjelentősebb természeti értéke.

A 74 hektáros kert az ország legnagyobb arborétuma. Rododendronok (13 hektáron 300 fajhoz tartozó több ezer bokor van itt!) és foltokban együvé telepített, azonos fajtájú tűlevelűek jellemzik. A híres Jeli Arborétumot különösen májusban, a rododendron virágzásának idején keresik fel szívesen a turisták. A hosszú magára hagyatottság miatt a kert egykori képe átalakult, de még így is minden négyzetméterén őrzi megálmodója, Ambrózy-Migazzi István keze nyomát.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Kám is. A Bezeredj-kert bejáratánál található Kneipp park a gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülést keresőket.

Az egykori körjegyzőségi és plébániaközpontnak a második világháború előtt mintegy nyolcszázhatvan lakosa volt, ma mintegy négyszázhúszan lakják.

A MozduljunKám Egyesület tagjainak köszönhetően, a Hegyhát egyik legaktívabb közösségi életet élő települése Kám. Az itt élők mindennapjaihoz, az Egyesület munkájához biztos hátteret nyújt a település vezetése. A jól felhasznált pályázati forrásoknak köszönhetően felújított, modernizált intézményei, a szabadidős programoknak kulturált hátteret biztosító gondozott terek és parkok teszik szebbé az itt élők mindennapjait.

Szecsődi András még ma is foglalkozik zsúpkészítéssel

Szecsődi András zsúpkészítő, a népművészet ifjú mestere hegyhátszentpéteri lakos. Egyike azon keveseknek, akik ma is aktívan foglalkoznak a zsúpkészítéssel. András eleinte autodidakta módon kezdte elsajátítani a mesterséget, majd a szakmában jártas mesterektől – Nagy Endre, Kaiser István – tanulva tökéletesítette tudását. 2011-től a saját, 4 hektáros területén megtermelt alapanyagból dolgozik. 12 ezer darab zsúpot tud elkészíteni évente a megtermelt alapanyagból, ami kb. 600 nm tető lefedésére elegendő. Hosszú a folyamat, mire az őszi vetésű rozsból a tetőre kerül a rozsszalmából készült zsúp. András az aratást június végén, a teljes érést megelőzően, az un. viaszérésben egy speciális arató- és kévekötő géppel végzi, ami lehetővé teszi, hogy törésmentesen egyben maradjon a rozsszalma. A learatott szalmakévéket kepébe rakja és két hétig száradni hagyja, majd a behordást követően kazlakban tárolja. A felhasználás előtt saját gépeivel csépli és tisztítja az alapanyagot. A hulladék sem megy kárba, mivel abból koszorúalapok készülnek, vagy kis kockákba bálázva téli tüzelőnek is alkalmas. A megtisztított és kicsépelt kévékből megkettőzéssel készíti el a zsúpokat. Kétféle zsúpot készít. Az egyik a „tökös alsó”, vagy szoknyás zsúp, a másik pedig a „gatyás”, vagy sima zsúp. Az elkészült zsúpokat saját szálukkal megkötve rögzíti fel az általában 40 cm-es léckiosztású tetőkre. Az alsó sorra köti a szoknyás kévét, a többi sorba pedig a sima zsúpok kerülnek, majd a Vasi-hegyhátra jellemző fonott tarajos gerinccel zárja a tetőt. Más tájegységeken jellemző még a sározott, vagy ömlesztett szalmás gerincfedés is, amit szintén el tud készíteni András. Szinte az ország minden részébe hívják dolgozni. Főleg tájházak tetőfelújítását végzi, de néha magánszemélytől is kap megrendelést kerti kiülők, présházak fedésének elkészítésére. Természetesen saját falujában, a hegyhátszentpéteri tájház zsúpfedésének karbantartását, felújítását is András végzi.

Molnár Imre polgármester beszél a faluház jelentőségéről

Nagyon fontos szerepet tölt be Hegyhátszentpéter közösségi életében a Faluház, mivel Molnár Imre polgármester úr elmondása szerint már 25 éve a kocsma is bezárt, így ez az egyetlen hely az alig több mint száz lelkes településen, ahol az emberek össze tudnak jönni. A Faluház egy igazi multifunkcionális közösségi tér, aminek nincs állandó nyitva tartása, de mégis szinte folyamatosan az itt élő emberek rendelkezésére áll a nagyon lelkes és elkötelezett önkormányzati munkatársaknak köszönhetően.

Az igényesen kialakított, és a helyi igényeknek tökéletesen megfelelő épület nem építészetileg, hanem sokkal inkább a falain belül zajló pezsgő közösségi élet tekintetében képvisel a helyben élők számára értéket. Az épület külső felújítása pályázati támogatások segítségével készült el, míg a belső kialakítás, felújítás a közösség összefogásának, társadalmi munkájának eredményeként valósult meg. Először a vadásztársaság segített a festékvásárlásban, majd a helyi emberek saját maguk adták össze a felújításhoz szükséges anyagok költségét és kalákában végezték a munkát is hétvégenként a téli időszakban. Minden hétvégén más-más család főzött a munkában résztvevőknek. A közös munka során igazi közösség kovácsolódott, a falu lakossága egy nagy családdá vált, melynek tagjai az élet mindennapjaiban is számíthatnak egymás segítségére és ma már számos szabadidős programban együtt vesznek részt. Az összefogás eredményeként ma a Faluházban található könyvtár, konditerem, nagyterem, teakonyha, és egy nagy konyha is közös éléskamrával, melyben mindig feltöltött hűtő- és kamrapolcok állnak készenlétben a közösségi programok kiszolgálására. Az udvaron fedett kiülő készült, melynek folytatásaként hamarosan elkészül a közösségi kemence is. A Faluház ad helyet az önkormányzat által szervezett programoknak, rendezvényeknek (nőnap, idősek napja, zenés mikulásváró, kézműveskedés, családi nap, stb., de a település lakói is bármikor igénybe vehetik névnapok, születésnapok, ballagások, baráti összejövetelek, esküvők, vagy szükség esetén halotti torok alkalmával.  A Faluházba járnak beszélgetni, játszani, találkoznia gyerekek és a fiatalok, akik a szülők mintáját követve jó közösségként együtt működnek.

A tájház eredetileg egy paraszti lakóház volt

A berendezést a falu lakóinak felajánlásaiból alakították ki

A falu szélén álló tájház 1891-ben épült, eredetileg szegény paraszti lakóház. A fokozottan védett épület és a térség jellegzetessége a máig fennmaradt festett oromzat, amely Tőke János festő-asztalos munkája. A ház csak helyben fellelhető alapanyagokból épült.

Az 1970-es években Szakály Ferenc tanító felfedezte az épület adottságait. Előrelátó és értékmentő szándékkal, feleségével megvásárolták a romos állapotú lakóházat, melyet fokozatos munkával – eredeti jellegét figyelembe véve – alakítottak át tájházzá. A ház berendezését a falu lakóinak felajánlásaiból gyűjtötték össze, majd iskolai szakkör keretében a gyerekekkel tették rendbe azokat. Az épület három részből áll, s ezek mindegyikét a tornácról lehet megközelíteni. Az első részben helyezkedik el a tisztaszoba, középen a konyha, ahol a napközbeni élet folyt, hátul pedig a család éléskamrájaként szolgáló helyiség. A tájházhoz tartozik a Döbörhegyről áthozott torkospajta épülete, ahol a szénát, a szekeret, valamint munkaeszközeiket tárolták; egy borospince, melyben fellelhető egy Petőmihályfáról megmentett régi szőlőprés; egy kovácsműhely, melynek berendezése egy Püspökmolnáriban összedőlt műhelyből való, s az állatólak, melyeknek teteje szintén zsúpfedél.

Jövőbeli tervek közt szerepel, hogy helyi őshonos növényeket ültetnek a tájház kertjébe, terveznek hagyományőrző napokat, melyek keretében régi mesterségekbe kóstolhatunk bele, s a tájházban összegyűjtött berendezések mintájára készíthet majd az érdeklődő használati tárgyakat.

A jelenlegi helyén már a középkorban állt egy ősi templom

Hegyhátszentpéter település számára kiemelkedően fontos vallási és történelmi értéket képvisel a falu egyetlen temploma, a Szent Péter és Pál Római Katolikus Templom. Egyes levéltári kutatások bizonyítják, hogy a jelenlegi templom helyén már a középkorban, az 1100-as években állt egy ősi templom, amelyet az 1740 –es évek körül újraépítettek a megmaradt romok helyén, és azóta is folyamatos restaurálások alatt áll. Legutóbb a 2000-es évek elején történt jelentősebb felújítás, amely során arra is fény derült, hogy a szentély alatt nincs lebetonozva a föld. Kutatások még nem igazolták, de valószínűsítik, hogy a régi nemesi családok tagjait itt helyezték végső nyugalomba. Az épített örökség érdekessége, hogy egy halom tetejére épült, amely egykor temetkezési helyként szolgált. Köztudott az is, hogy az 1900-as évek előtt a temető a templom körül helyezkedett el. A településen máig fennmaradtak olyan hagyományok, amelyek régi időkre nyúlnak vissza, és a templomhoz tartozó felekezet valamilyen formában ma is őriz. Ilyen a halottvirrasztás hagyománya, amely során az asszonyok összegyűlnek a templomban, és közösen imádkoznak a halott lelkének mennybemeneteléért. Érdemes még megemlíteni azt a több évre visszanyúló hagyományt, mely során a felekezet tagjai az önkormányzat támogatásával elutaznak a homokkomáromi kegyhelyhez, és imádkoznak a falu lakosságáért és a családjuk egészségéért.

Hegyhátszentpéter lakosai felekezeti szempontból egy homogén közösség, a helybéliek nagy számban részt vesznek az egyházi közösség életében, bekapcsolódnak a szertartásokba, őrzik őseik vallási hagyományait, így erősítik a település közösségi erejét.

A szűkebb környék egyetlen települése, amely nevében viseli a Hegyhát elnevezést.

Hegyhátszentpétert a Vasi Hegyhát talán egyik legszebb tájképi környezetében találjuk. A kicsiny, mintegy 170 lelkes települést északról a római-kori Vasvár, délről Zala megye határolja. A falut minden oldalról dombok és erdők veszik körül, délen a Sárvíz patak és annak mocsaras rétje határolja.

Az erdőkben gazdag a vadállomány, bőven találhatók az emberi fogyasztásra alkalmas gombafajták, mint a nyulica, galambica vagy a vargánya.

Története a középkorra nyúlik vissza, azonban minden bizonnyal sokkal régebbi a település.

Első írásos emlékei a keszthelyi Festetics Levéltárban megtalálható 1334 és 1381-ből származó okirat Árokköziszentpéterfalva, de Árokközi-Szentpéterfalva elnevezéssel is emlegeti, ami a falu határában végződő Vasvári sánc eredeti nevére – Nagy Árok – utal.

A település a szomszéd birtokokhoz hasonlóan eredetileg a Sári-rokonság és a Nádasd nemzetség birtoka volt. Később a Gersei Pethők közvetítésével a Festeticsek kezére jutott.

A Szent Péter és Szent Pál tiszteletére épült temploma barokk stílust képvisel, de a vakolat alatt – az ősi helynév tanúsága szerint – minden bizonnyal Árpád-kori falak rejtőznek.

A vasvári prépost 1698-ban azt jegyzi fel, hogy az ősi templom romos, a körülötte lévő temető düledezőben van.

A török időben sokáig hódoltsági területen, illetve annak határán élnek itt az emberek, így a falu többször pusztává lesz, majd idővel újra települ. A török vész elmúltával a keszthelyi Festetics család lesz itt a birtokos, aki csakhamar fellendíti a település életét. 1728-ban már több mint húsz család él itt, 1740 táján pedig újjáépítik az ősi templomot.

1899-ig Hegyhát-Szentpéterfa néven találjuk a települést.

A templom előkertjében áll még két kőkereszt, illetve a torony falán a két világháború hősi halottainak emléktáblája.

Az itt élő emberek szorgalmának köszönhetően a falut egészen az 1960-as évekig a környék egyik legmódosabb gazdafalujának tartották. A földművelésből élő emberek nagy szorgalommal művelték a szőlőt is, helyben, a szomszédos gősfai hegyben, majd az 1720-as évektől a petőmihályfai hegyközségben. Az egyéni szükségleteken felüli terményeket és állatokat a vasvári, zalaegerszegi és zalaszentgróti vásárokon értékesítették.

A magyar és katolikus hagyományt nevében oly megejtően egyesítő Hegyhátszentpéter egyedülálló látványosságot kínál az idelátogatónak, a Béke utca 86-88 szám alatti népi műemlékegyüttest. Az 1891-ben részben vályogból, részben téglából készült lakóépület legértékesebb része a szíves, tulipános mintájú festett, faragott deszkaoromzat, a virágos népi reneszánsz szép példája. Felirata: Gothár István Bedics Anna 1891., készítője Tőke János asztalosmester volt. Hasonló, XIX. századi festett oromzatok Vas megyén kívül még Zalából és a vele határos szlovéniai Muramentéről ismertek. A ház belsejében sarokpados szoba, mászókéményes konyha és hombáros kamra látható. A környékbeli falvakból összegyűjtött tárgyakkal oly módon rendezték be a helyiségeket, hogy úgy nézzenek ki, mintha gazdáig épp csak vásárban vagy a szőlőben időznének, s a napnyugtával érkeznének haza.

Az udvaron csigás gémeskút áll, közelében foglal helyet a Győrvárból áttelepített harangláb és a püspökmolnári községi kovácsműhely és a hagyományos gazdasági épületek.

Az eredeti helyén fennmaradt tájház létrehozásában elengedhetetlen érdemei vannak Szakály Ferenc, volt hegyhátszentpéteri tanárnak, aki felismerte az épület értékét és a falu lakóival összefogva megőrizte az utókornak ezt a különleges épületet.

A faluban 11 út menti szobrot találunk / Mária szobrot és kőkereszteket /, melyek a múlt század elejéről valók. Az utcákon sétálva felfigyelhetünk arra is, hogy még mindig áll több, módos parasztgazda által épített lakóház.

Az első iskola 1893- ban épült, míg a 20. századi 1940-ben, mely napjainkban a közösségi háznak és a könyvtárnak ad otthont.

A kis falunak egykor ötszáz lakosa is volt, ma mintegy százhetvenen lakják.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Hegyhátszentpéter is. A Művelődési Ház udvarában, az utca felől található Kneipp park gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülésre vágyó ide látogató vándort.

A település napjainkban folyamatosan épül, szépül, épületei a kihasznált pályázati forrásoknak köszönhetően átalakulnak, korszerűsödnek. A közösségi terei nem csak külső képükben otthonosak, becsalogatóak, hanem aktív közösségi élet is van a falakon kívül és belül. Rendszeresek e településen élők mindennapjait színesítő programok, segítő támogatások.

Győrvár első közösségi házát 1993. május 15-én avatták fel. A részben pályázati forrásból, részben a szomszédos települések önkormányzatának hozzájárulásával megvalósított épületet Makovetz Imre Kossuth-díjas építész és tanítványa, Ekler Dezső tervezte. A közösségi összetartást erősítette, hogy jelentős létszámú helyi lakos segítette önkéntes munkájával az építés folyamatát. A Faluház múltjához és jelenéhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a Faluház Baráti Kör Egyesület munkássága, – élén Varga Gézáné Marika nénivel – melynek eredeti feladata a Faluház működtetése, karbantartása volt, azonban csakhamar kibővült a Faluházban és azon kívül rendezett közösségi programok megszervezésével és lebonyolításával is.

Itt kerül megrendezésre a település minden fontosabb rendezvénye, itt folynak a közösségi élettel kapcsolatos megbeszélések. A Faluház ad helyet a község tanfolyamainak, képzéseinek. A kézműves foglalkozás, vetélkedők, táncbemutatók, próbák és a helyi iskola rendezvényei is itt valósulnak meg. De ide járnak szabadidejükben a fiatalok és a régebb óta fiatalok beszélgetni, vagy akár pingpongozni. Elmondhatjuk, hogy a település kulturális és közösségi életének motorja, biztos háttere ez a különleges épület.

Napjainkban az épületben működik könyvtár, egy szoba az idősek klubjának és egy jól felszerelt konditerem is. Az emeleten kialakított szállás jelenleg hat fő befogadására képes. Az épület közösségi terei kiválóan alkalmasak nagyobb méretű rendezvények lebonyolítására is, köztük zenés bálok, lakodalmak színhelyéül is szolgál.

Kaposi Lászlóné, Juci néni Erdélyben született és gyermekkorát is ott töltötte. Később – 1955-ben – Magyarországra, Győrvárra ment férjhez és azóta is itt lakik. Juci néni egész életében ügyes kezű volt, azonban a kézimunkázással komolyabban 1985-ben kezdett el foglalkozni, mikor betegsége miatt már nem tudta munkáját a szombathelyi STYL ruhagyárban folytatni. Felhalmozódott szabadidejét hasznos tevékenységgel igyekezett kitölteni; koszorúkötésbe kezdett, ami némi jövedelmet is hozott a házhoz; horgolt, hímzett, illetve a fafaragás és a csuhékészítés művészetével is el kezdett megismerkedni.

Legjelentősebb munkái csuhé alapanyagból készültek, köztük rengeteg népviseletes figurákkal, apróbb tárgyakkal, valamint betlehem összeállításokkal, melyek közül egyik műve országos díjat is nyert. A csuhézás fortélyait önállóan tanulta meg, kezdetben más mézművesek tárgyainak leutánzásával. Juci néni kizárólag természetes alapanyagokból formálta műveit, köztük, kukoricacsuhéból és hajból, faragott fából, illetve egyéb apró magvakból és termésekből. A babák ruháinak festéséhez is a környezetében fellelhető eszközökhöz nyúlt.

A csuhézás mellett fafaragással, makettek készítésével is foglalkozott. Legszívesebben gyermekkorának színterére, Erdélyre jellemző környezetet, parasztházakat, kutakat, székely kapukat és különböző háziállatok formált meg fából. Kiállításai a falu és a környékbeli települések rendezvényeinek megszokott, ám kissé sem megunt, bámulatos elemeit alkották. Bár Juci néni idős korából fakadóan már nem foglalkozik kézműves tárgyak készítésével, a Faluházban megtekinthetők babái, melyek hagyományos öltözékeket és elfeledett paraszti munkákat jelenítenek meg. Rendezett, takaros fából készült portái a régmúlt vidék hangulatát idézik.

A park ad otthont a Kuruc Fesztiválnak is

1706. november 6-án, részben a mai településen, részben a mellette elterülő pusztában zajlott le a győrvári csata, melynek során II. Rákóczi Ferenc fejdelem kuruc csapatai nagy győzelmet arattak a császári hadak felett. A győrváriak számára azóta is kiemelkedő jelentőségű ez a történelmi esemény, és nagy gondot fordítanak a hagyományok ápolására, a történetek átörökítésére. A fényes győzelemre emlékeztet a Győrvár bejáratánál lévő Kuruc Emlékpark.

Már 1934-ben emlékművet állítottak, majd helyette 1981-ben Heckenast János építész tervei alapján új emlékművet készítettek.

A kuruc kultusz továbbörökítésének céljából alakították ki a Kuruc Emlékparkot is, amely a falu határában, a csata tényleges helyszínének egy darabján állít emléket a kuruc és labanc hősöknek egyaránt, és otthont ad az évente megrendezésre kerülő Kuruc Fesztiválnak. A park kialakításakor fontosnak tartották a természetes környezet megóvását, így legnagyobb részt természetes anyagokat használtak az épített környezet megalkotásához, valamint gondot fordítottak az eredeti fák megőrzésére is – a terület egyetlen telepített fája a park szívében található hársfa, amelyet az első Kuruc Fesztivál alkalmával ültettek a szabadságharcosok tiszteletére.

A hagyományőrzés további központi eleme Béri Balogh Ádám kuruc hadvezér kultuszának megszilárdítása volt, melynek részeként róla nevezték el a helyi általános iskolát, szobrot emeltek neki a Faluház mellett, amely mögött saját hársfát is ültettek, valamint elkészítették Béri pecsétnyomójának hű mását száraz és viaszos formában. A településen található Rákóczi- és Béri Balogh Ádám utca is. A csatának állít emléket emellett a Faluházban található gyönyörű olajfestmény, az iskola falára illesztett plakett, valamint a csata 300. évfordulójára készített bronz emlékmű is.

E csata emlékének tiszteletére hagyományőrző csoportok és általános iskolások elevenítették fel újra a 311 évvel ezelőtti csatát 2017. novemberében Győrváron. Egyszer, a háromszázadik évfordulón már életre keltették a dicsőséges győzelemhez vezető hadműveleteket. Mára a kuruc örökség hivatalosan is a falu értéktárának elsőrangú eleme lett, sőt bekerült a megyei értékek közé is. Most a helyi önkormányzat a Hungarikum-pályázaton nyert másfél millió forintot megtoldva és sok önkéntes munkával, újra életre hívta az egykori eseménysort. A több történelmi kort átfogó hagyományőrző napot ezentúl minden év novemberében meg szeretnék rendezni. E napon törekedtek arra, hogy több történelmi kort is felidézzenek a meghívott csoportok segítségével, de természetesen az események középpontjában a gondosan megkoreografált csatajelenet állt, a Klapka György Lovas Polgárőr és Hagyományőrző Egyesület és a Fekete Sereg Hagyományőrző csapat „előadásában”.

Háromkor kürtszó jelezte a kétnapos csata kezdetét. A falu felégetését nagy lánggal égő szalmakazal jelképezte. Majd kuruc gyalogosnak öltözött kisiskolások settenkedtek elő a fák közül. Dobpergések, eredménytelen tárgyalások, tűzpárbajok, ágyúdörej és elsöprő lovas rohamok vezettek a végső győzelemig, amikor a labancok visszaszorultak szekértáborukba, illetve sokuk a mocsárba veszett. Kaczor Zsolt polgármester a település történelmében oly fontos esemény megvalósításával elsődlegesen a fiatalok, – ezért is vonták be őket ténylegesen is az események megjelenítésébe – figyelmét kívánta felhívni a múltunk megismerésének és megőrzésének szükségességére. Ezért is kívánnak ezentúl minden évben ilyen formában megemlékezni az egykori hősökről.

Győrváron csak katolikus templom van

A templom története 1782-ig vezethető vissza, mikor a község előző fából készült egyházi épületegyüttese, melyhez egy kőtorony is csatlakozott, tűzvész következtében 1778-ban megsemmisült. A jelenlegi épületet Festetics Pál építtette, késő-barokk stílusban Hefele Menyhért tervei alapján a leégett templom alapjaira. Az épület 22 m hosszú és 10 m széles, tornya pedig 21 m magasra nyúlik fel.

A diadalív északi pillérén egyszerű copf szószék található. Hangvetőjén alul a Szentlélek, míg a szószék felett, a korábbi templom égi romjai közül kimentett Dávid király, Szt. Péter és Pál apostolok szobrai díszítik a templom belsejét.

A diadalív déli pilléréhez mellékoltárt emeltek. Az oltáron lévő barokk Madonna-szobrot egy kőszegi mesterember készítette 1820 körül. A szentély falán látható festett oltár, a mennyezetfestményekkel együtt Steffek Albin alkotása, 1923-ban kerültek az épület belső falára. Tabernákuluma copf stílusú, angyalokkal és Agnus Dei szoborral díszített. Sekrestyéje csehsüveg boltozatú.

A templom kisharangját Haeller András öntötte 1828-ban, nagyharangja a 20. században készült. A templom három harangjából a II. világháborúban egy elpusztult.

A templom búcsúnapja november 19.

Győrváron csak katolikus vallású templom található, melyben szentmise minden második héten szombaton, illetve minden második héten vasárnap van.

Vasvár határából induló Római sánc a Sárvíz mocsaraiban, Győrvár határában tűnik el. Elsüllyedt várról szóló mondák sora fűződik ehhez a titokzatos helyhez, ezt támasztja alá a falu elnevezése is. A környéken nagy szerepet játszó, de mára már elpusztult Árpád-kori földvár elősejlő nyomai a Győrvárról Hegyhátszentpéterre vezető út mellett, az ún. bodavári forrásnál, a Sárvíz hidjának közelében figyelhetők meg. A helyi legenda szerint a vár Boda királyé volt, aki gőgje miatt várával együtt elsüllyedt a mocsárban. A Szántó Imre által készített legendaillusztráció a Sárvíz melletti égererdőben áll. A várat egy torony jelképezi, amely alatt egy betonkút kapott helyet, a kút fenekén egy hatszirmú virágot látunk. A tornyot kígyók veszik körül, akik láthatóan már urai is a várnak. A vár előtt Boda király szobra áll, amely egyben kútház is. A szobor alatt forrás fakad. A forrás feletti felirat: Бода král. Az alkotás 1977-ben készült, a forrást 1992-ben még felújították, de azóta az egész kicsit magára hagyatva áll.

Győrvár a Sárvíz és annak több mellékvize által közrefogva, a Vasi-Hegyhát déli peremén, a Zala megyei határra szorulva fekszik. A 74-es út mentén, viszonylagosan kedvező fekvését kihasználva, több kisebb község központjaként funkcionál. Elérhetőségén tovább javít a Szombathelyt és Zalaegerszeget összekötő vasútvonal, amely a falu mellett húzódik.

A község területén már ősidők óta élnek emberek. Ezt bizonyítják a határában előkerült csiszolt kőbalták, melyek a kőkorszakból származnak. 1255-ben Geruwar néven említik először. 1258-ban terra Geur, 1334-ben Gewrguar, 1338-ban Terra Gyurgwar, 1438-ban Poss Gyurgwar néven szerepel. A név eredetileg gyűrű alakú várat jelölhetett.

Központi része, az eredeti Győrvár falu az Árpád-korban királynéi birtok volt, IV. Béla király adományaként 1260-ban került a szentgotthárdi ciszter apátság tulajdonába Dobra váráért cserébe. Ettől kezdve birtokosa az apátság, ill. annak kegyurai.

A középkor végén magánföldesúri kézre jutott, majd a Széciek és Batthyányak után a Festeticsek szerezték meg.

A török hódoltság előtt tiszta magyar község volt, később tótokat telepítettek ide, kik azonban idővel teljesen megmagyarosodtak.

A falu neve leginkább az 1706-ban a császáriak felett aratott kuruc győzelemről ismert. Ennek állít emléket a falu déli végén kialakított Kuruc emlékpark. Győrvár melletti mezőn 1706. november 6-7-én. Csata előtt a kuruc csapatok Egerváron, a császáriak Zalaegerszegen táboroztak.

1706. november 6-7-én zajlott a kurucok Béri Balogh Ádám vezérletével nagy győzelmet arattak a császáriak felett. Itt esett fogságba a császáriak vezére, Heister Hanibál osztrák generális. Az Esztergom elveszítése utáni katonai helyzetben, amikor Stahremberg hadserege is visszavonult nyugat felé, a kuruc erőknek egyesülniük kellett, hogy a Rába-menti átjárókat meg tudják menteni. A császári udvar egy horvát bánt, Heister Hannibált küldött hazánk területére, aki november első napjaiban átlépte Magyarország határát. Heister pusztítva, dúlva kereste az egyesülést Stahremberg csapataival. A bán bármilyen területet hagyott el, „lábnyomát” nyomor követte. A falvakat felgyújtotta, a lakosságot kardélre hányta, nem kímélve a gyermekeket, öregeket, asszonyokat sem. Zala népe riadtan Vas megyébe menekült. November elején menekülő tömegek gyűltek össze Győrváron és a környező erdőségekben. A kuruc csapatoknak Andrássy seregével kellett egyesülniük. A magyarok célja, hogy az ellenséget kicsalják védett állásaikból és alkalmas helyen lecsapjanak rájuk. Andrássyék megkapták azt a hírt, hogy Heister átkelt a Murán, és Zalaegerszeg felperzselése után Vasvár irányába nyomul. A kurucoknak meg kellett akadályozniuk Heister és Stahremberg egyesülését. November 5-én indultak el a hazánkat védő csapatok Kőszeg alól Vasvár felé, addig az ellenfél Zalaegerszeget elhagyva Egervárig hatolt előre. Az összeütközés helye ekkor még bizonytalan volt. A labancok száma 3-5000 fő között mozgott, a kurucok kb. 3-4000-en lehettek. A Habsburg-pártiak elfoglalták Egervár várát és letáboroztak. Az ütközetre Győrvár határában került sor. A csata központja a falu előtt végződő dombvonulat aljában található malom volt. Ettől észak-nyugati irányban húzódik az egykor mocsaras, de ma sík rétet kettészelő, de már csak elszórt nyomokban látható malomgát. A kurucok 1706. november 6-án reggel érkeztek községünk alá, átkeltek a gáton, és az erdők lábánál megálltak. A császári sereg nem mozdult, ezért a szabadságharc hívei elindultak, hogy a betolakodók hátába kerüljenek. A megkerülő mozdulatot az Egervár-Győrvár országút bal oldalán vonuló domb mögött hajtották végre. Ez délután 2-3 óra között lehetett.

Heister csapatai figyelés és felderítés nélkül haladtak Győrvár felé. Délután 4 óra tájban érkeztek a labancok a falu melletti mocsarakon át vezető gáthoz. Az út összeszűkült, így ez megtorpanásra késztette őket. Kisfaludy László volt annak a 7 zászlóalja katonának a parancsnoka, akik azonnal rajtaütöttek az ellenségen. A támadás ideje délután 5 óra volt. A kuruc előhadak lovas rohama kettéválasztotta a császári csapatok hadoszlopát. Egyik részük sietve rohant át a gáton, többségük a gát innenső részén a malomhoz szorult.

Heister leesett lováról, kísérőkocsija és egyik ágyúja elmerült a sárban. A csata első mozzanata a kurucoknak kedvezett. Az ellenség a malom környékén megrekedt és megindította a tűzharcot. Az ágyúk tüzére a kurucok csak karabélyaikkal tudtak válaszolni. A lovasság nem tudott előre nyomulni. Az éjszakát mindkét fél a csapataik megerősítésével töltötte. A kurucok visszatértek Egervárra.

Az irányítást Béri Balogh Ádám és Bezerédy Imre vette át. Úgy döntöttek, hogy nincs értelme szorosan az ellenfél előtt állni, ezért egy mérföld kitéréssel akadtak a császáriak oldalába kerülni. Egervárról kiindulva a mai vasútvonal mentén húzódó dombvonulat biztonságos rejtése alatt haladtak el, hogy Győrvár széléről a „frontra” intézzenek döntő támadást. A rohamot először Béri Balogh Ádám vezette. Az ellenfél más utat nem látván, a mocsár felé indult. A heves harcokban a kuruc brigadéros három sebet kapott és vérbe borulva bukott le lováról. (Vasvárra szállítják és a kolostor épületében ápolják. Ennek emlékét tábla őrzi, melyet minden év novemberében a Toborzó alkalmával megkoszorúznak.) A lovas csapatok rohamai voltak az ütközet döntő mozzanatai. A harc vezetését Bezerédy vette át. A császáriak már csak a menekülésre összpontosítottak. Egy karabély sortűz után megindultak visszafelé a gáton. A kurucok gyalogtámadásba mentek át. A labancok ismét a malomhoz szorultak. Ekkor már eldőlt a küzdelem, a később érkező Andrássy már csak a foglyok összeszedésében segédkezhetett.

Heister Hannibált egy 17 éves zászlótartó Sibrik Gábor fogta el. A foglyot Sümeg várába vitték. A kurucok vesztesége csekély volt, kb. 100 ember veszthette életét. A győzelem osztatlan örömet okozott a hazájukat védő csapatok táborában. Rákóczi a tisztekhez írt levelében dicsérte hősiességüket, és magatartásukat követendő példaként állította az egész kuruc sereg elé.

E nap eseményeit elevenítették fel hagyományőrző szándékkal 2017 novemberében, pályázati támogatással a falu lakosai és hagyományőrző csoportok együttműködésével.

A források szerint a falunak már 1244-ben volt temploma, melyet tűzvész pusztított el. Helyette 1559-ben építették fel a Szent Erzsébet templomot, melynek alapjain a mai templom nyugszik.

Plébániája már 1688-ban virágzott. 1775-ben új temető létesült az Ótemető utcában. Kath. templomát a Festeticsek építtették 1782-ben.

1778-ban tűzvész pusztított a településen, amelynek martaléka lett a templom mellett az iskola, és a falu lakóházainak nagyrésze is. Az új templom fő út keleti oldalán kapott helyet és kiegészült egy 2 szobás paplakkal. 1831-ben a paplaknak már 4 szobája, kamra, magtár, csür, szín, pajta, istálló tartozott hozzá. 1866-ban létesül posta. A vasútépítés 1865-ben érte el a községet, egykori vasútállomása ma Pácsony nevét viseli, 1950. május 1-jén avatták az új vasúti megállót.

A 20. század elején a házak legnagyobb része zsuppos, a tűzvész után épülteknél egyszerűbbek. A falu egyutcás és az Ótemető utcáig tart.

A Sárvíz-patak és Verna-patakok szabályozásának hatására eltűnt a falu déli részén lévő a tó, a vizekből a gazdag élővilág: halak és rákok. 1910-ben Győrvárnak 770 magyar lakosa volt. 1902-ben a grófi birtokból kihasítva új temető létesült. Ebben az évben nyílt meg a tejcsarnok. 1907-ben Boskovits Aladár földbirtokos kastélyt, gazdasági épületeket, magtárt, cselédlakásokat épített, melyet 1956 körül lebontottak. 1907-ben Andrásfáról Győrvárra került át a körjegyzőség.

1907-ben, 1922-ben, és 1929-ben is tűzvész pusztított, amelyek közül a legkorábbi volt a legpusztítóbb. Hatására eltűntek a zsupos fedések, módosabb házak épültek. 1912-ben a cselédlakásokból létesült az új iskola. 1925-ben kap először körorvost a lakosság, a gyógyszertár 1936-tól működik.

1952-ben bekapcsolták a községet a villamoshálózatba. 1954-ben aszfaltozták le az országutat, kimélyítették a vasúti aluljárónál az űrszelvényt. Aztán 1996-ban az aluljárót 10,5 méteresre szélesítették ki. 1952-től óvoda működik helyben a Legényegylet épületében, majd 1962-től mai helyén találjuk.

Győrvár magában foglalja az egykor Pácsonyhoz tartozó Újmajort is. Korábbi időkben további majorok is tartoztak a faluhoz, de ezek a téeszek felállításával fokozatosan elnéptelenedtek.

A falu és a hozzá tartozó majorok lakossága egykor meghaladta az ezerkétszáz főt, ma mintegy hatszázan lakják, és a tágabb környék iskolai és plébániaközpontja.

A Faluház a község kiemelkedő középülete, Makovecz Imre és Ekler Dezső tervei alapján épült. Az ún. organikus építészet látványos példája. Ez az épület ad otthont a Faluház Baráti Kör Egyesületnek, a Teleháznak, és az Idősek Klubjának. A győrvári Teleház 1999. április 30-án nyitotta meg kapuit az akkori körjegyzőség településein élők előtt.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Hegyhátszentpéter is. Az Óvoda előtti tér árnyas fái alatt található Kneipp park gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülésre vágyó ide látogató vándort.

A település határában alapította meg vállalkozását a Győrvár Tej Kft., melynek egyik tulajdonosa a Zalaco Zrt., míg a másik tulajdonos Varga Gyula, övé a helyi állattartó gazdaság, a tehenészet, melynek területén tejüzem is épült. A legmodernebb olasz gépekkel felszerelt üzem létesítésével a Győrvári tej – tejbolt és tejivó bolthálózatában a vásárlók mindig megbízható forrásból származó, helyi tejet kapnak. A Vas és Zala megyében működő tejívókban tej, kakaó, gyümölcsös turmixok, krémes tejföl, lágy vaj, a darabos túró, a selymes tejszín, a megannyi ízesítésű sajt, így a porcelánfehér színű mozzarella golyó, vagy éppen a csípőspaprikás, a diós, vagy éppen a vörös áfonyás gomolya várja a vásárlókat.

A Faluház Baráti Kör – hosszú éveken keresztül – Varga Gézáné Marika elhivatott vezetésével a falu kulturális és közösségi életének meghatározó szereplője volt és az mind a mai napig.

Mindezekből is látszik, hogy a falu mindig is a Vasi Hegyhát egyik legjobban fejlődő és korszerűsödő településének egyike volt és ma is az. Különösen igaz ez az utóbbi évekre. Épületei, közterei megújulnak, korszerűsödnek, élhetővé teszik a település lakóinak mindennapjait. Szálláshelyek épülnek, horgásztó és zöldövezetes turistaparadicsom várja nyugalmat és jó levegőt kereső pihenni vágyókat. Fesztiváljai, a Kuruc-, korábban a Birkás Pálinkafesztivál, manapság pedig a Csülök- és Sörfesztivál, a Szüreti felvonulás aktív, sokrétű kikapcsolódást kínál a település és vonzáskörzete lakói számára.

Fontos a község vezetői számára az otthonos, élhető, biztonságot nyújtó település kialakítása, ahol az emberek szívesen és jól élnek, ahova mindig hazavágynak. Figyelmet fordítanak minden korosztályra, mind a fejlesztések, – saját iskolakonyha épül, stb. – mind a programok, rendezvények terén. A mindennapok jó közérzetének biztosítása mellett nagy hangsúlyt fektetnek a múlt hagyományainak összegyűjtésére, az értékek megőrzésére. A gulágra hurcoltak emlékére Harangtornyot állítottak, A fiatalabb nemzedék számára a Kuruc Park mellett korhű játszótér épült, Tündérkertet hoztak létre. És még nincs vége a fejlesztéseknek, még sok elképzelés vár a kezdő lépések megtételére. Legújabban az itt működő Birkás Pálinkaház viszi a falu hírét országszerte. A Győrváron készült pálinkák sorra kapják az elismeréseket. A közelmúltban az Eredetvédelmi Program keretében nemzeti oltalmat kapott a Vasi vadkörte pálinka, melynek előállító a győrvári Birkás Pálinkaház. A vadkörte olyan különleges gyümölcs, amelyet már az ókorban is ismertek, és szerettek az emberek. Amikor a térség eredetvédett pálinkájáról született döntés, azért a vadkörtére esett a választás, mert az a vidék egyik leggyakoribb vadgyümölcse. Birkás István úgy véli Vasi vadkörte pálinka oltalom alá helyezésével egy helyileg ismert érték kapott most eredetvédelmet, ugyanakkor a Vasi vadkörte pálinka révén egy újabb pálinkavidék is felkerült a pálinka alapanyagául szolgáló gyümölcsök termőtájai közé.

Karátföldi József és felesége működteti a Karát-lakot, mint falusi szálláshelyet. Az ingatlan Gersekarát karátföldi részén található, innen kapta a nevét. Vályogból épült, döngöltfalú, parasztos jellegű ház. A házaspár 1997 májusában vásárolta meg, augusztusban kezdték el berendezni. Eredetileg gyermekeiknek szánták, azonban hallottak a falusi turizmusban rejlő lehetőségről, és úgy gondolták, ha belevágnak, talán még többet adhatnak majd át utódaiknak. Többnyire családok, baráti körök és vadászok jönnek ide kikapcsolódni. A szobákat régi, többségében Karátföldi József által saját kezűleg felújított berendezési tárgyak teszik hangulatossá. A legtöbbjét a környező településről ajándékozták a családnak, akik keresték a régi bútorokat, tárgyakat. A hangulat a múlt századba repíti vissza a látogatókat. Két szobát rendeztek be, összesen hét ággyal. Az ágyak felújítottak és hosszabbak, mint eredetileg voltak. Ennek oka, hogy régen ülő pozícióban aludtak rajtuk, hogy gyorsan felugorhassanak, ha baj van az állatok körül – mesélte a házigazda. Alacsony (kb. 170 cm) ajtók és keskeny folyosók jellemzik a házat. A hátsó részen található a „barlang” szoba, amelynek nincs ablaka. Étkezőként szolgál, és bátran mulathatnak benne a vendégek. Van még egy nyitott rész a ház végében, ahol szintén le lehet ülni, borozgatni, vagy étkezni, és különféle szerszámok, eszközök veszik körül az embert. Többek között borona, favilla, egy egyházi zászlórúd, vagy éppen a mennyezetre akasztott csizma (mint hallhattuk, azért akasztották fel, mert a felfelé szálló meleg miatt könnyebben száradt) is ide került. Mindegyiknek története van, mindegyikről tudják a gazdák, mire való, és tudásukat készséggel adják tovább az érdeklődőknek. Kívül egy udvar és egy hatalmas kert található, amelyet az itt nyaralók, pihenők kedvük szerint művelhetnek, használhatnak. 2010-ben Nyugat-dunántúli Régió Kiváló Falusi Vendéglátója díjat nyertek. Nem véletlen, hogy a gersekarátiak is büszkék a Karát-lakra és tulajdonosainak tevékenységére.

„A kovács addig dolgozik, míg meleg a vasa” – vallja Németh Imre kovácsmester

„A kovács addig dolgozik, míg meleg a vasa” – vallja Németh Imre kovácsmester, aki Telekesről származik, mely Gersekaráttól néhány kilométerrel délebbre fekszik. Nyolcan voltak testvérek, ő az általános iskolai tanulmányai után kollégiumba ment 1969-ben. Ekkor a hőkezelés és kovács szakma között választhatott, és mivel a hőkezelés számára semmit nem mondott, inkább a kovácsmesterséget választotta. Bátyja Vasváron tanult, szintén kovácsnak, de ő nem gyakorolja a szakmát. Eleinte a helyi termelőszövetkezetnek dolgozott, ekkor még hobbi szinten foglalkozott a fémmegmunkálással. Idő kellett, hogy megszeresse a kovácsolást, de húsz éve teljes egészében a szakmájának él. Tóth Tamás (szombathelyi barátja) segített neki a tervezésben. Műhelye saját udvarán található, és otthona berendezésének jó részét saját maga készítette. Már a ház elé érkezéskor díszes kapu mutatja: itt egy kovácsmester él. Otthonának előszobája is szinte egy bemutató terem, gyönyörű példája, miként lehet mindennapi használati tárgyainkat tartós és szemgyönyörködtető módon elkészíteni.

Munkájához a nyersanyagokat hat méteres vasrudak formájában szerzi be Szombathelyről. A hőkezelést és a festést más végzi, ő a formáját, lelkét adja a tárgyaknak. Általában egyéni megrendelésre dolgozik, magánszemélyeken kívül több település önkormányzatától is kap feladatokat. Többnyire kerítéseket, asztalokat és ablakrácsokat készít jellegzetes motívumokkal. Jelenlétünkkor hegyes lándzsa alakú kerítéselemeket kovácsolt éppen. Főbb munkái között megemlített egy olaszországi nagykaput, mely öt méter széles, és három méter magas. Viszont helyi alkotásaira büszkébb, például a vasvári „Születések fájá”-ra, melyen minden egyes vas szív egy gyermek születésének állít emléket. Gersekarátnak a templomajtó vasalatát készítette el, felajánlásként. Környező településeknek temetőkaput, és dísztárgyakat készít, mint például Petőmihályfán a rózsakert körüli padokat. Gyermekei már nem a településen élnek, unokái viszont (bízik benne) érdeklődnek majd a kovácsolás iránt.

Pintér György tanár úr 1958. augusztus 18-án született. Körmendről származik, történelem-magyar-orosz szakos tanár. Szülei pályáját folytatta. Negyven éve él Gersekaráton. Helytörténettel a 1990-es években kezdett el foglalkozni. Ennek eredményeként született meg egy olyan alkotása (helytörténeti munkafüzet), amely a gyerekek helytörténeti ismereteit volt hivatott előmozdítani. Az önkormányzat támogatásával sikerült megjelentetni első helyismerettel foglalkozó könyvét: A múltnak kútja „…Hogy is volt?” helytörténeti és néprajzi emlékszilánkok címmel. Majd következett a „A múltnak kútja” sorozat 2. része, „Plutyka, kajmó, dödölle” Szokások és Hagyományok a Vasi Hegyhát szívében, Gersekaráton című írása. Ebben olvashatunk többek között a korbácsolás hagyományáról, amely még ma is él a településen. A „Palavesszőtől a digitális tábláig” című mű az iskolák, az oktatás történetét mutatja be országos és helyi szinten. Szakterületéhez és nyelvszeretetéhez híven nyelvhasználattal, tájszavak gyűjtésével is foglalkozik. A Hegyháti krónikák című kötete négy kisregényt tartalmaz, melyeknek különleges ízt adnak a régi, helyi tájszavak. Fontosnak tartja nyelvjárások megőrzését, melyet véleménye szerint a mai kommunikációs technikák veszélyeztetnek. Fűzerőd – szintén szépirodalmi műve – az 1848-as történelmi múlton alapszik. Kisregényei is történelmi és nyelvi kutatásainak eredményein alapulnak. Élvezetes olvasmányok, melyekből sokat tanul az olvasó, úgy, hogy észre sem veszi. Tanár úr fontosnak tartja a hitelességet, alapos kutatómunka előzte meg minden könyvét.

Gyűjti az információkat a helyi boszorkányokról is, mert sok monda, történet kötődik hozzájuk (saját bevallása szerint élő boszorkányutóddal is találkozott). A helyi „boszorkányszokás” úgy tartotta, hogy aki képes volt a temető melletti vaddisznócsorda vadkanjának megülésére, annak boszorkányképességei voltak, mondván, hogy ért az állatok nyelvezetén. Jelenleg újabb helytörténeti kiadványon dolgozik, amely az elsőnél már bővebb, és melybe az azóta feltárt ismereteket is beépíti. Mellette pedig írja következő regényét, gondosan figyelve az ízes helyi nyelvezetre és a történelmi hűségre.

Hári Antal és felesége „álmodta meg” a kálváriát

2016. május 22-én avatási esemény törte meg Gersekarát hétköznapjait. A templom melletti terület kiváló helyszínt biztosított a Hári Antal és felesége által megálmodott kálváriának, melynek avatási ünnepségén V. Németh Zsolt, a térség országgyűlési képviselője is részt vett. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályázatán 4,8 millió forintot nyert a falu, amihez még volt mit tenni a megvalósulás érdekében. Azonban megmutatták, hogy összefogással az álmok valóra válthatók. Fél év alatt összeadták a még szükséges pénzt, volt olyan is, aki a kétkezi munkáját adta hozzá. Bárki „örökbe fogadhatott” egy stációt. Hogy kik tették ezt, azt az adott állomáson olvashatjuk, melyekről kiderül, hogy nem csak helyiek számára volt fontos a Kálvária elkészítése. A Kálvária mellett tábla hirdeti, kik járultak hozzá az építéshez. Önkéntes, természetbeni támogatók között 27 szervezet, magánszemély, cég nevét olvashatjuk, a pénzbeli támogatók között ott szerepel az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Örökségünkért Egyesület Gersekarát, a Coop Kft, Vasvár, valamint Gersekarát (150 személy, illetve család) és más települések lakói (8 fő), és a Vas megyei Horgász Szövetség (Vaskeresztes). Az elszármazottak közül is 16 személy, vagy család nyújtott támogatást. A XV. század óta él a hagyománya a keresztútépítésnek. A ferencesek idejében alakult ki, hogy 14 stáció a jellemző. Gersekaráton 14+1 állomás készült, az utolsó Krisztus feltámadását ábrázolja. A stációkra elhelyezett tűzzománc alkotásokat M. Gubán György készítette. A domb tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a környékre, a domb alján pedig egy lombok által árnyékolt pad vonzza a látogatókat a megpihenésre, elmélkedésre. A gersekaráti Kálvária méltó állomása lett a vallási turizmusnak, de bármely erre járó kiránduló számára szép élményt nyújt.

A horgászok is szívesen látogatják a tavat

Gersekarát déli részén, kelet-nyugati irányban terül el a Sárvíz-tó, ami Pászthory Istvánné polgármester asszony szerint nagyon kedvező fekvés, hiszen a nap pirkadattól alkonyatig melegíti a tavat. A tó déli partján erdő húzódik, ahonnan tavasszal a virágzó akácos illata bódítja el az északi parton sétálókat. A tó északi részét dombok határolják.

A víz legnagyobb mélysége négy méter, átlagmélység két méter és területe harminchat hektár, mely két részre bontható. Sárvíz előtározó a nyugati részén, Csengő-patak a keleti részén található. Helyén régen legelő állt, melyen egy patak folyt át. A patakot a gyerekek kézzel épített gátakkal duzzasztották, és az ott felgyülemlett vízben fürödtek. 1989-ben megépítették a gátat, majd 1990-ben történt meg a felduzzasztás, és megkapta jelenlegi formáját. A tó keleti részén található a strand, melyet egy bérlő üzemeltet. A strandnál jet-ski-zésre is lehetőséget biztosítanak. Szerencsére ez nem zavarja a horgászokat, sőt, a tó vizének keverésével hozzájárulnak az algásodás, elmocsarasodás elkerüléséhez.

A tó nagyobb részét a Sporthorgász Egyesületek Vas Megyei Szövetsége kezeli. A horgászok ötvennél több kiépített horgászhelyen hódolhatnak szenvedélyüknek. A csónakázás nem engedélyezett, így csak a bedobós horgászatra van lehetőség. Évente telepítenek halakat. A Magyarországon jellemző, legtöbb helyen honos halfajták találhatóak, mint a ponty, keszeg, csuka, süllő, amur, kárász és harcsa. 2017 nyarán veterán autó kiállítást, és a BOA Fesztivált szervezték meg a tóparton. Ottlétünkkor Horváth István horgásszal találkoztunk, aki büszkén mutatta a kifogott halakat. Nem véletlen, hogy jó itt a kapás, ehhez nagymértékben hozzájárul a tó rendkívül tiszta vize.

A Hegyhát déli részén fekvő Gersekarát két falurészét, Karátföldet és Gersét, – ami ma is jól elkülönül egymástól – a Sárvíz egyik ága választja ketté. A térség kisközpontja, amit a négy irányban is meglevő közlekedési kapcsolatok is indokolnak. Vasvár csak 11, Körmend csak 16 km távolságra van.

Területén hosszú ideig erdőség volt. Gerse első okleveles említése 1272-ből, Karátföldé 1313-ból való. Mindkettő irtásfalu volt.

A különös hangzású Korlát- vagy Karátfölde egykor a Konrádfölde nevet viselte, egy bizonyos Konrád magyarosan Kolrád nemes és leszármazottjainak birtoka volt.

Gerse a Nádasd nemzetség egyik ágának birtoka volt egykor, akik közül egy bizonyos Pető utódai innen kezdték magukat Gersei Pethőknek nevezni. A középkor végére a bárók közé emelkedett család révén a kis falu neve országosan ismertté vált.

1448-ban a gersei jobbágyok fellázadnak a vármegye hivatalnokai ellen. A lázadás leverése során a falut elfoglalták a vármegyeiek, akik csak Hunyadi János parancsára adták vissza a korábbi birtokosainak, a Gersei Pethőknek.

Gerse a török időkben kétszer is elnéptelenedett. Kara Haszán török szpáhi telepítette újra. Több török támadást szenvedett el Karátföld is, Gerse is.

A XVIII. század végére a Festeticsek szerezték meg Gersét. Karátföld, mint nemesi község, egészen, 1848-ig őrizte kiváltságainak maradványait.

Az 1868-as népoktatási törvény hatására előbb Karátföld, majd Gerse is községi iskola alapításába fogott. 1906-ban ide települ a körjegyzőség. 1907-től postahivatala van. Az első világháború után itt is pusztított a spanyolnátha és a tífusz.

1930-ban új iskolaépületet adtak át Gersén. Ez volt az „emeletes iskola”, ami ma az önkormányzat és a körjegyzőség épületeként funkcionál. 1927-től kapcsolták be Gersét a telefonhálózatba. A kir. Belügyminiszter 1937-ben egyesíteni akarta a két közeli községet, de a helyiek ellenállásán ez a szándék megbukott.

Az egyesítésre 1950. október 1-jei hatállyal került sor. Ekkor az egyesített község a Gersekarát nevet kapta. 1951-től megkezdődött a falu villamosítása és kezdetét veszi a település rohamos fejlődése. Iskola, óvoda, művelődési ház, víztorony épül, megindul a buszközlekedés is.

A község központi belterületén álló, keletelt tájolású templomot az elmúlt évszázadok során több alkalommal lerombolták, leégett, de mindig újjáépítették az anyaegyházhoz tartozó települések lakói.

Egy 1315-ös írásos forrás tanúsága szerint a templom ekkor még Szent Lászlóról volt elnevezve. Az 1332-es Oklevélben (Codex Diplomaticus VIII/3. CCLXXI. sz. okl.) találkozhatunk először a templommal, mint építménnyel, melyben valójában a következő, 1316. évi véres eseményt írták le: A környékbeli kiskirály, Kőszegi Henrik emberei lemészárolták a Gersén birtokos Nádasd nemzetségbeli nemeseket, Csapó fia András fiait, Lászlót és Dénest családjukkal együtt, csak László kislányát, Margitot – a későbbi Gersei Margitot, Magyar Pál feleségét – tudta megmenteni a dajkája. Az oklevél leírja, hogy László a templomba zárkózott be négy szolgájával, Dénes pedig az asszonyokkal és gyerekekkel az udvarházba. A templomot itt még gersei Szent László-templomként említik.

1443-ban már Szent István tiszteletére emelt templomról történik említés. Az 1698. márciusában tartott Kozo-féle visitatio Szent Kereszt Felmagasztalásának tiszteletére épült romos templomot ír le. A templom 1734-ben is romos állapotú volt a forrás alapján. Az 1758-as Batthyány-féle visitatio megállapításai viszont már erős építményről, boltíves szentélyről, táblamennyezettel fedett, gúlaszerűen épült kőtoronnyal írja le. A templom nagyobbrészt fa építmény. Felszerelését kielégítőnek jellemzi. E visitatióból tudjuk, hogy a templomnak a második oltára az Angyaltól Üdvözölt Szűzanya. A templom barokk stílusban való megújítására 1868-ban került sor, majd 1906-ban történtek még jelentős munkálatok. Ekkor építették át a mennyezetet és sor került egy új torony építésére is. Számtalan értékes kegytárggyal, szoborral szépült a templom. 1914-ben épült az északi oldalon a kápolna, mellyel a középkori templom falai megsérültek, részben megsemmisültek vagy átépítésre kerültek.

A templomot 2008-ban védettség alá helyezte a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, addig nem szerepelt a műemlék jegyzékben.

Az 1970-es évek szakszerűtlen karbantartási munkái az Istentiszteletre méltatlanná tették a templomot. A külső és belső burkolatok jelentős vizesedést állagromlást okoztak.

A 2010. évi felújítást megelőző régészeti kutatás bebizonyította, hogy maga a templom középkori eredetű. Ez azt is jelenti, hogy a templom és környéke régészeti lelőhely lett. Jelenleg Szent Kereszt felmagasztalása a templom búcsúnapja. 2010-ben pályázati, egyházmegyei, helyi és elszármazotti támogatásoknak köszönhetően teljes körűen megújult a templom. A köré kiépült Kálváriával, a Családok és Élővilág téma utakkal együtt (őshonos gyümölcsfák alatt) a hitélet számára meghatározó központtá vált. Az egyház is itt alakított ki plébániaközpontot.

A falu határában lévő Fias-tó a Vasi Hegyhát egyetlen, állandó vizű természetes tava, a Sárvíz vizéből duzzasztották fel 2001-ben. Egykoron a községi sertéslegelő delelő tava volt. Napjainkban kisebb üdülőközpont épült a tó köré, melynek vize fürdőzésre, horgászásra és különbféle vízi sportok űzésére is kiválóan alkalmas.

A falu jól felszerelt Sportcsarnoka automata tekézővel, füves és betonpályával várja a mozogni vágyókat.

A faluközpontban található Millenniumi Park alkotásai – a Falvak Kultúrájáért Alapítvány fafaragóinak köszönhetően – szép faragásaival hívogatja pihenésre a látogatókat. A Park főbejárata előtt a „park őrének”, majd a két falurész egyesülését jelképező kapunak, a Szent Keresztnek, valamint Szent Istvánnak, Boldog Gizellának, Szent Imrének és Szent Erzsébetnek alakjait hívogatták életre a művészek a fahasábokból. A világháború és az 1956-os forradalom áldozataira a Szomorú anya, a ’48-asokra Batthyány Lajos és az aradiak oszlopai emlékeztetnek.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Gersekarát is. A település központjában található Kneipp park gyógynövény labirintusa mellett a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő paddal, vizes taposóval várja a felfrissülésre vágyó ide látogatót. Mindezek mellett Kneipp szoba is rendelkezésre áll a megpihenni vágyónak.

Gersekarát fejlődése és fejlesztése mind a mai napig tart. Sikeres nyertes pályázatiaknak, a település közösségéinek összefogásának köszönhetően a település folyamatosan fejlődik, megújul. Aktív egyesületi munka nem csak a kultúra, hanem az egyházi élet, az értékgyűjtés, a sport területén is kimagasló eredményeket hozott az itt élők számára. A kötélugrók térségi és megyei sikerei elviszik a település hírét a távoli vidékekre is. A makett építésnek is nagy hagyománya van a településen. Az énekelni vágyó kórustagok pedig rendszeres fellépői a vasvári Toborzónak a kötélugrók mellett. De sorolhatnánk mind azt a sokrétű közösségszerveződést ami erre a településre jellemző a fiataloktól az idősebb korosztályig, a horgászoktól a polgárőrökön át az örökség védőkig.

A község vezetői mindig is fontosnak tartották, hogy az itt élők mindennapi jólétét biztosítani tudják. Ezért újul meg a közeljövőben Művelődési Ház előtti tér, a buszmegállók, az utak és járdák. Ezért nincs vége a folyamatos fejlesztéseknek, keresik a módját, lehetőségét hogy széppé, élhetővé tegyék Gersekarátot nem csak az itt élők, hanem az idelátogatók számára egyaránt.

Auer Pista bácsi meghatározó tagja volt a helyi közéletnek

Az egervölgyi látogatás legnagyobb élménye volt, hogy megismerhettem a 94 éves Auer Istvánt, Pista bácsit. A máig fizikailag és szellemileg aktív, jó kedélyű bácsi mindig is meghatározó tagja volt a falu közéletének. Felmenői a település alapítói közé tartoztak. Asztalosként keze munkáját dicsérik a templom szenteltvíz tartói, a kultúrház és rengeteg lakóépület ajtói, ablakai. A kosárfonóként és kertészként is tevékenykedő úrnak nem csak keze nyomát viseli a falu. A közélet tevékeny tagjaként nagy befolyással volt a falu fejlődésére. Neki köszönhetőek az akkori újítások, mint az orvosi szolgálat, a kenyeres kocsi, a kultúrház, de még az iskola 7-8. osztályának bevezetése is. Lelkesedése és elkötelezettsége máig nem lankadt. A polgármester asszonynak levélben küldi ötleteit, tanácsait.

Hogy mi minden belefér egy életbe, arra Pista bácsi élettörténete döbbentett rá, kifejezetten azzal, hogy a több órás beszámoló után az is kiderült, hogy harmonikázni is tud, anno sok lakodalomban szórakoztatta a násznépet. A több száz nóta közül, amelyeket Auer István ismer, én egy szomorúbb dal fültanúja lehettem, ami könnyeket csalt a szemembe és örömöt a lelkembe. Az a sokat látott bölcsesség, ami nem önmagát, hanem a közösség és az eljövő generációk érdekeit tartja szem előtt így szól: ,,Amikor én már nem leszek, a kezem nyoma akkor is itt marad a faluban.”

Tausz István helytörténeti kutató munkássága

Tausz István és a kutatók egy csoportja Tausz István, bár ma már nem él Egervölgyben, máig ő a falu legfőbb ismerője, akinek nehéz olyan kérdést feltenni település történetéről, régi épületeiről, amire ne tudná a választ. István eredeti szakmáját tekintve földmérő, de egy régi tanára hatására kutatni kezdte, először csak a saját családja betelepülésének történetét, aztán a falu keletkezését. Majd Hajba Sándor tanár úr, helytörténet kutató 1997-es halála után kötelességének érezte, hogy folytassa a munkát. Kutatásai során eljutott a Németújvár melletti területre, ahonnan a családja származik, majd Alsó-Ausztriának arra a részére, ahonnan a falut alapító telepesek érkeztek. A falu 250 éves fennállása alkalmából kapott megbízást egy helytörténeti kiadvány elkészítésére. A kéziratok 2006-ban álltak össze, a könyvet Egervölgy történetéről 2007-ben, pályázati forrás segítségével sikerült kiadni 1000 példányban. A könyv anyaga Tausz István és elődje, Hajba Sándor több évtizedes kutatásának anyagait tartalmazza. Olyan különlegességeket is, mint 1756-ban Egervölgyben kérdőíves módszerrel a falu történetét, értékeit kutató cserkészcsapat feljegyzéseit, egy 1930-ból származó iskolai csoportképet, amin a falu minden gyermeke látható, ahogy körülülik a tanító nénit. A gyűjtemény darabja egy régi padlásról előkerült megkopott levelezőlap is, amely a szentháromság szobor 1907-es felavatását ábrázolja. Különlegessége, hogy a képen a falu akkori teljes lakossága, összesen 412 fő szerepel. Tausz István szülőfaluja, Egervölgy mellett jelenlegi faluja, Kám történetét is kutatja. Egervölgy tekintetében is vannak további tervei, a község eredetének kutatását szeretné folytatni.

2005 novemberében tartották a Vas Megyei Honismereti Egyesület találkozóját, ahol Egervölgy fennállásának 250. évfordulója alkalmából a településről előadást tarthatott Tausz István helytörténész. Ennek az előadásnak eredménye az a kulturális egyesület, amelyet abból a célból alapítottak, hogy összegyűjtsék Egervölgy tárgyi és képi értékeit. A Helytörténeti gyűjtemény két épületben található: a fotókiállítás a régi iskolaépületben, míg a régi tárgyak, bútorok és eszközök a mellette álló szolgálati házban kaptak helyet. Auer Gyuláné, Egervölgy polgármestere valamint Bősze Krisztián maguk rendezték be a lakást a korabeli házak mintájára. Az épület összesen kettő szobából valamint egy konyhából áll. Számomra a legérdekesebb eszköz egy konyhában kiállított edény volt, melyet Baumgartner Béla készített a háború idején lelőtt repülő anyagából. A nagyszoba bútorai szintén a régi korok benyomását keltik. A berendezési tárgyakat, a szekrényt, az ágyakat illetve az asztalokat egyetlen család adományozta a gyűjteménybe. A legbelső szobában kaptak helyet a gazdálkodással, kenyérsütéssel valamint az állattartással kapcsolatos eszközök. Ezeket a tárgyakat több család adományozta a Helytörténeti gyűjtemény számára.

Messzire vitte a falu hírét a bécsi vállalkozó ötlete

1995-ben egy bécsi építőipari vállalkozó, Ernst Zobel vásárolt magának két szomszédos ingatlant a faluban, melyeket felújított. Az egyiket lakás, míg a másikat alkotóház céljából. Fő terve egy művészfalu létrehozása volt. Európa több országából meghívta művészbarátait, ismerőseit, amatőröket és profikat egyaránt, hogy mind több ház falát díszíthessék különféle alkotások. Így a program nemzetközi népszerűségre tett szert. A házak tulajdonosaival úgy egyezett meg, hogy ő állja – saját költségén -, azoknak az épületeknek a felújítását, melyekre felkerül a festmény. Került a falakra térhatású csendélet, postakocsi, bálna, egervölgyi csatajelenet, szendergő leány, nonfiguratív sorminta, és mustrálták a járókelőket az elefántok, akik elől nem lehetett elbújni: akármerről nézték őket, mindig a szemlélőt bámulták. Az akkori Művelődési Házat is már messziről meg lehetett ismerni a falára nagy betűkkel festett elnevezéséről és a bulizó társaságról.

Minisztériumi, – és az akkori országgyűlési képviselő, – Mészáros Béla támogatásával Zobel ötlete nyomán megnyitotta kapuit a festett falu házakat népszerűsítő nagyszabású Graffiti Fesztivált itt Egervölgyön. Az első eseményt 1996-ban, a másodikat pedig 1997-ben tartották. A rendezvényre messze földről érkeztek televíziós stábok, hogy bemutassák a kipingált homlokzatú házakat. A legjobbnak ítélt alkotásokat az ötletgazda jutalmazta, még Közönség-díj is volt. Az augusztus elejétől szeptember közepéig, főleg hétvégeken zajló össznépi festészetet igazi fesztiválhangulat kísérte: sportesemények, diszkók, hazai- és külföldi zenekarok koncertjei, folyamatosan tartó dart és tekeversenyek, nyereménysorsolások tették mozgalmassá a község életét. Minden héten egy nap a gyerekeké volt, a nekik szánt kulturális programok mellett ők is kipróbálhatták magukat, festhettek a házakra. Az első évben 32, míg a másodikban 24 ház homlokzatára kerül festmény. Zobel a rendezvényekből befolyt összeget a falu javára kívánta fordítani.

A programnak évekre komoly kihatása volt a néhány száz lelkes település turizmusára. Sokan voltak kíváncsiak a „graffitis falura”. A magyar ember a különlegességeket is szereti, így a „kipingált házas” falu olyan színes és érdekes lett, hogy turistabuszokkal jártak csodájára messze földről.

Ernst Zobel tervei között további ingatlanok és lakóházak megvásárlása illetve felújítása szerepelt, de a művész hirtelen megbetegedett és 2003-ban bekövetkezett halála után nem volt, aki folytassa elképzelésének kivitelezését, így a művészfalu kialakításának terve nem valósulhatott meg. Általában a graffitik az utcafrontra néző falakon szerepeltek. Ma már ezek az alkotások megkoptak vagy az új tulajdonosok lefestették azokat. Két emblematikus, hatalmas graffitival díszített ház azonban mind a mai napig megcsodálható a falu főutcáján: az egyik az élet ezer színét, a másik egy ábrándozó lány portréját ábrázolja, mely Közönségdíjat kapott 1996-ban.

A Hegyhát lábánál futó úttól kissé beljebb (a középkori Jeli falu az út közvetlen közelében terült el) egy völgyben alakult ki a falu.

Eredete a Farkaserdőben folyó 18. századi erdőírtással és hamuzsírégetéssel kapcsolódik össze. Gróf Szluha György császári tábornok a sárvári vár és uradalom akkori birtokosa 1756. március 30-án kibocsátott telepítő levelét a sárvári kastélyban, melynek révén harminc német telepest telepített le egy írtáson, ami aztán a falu alapját képezte. Ennek oka az volt, hogy az uradalomhoz tartozó, hatalmas területen fekvő Farkas-erdőben a törvénytelen erdőhasználat (makkoltatás, erdei legeltetés, hamuzsírfőzés, stb.) már jó ideje nagymértékű pusztulást okozott. Szluha új telepesfalvak létrehozásával akart a helyzeten javítani. Főként német nemzetiségű erdőirtók kötelességeit, kedvezményeit szerződésben rögzítették. Az egyetlen fennmaradt ilyen német nyelvű okmány az egervölgyiek kontraktusa (szerződése).

Részletek Egervölgy alapítóleveléből:

„Mi alulírottak levelünk erejével kinyilvánítjuk minden rendű és rangúaknak, hogy készen vagyunk a kegyelmes sárvári uraságtól az uradalmában fekvő Farkas-erdőben egyes helyeken, amelyeket ő Excellenciája ikládi gróf Szluha György legkegyelmesebben számunkra kijelölt és … azon lakni enged…Ezzel szemben ők a fenti elkötelezettség alapján kötelesek a kijelölt helyeiken házaikat felépíteni, és amennyiben valamelyikük el kíván távozni, úgy fizesse meg a fent leírt pontok szerinti díjat, amit ennek megerősítésére sajátkezű aláírásommal tanúsítok. Ugyanúgy mi új lakosok, minekutána előttünk felolvastatott és elmagyaráztatott, a fent leírt pontok saját megfontolásunkból egyetértőleg elfogadtattak, és mivel magunk az írásban járatlanok vagyunk, így leírt nevünk után tett saját kezű keresztjelünkkel elköteleztük úgy magunkat, mint leszármazott gyermekeinket és gyermekeink gyermekeit.

Kelt Anno 1756, Március hónap 30-án Sárvár kastélyában

Gróf Szluha György

Michl Somer +

Matthias Tritsch +

Frantz Huber +”

A névadója is ő lehetett a falunak, mivel a jelentése égerfákkal benőtt völgyet jelent. Kezdetben árendások voltak, azaz bérletet fizettek földesuruknak.

A viszonylag zárt falu – a környező telepítésekkel ellentétben – viszonylag sokáig, a 19. század második feléig, megtartotta nyelvi különállását, ezért a közelmúltig nevezték Németfalunak is. Mára már az idősebbek körében is teljesen elfelejtődött a német nyelv használata.

A falu Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt temploma 1790-ben épült és 1834-ben bővítették. Bizonyára ebből a korból, a 18-19. század fordulójáról származik a tekintélyes, emeletes plébániaépület is.

A hagyományos, egyutcás faluképet jól kiegészíti az egymásra néző temetődomb és szőlőhegy. Előbbi helyen számos szép régi sírkövet, az utóbbin viszont az egykori présházaknak csak maradványait fedezhetjük fel. A falunak egykor közel ezer lakosa volt, ma négyszáznál is kevesebben lakják.

A faluból sokan hagyták el az országot, vándoroltak ki többek között Amerikába már a század elején és 1956-ban is. Az otthonról elszakadt, „Amerikába vándorolt egervölgyi magyarok”, viszont nem felejtették el őseik szülőföldjét és egy Szentháromság szobrot emeltettek a faluban 1907-ben. A település lakóinak vallásos lelkületére utal a faluban és a hegyen felállított 18 kereszt és az Keresztút, melyet 2002-ben, Kercza Lajos építésztechnikus – amatőr alkotó – adományozót az itt élőknek.

Egervölgy dimbes-dombos, erdőszéli, egyszerű, de nemes kis ékszerdoboz, ahol közvetlenek és kedvesek az emberek. A falu vezetésének köszönhetően folyamatosan, fejlődik, megújul. Modern közösségi terei, játszótere, hangulatos, virágdíszes utcái szebbé teszik az itt élők mindennapjait. A polgármester asszony, Auer Gyuláné és a helyi közösségi élet mozgatórugója, Bősze Krisztián együttesmunkájának köszönhetően összetartó, együtt munkálkodó kis közössége van a településnek. Krisztián által vezetett kulturális csoportok üde színfoltjai, nem csak a helyi rendezvényeknek, hanem a vasvári Toborzónak és a környező települések falunapjainak is. A Krisztián által készített fellépő ruhák és koreográfiák mindig nagy sikert aratnak fellépéseik során. Együtt újítgatják a település keresztjeit, gondozzák, csinosítgatják a falu köztereit.

Egervölgy turisztikai látványosságát a templomon és a Szentháromság-szobron kívül a színes házak és az úgynevezett GRAFFITI falu jelenti. Ha Egervölgyről beszélgetünk valakivel, és a nevéről nem is, de ha megemlítjük a festet házakat, abban a pillanatban beugrik neki, hogy mely településről is van szó és elhangzik az a mondat :„Ja, a graffitis falu!”

Tausz István mutatta be nekünk Egervölgy legjelentősebb értékét, 1757-58 között épült templomot. Az akkor még fa szerkezetű kápolnát az egy évvel korábban letelepedett 30 németajkú család állíttatta. 1789-ben már anyanyelvükön is hallgathattak misét. 1790-ben pedig barokk stílusban felépült a mai templom, igaz, akkor még a hátsó rész és a torony nélkül, melyek 1834-ben Esthei Ferenc nagyúr készíttetett el.1823 novemberétől 1987. szeptember 1-éig Egervölgy önálló plébániaként működik.

A templom belülről is egyre szépült a közösség finanszírozása által. A Szt. Mihály arkangyalt ábrázoló eredeti, barokk kori oltárfestmény Szerafin Bartl fráter keze munkáját dicsérte. A XX. század elején a fali oltárképet felváltotta a Heckenast János szombathelyi festő és aranyozó főoltárképe, melyen a templom védőszentjét, a sátánt legyőző Szent Mihály arkangyalt látjuk. A fő és mellékoltárakat, valamint a szószéket a helyi asztalosmester, Velladics Lajos készítette 1905 körül. A mennyezet őrzi még az eredeti alkotásokat, melyek az idők folyamán csak felújítva, restaurálva voltak. A templom szobrai bő 100 esztendő alatt gyarapodtak és foglalták el mai helyüket. A templom az 1943-ban épült fa karzattal immár 800 fő befogadására volt képes. A belső festés és a világítás korszerűsítése 1973-ban történt meg. A toronysüveg 2006-ban sárgaréz kupolát kapott.

100 méternyire az épülettől található a falu temetője, melyet méltán tartanak a környék legszebb fekvésű sírkertjének. A dombokkal és szőlőheggyel körülölelt temetőnek saját haranglábja van. Meg kell említenünk még a templom előtt álló Szentháromság szobrot, melyet 1907-ben állíttattak az Egervölgyből Amerikába kivándorolt 32 hazánkfia. Neveik a talapzaton ónémet betűkkel olvashatók. A templomot ma 40-50 fő látogatja rendszeresen, köztük Leitgeb Mihályné, akinek saját készítésű csipkéi díszítik az oltárt.

Vörös László helyi amatőr pálinkafőző a faluban, aki csak saját magának készít pálinkát, de kedves vendégeit rendre kínálja saját párlataival. Már 32 éve foglalkozik főzéssel hatalmas szakmai háttérrel.

A kiváló pálinkakészítésének előkészülete már a fa metszésével elkezdődik. Régen teljesen máshogyan metszették a fákat, magasra „engedték”az ágakat. A hatalmas fák rengeteg termését a családok nem tudták felhasználni, a többletből pálinkát főzettek. Jelenleg tudatosan alacsony ágkoronát hagynak, amit gondos metszéssel alakítanak ki. Tapasztalata szerint a cefrébe csak olyan gyümölcsöt szabad felhasználni, amibe az ember szívesen beleharapna. A mosást, kivágást, csumázást követően apróra kell darálni a gyümölcsöt. A szilvát kimagozza, kézzel kicsit megzúzza. Néhány szilvafajtánál kettő napi erjedés után a mag elválik a hústól, ezután lemeri a levet, amit tovább erjeszt. A leülepedett mag így már könnyen eltávolítható. A körte és almafajták esetében gondos válogatás után répadarálón ledarálva készíti elő a gyümölcsöt. A cefréhez nem ad pektinbontót és cukrot. A cefre forrása közben a habot ereszt, amit rendszeresen, naponta akár többször is elkever. A forrásban lévő cefre a lezárt hordótetőt felpúposítja, ilyenkor a csatot meglazítja, így a gázok szabadon távozhatnak. Ha már a hordótető nem dudorodik, akkor az erjedés befejeződött. A cefrés hordót főzésig nem nyitja ki.

Vörös László duplafalu rézkupolás kisüstöt használ, melyet akácfával fűt fel. Sajátos pálinkafőzési tesztet fejlesztett ki: egy kanálba önti az alkoholt, majd a tűzbe „vágja”, ha a tűz nem lobban be, akkor jó az alszesz, mert nincs már benne szeszpára. A kész pálinkát üvegbe tölti, amit fadugóval lát el. Három hónapig sötét helyen tárolja a pálinkát, azért hogy a pálinka aromája összeérjen.

László Tamásné Rózsika az édesapja révén csöppent a gyógynövények világába. Kezdetekben még csak a mezőről gyűjtötte az alapanyagokat, de most már otthon is termeszt gyógy- és fűszernövényeket. Ezeket a növényeket szárítással tartósítja, hogy a színüket megőrizze, újságpapír között szárítja. A szárított gyógynövényekből legtöbbször teákat főz, de készít belőle kenőcsöt, alkoholos italokat és különböző ízesítő eceteket is. Az alkoholos italok alapja a pálinka, a gyógynövényeket pálinkába ágyasítják, majd az érlelési idő leteltével (minél többet áll, annál finomabb és selymesebb lesz) leszűri, és a gyógylevet kockacukorra csepegtetve fogyasztja. A gyógynövényekből készít különböző szörpöket is, például bodza, levendula, vörös rózsa, ribizli, málna. Tapasztalata szerint a különböző gyógy- és fűszernövények különböző betegségekre vannak jótékony hatással. Például:

            Cickafark: vizeleti panaszokra, meghűlésre.

            Kamilla: bélbetegségekre és megfázásra.

            Mentafélék: (borsmenta, ananászmenta…) torokgyulladásra, megfázásra,             emésztésserkentő.

            Köménymag: puffadás gátló.

            Zsálya: izomlazító.

            Torma: baktériumölő (télire nagyon jó megfázás ellen: reszelt torma, méz,                      citrom keveréke).

            Csípős paprika: keringés javító.

            Hársfavirág: megfázás ellen.

Az asszonyok szívesen készítenek házi unicumot és diólikőrt is, mindkettő alapja a zöld dió, aminek jótékony hatása van a gyomorpanaszokra. Azonban az italkészítés összetevői és elkészítésének folyamata titkos, az idegenek számára nem hozzáférhető a receptura. Annyit tudni lehet, hogy a különböző gyógynövények képezik alapját a házi unikumnak. Rózsika egyik újdonsága: fenyőrügyet szed, üvegbe rétegezi, cukrot tesz rá, majd pálinkával felönti, érni hagyja körülbelül 1 hónapig, utána leszűri. Kiválóan használható légúti panaszok ellen.

A faluban sokan készítenek otthon savanyúságot

A falu asszonyai az otthoni kiskertben megtermelt zöldségeket frissen is fogyasztják, a maradék egy részét lefagyasztják, a másik részét pedig savanyúságként tartósítják. Leggyakrabban savanyított zöldségek az uborka, a paprika, a káposzta és a paradicsom. Egyre gyakoribb, hogy már nem dunsztos üvegekbe rakják el, hanem kannába vagy vödörbe. A vödörbe akármilyen szezonális zöldséget bele lehet rakni. Mindkét elrakási módnál egy alaplevet használnak, amit László Tamásné Rózsika a következőképpen készíti: 5 liter savanyúsághoz 30 dkg cukrot, 8 dkg sót, 2 liter vizet, 3 dl 20%-os ecetet, köménymagot, mustármagot, egész borsot és koriandermagot összefőz, kicsit lehűti, majd felönti az üvegben előkészített zöldségeket, majd egy kis szalicilt rak az üvegbe és lezárja.

Egyik specialitása a káposztával töltött paprika. Ehhez először kicsumázza a paprikákat, majd finomra felszeleteli a káposztát, amit szeletelt hagymával kever össze, és ezzel tölti meg az előre elkészített paprikát. Szépen üvegekbe rakja, leöntik tartósító lével, majd rárak egy kevéske szalicilt és lezárja. Ízlés szerint rak bele erős paprikát is.

Jákai Lajosné a cekker mellett lábtörlőt és csuhébábúkat is készít

Jákai Lajosné Teca többek között cekkerkészítéssel is foglalkozik. A cekker egy hagyományos bevásárlókosár, amit kukoricacsuhéból készítenek. A készítés első lépéseként, a kukoricacsuhét megszárítja, végeit levágja és felhasználás előtt pedig beáztatja. A beáztatott vékonyra szabdalt csuhét megsodorja és egy fából készült szegekkel kivert rámára felfonja. Az oldalakkal együtt fonja a kosár fenekét is. Ha elkészült a cekker, még nem szabad levenni a rámáról, meg kell várni, míg a cekker megszárad. Ezután a kosár fülét készíti el, ami nem más, mint egy csuhéval bevont erős drót. Általában egy ilyen cekker elkészítése két napi munkával készíthető el, normál háztartás vezetése mellett. Cekkerkészítés mellett lábtörlőt, szalvétatartót és csuhébábúkat is készít.

Balog Dezső a falu egyik méhésze

Balog Dezső a falu egyik méhésze. 1961-ben Perlaki József gencsapáti méhésztől egy rajt kapott ajándékba, innen kezdődött a méhek iránti szeretete. Magánvállalkozását 1970-ben kezdte, ekkor az állomány 80 méhcsalád volt. 1982 évben vásárolt egy teherautót, amivel szinte az egész országban vándoroltatta a méhcsaládjait. Pontosan tudta, mikor – hol célszerű gyűjteni: Fejér megyébe napraforgó és Zala megyébe a repce mézért utaztatta a méhcsaládokat. A szüntelen vándorlás a jó mézkinyerés érdekében történt. A karrierje csúcsán 210 méhcsaládot számlált a vállalkozása és 18 keretes rakodókaptárral dolgozott. 2008-ig a méhészet volt a fő foglalkozása. Jelenleg 32 méhcsaládról gondoskodik. A falusiak most is előszeretettel fogyasztják az általa készített mézet.

Az itt élők tárgyaiból nyílt kiállítás

2013-ban kulturális munka keretében László Tamásné Rózsika gyűjtötte össze a régiségeket és alakította ki a kultúrházban a múzeumot. A múzeumban megtalálhatók a kenyérsütéshez szükséges eszközök, katonaláda, bölcső, régi háztartási eszközök (kanál, pohár, tányér, szita), régi iratok és egy paraszt ágy. A kiállítás középpontjában az akkori Lánykör hagyományos lányruhája kapott helyet. A Lánykör Egyesületet Farkas Lenke tanítónő alapította a 1930-as években. Az egyesület a lányokat a mindennapi életre készítette fel, tehát tanultak varrni, hímezni, de emellett énekléssel és tánccal mulattatták egymást. 1947-ig működött az egyesület. A lányok a szombathelyi székesegyház felavatási ünnepélyén sorfalat álltak Mindszenty bíboros bevonulásakor.

A falu lakóit mindig is érdekelte történelmük. A padlásukról rendre előkerülnek régiségek, rég elfeledett tárgyak, emlékek. Sajnos, ezeket a mostani múzeumban nem tudják rendezetten elhelyezni, emiatt a jövőben egy családi házat szeretnének helytörténeti múzeummá átalakítani.

A katolikus falu életében ma is fontos szerepet játszik a katolikus vallás gyakorlása. Még ma is közösen imádkoznak az asszonyok a különböző liturgikus alkalmakkor, például ádvent idején, termés áldáskor, pünkösdi és úrnapi körmenet alkalmából. Tehát nem meglepő, hogy a legendák is a vallás köré szövődnek.

Egy máig élő egyik legenda szerint, a falu határában található egy kereszt, amit az orosz katonák meglőttek és a kereszt vérezni kezdett. Ennek láttán az orosz katonák megfutamodtak, és így a falu megmenekült a bevonulásuktól.

A másik legenda lényege, hogy Káldi Antalné (Marika néni) felmenője Káldi Lajos 33 évesen megbetegedett. Az orvos szerint tüdőgyulladást kapott, amit annak idején nem lehetett gyógyítani. A beteget éjjel meglátogatta Szent Antal, aki barna köpenyt, derekán kötelet és papucsot viselt, és hosszú rózsafüzér lógott a nyakában. Szent Antal azt mondta, hogy hamarosan meghal, de jussát, vagyonát ne ossza szét, hanem emeltessen belőle egy szobrot az út mentén. A szobor 1911. évben elkészült, innentől a családot szerencse övezi.

A Vasi Hegyhát legészakibb csücskében, a Kutyori-patak forrásánál található Csipkerek község. Dombos vidéken fekszik, határában erdők és szőlőhegyek találhatók. Az eredetileg egyutcás falu a 8-as és 87-es utak kereszteződésétől mintegy 7 km-re délkeletre található. A falu határa a Rába és a Zala közötti vízválasztó is, de a község területéről a Zala irányába lejt a térszínt. A vidék uralkodó talaja az agyagbemosódásos barna erdőtalaj.

A falu nevében a régi magyar „kerek” szó is az erdőre utal, a „csipke” pedig vadrózsás-bozótos helyre s az összetételi tagok megrövidült ejtéséből származik: csipke + kerek = csipkerek. Emellett ismert egy legenda is, amely más magyarázatot ad a név keletkezésére:

„Egykor, mikor a szekérkerék még nagy érték volt, egy kereskedőnek éjszakai pihenője folytán valamelyik kereskedőtársa ellopta a kocsikerekét. Reggel a kárvallott ember a maga idegen akcentusával próbálta elmesélni, hogy »megcsíptek kerek«,azaz elcsípték a kocsikerekét. Az egykori szálláshely pedig, ahol ez az eset megtörtént, a mai település őse volt.”

A falu múltja az ókorig nyúlik vissza, ugyanis a helység határában húzódik az ún. zemenyei út, annak az országútnak a maradványa, amelyet a Római Birodalom épített Rómától Arrabonáig, azaz a mai Győrig. Később ezt az utat kereskedelmi útvonalnak használták.

Bármi is volt a falu nevének eredete, már egy 1314-es feljegyzés Chipkerek alakban írva tesz említést róla. A név írásmódjának változásai: 1347-ben Cypkerek, 1773-ban Csipkerék, 1786-ban Cshipkerek, 1828-ban újra Csipkerék, majd 1863-ban a mai helyesírással Csipkerek.

A falu eredetileg kisnemesek birtoka volt, tőlük került még a középkorban a vasvári káptalan birtokába. A török időkben elpusztult települést csak a 18. században építették újra. A betelepült lakosok nagy része horvát és német származású törpebirtokos volt. A mai népesség családnevei között azonban csak kevés idegen eredetűt találni, mert a családok nagy része az idők folyamán magyarosította a nevét. A lakosság számát az 1785-ös népszámlálás 630 főben állapította meg. Ez a népességszám folyamatosan növekedett, míg az 1940-es évben elérte az 1215 főt. A második világháború kissé megállította a népszaporulatot (1946-ban 1199 fő), de az 1950-es népszámlálás újra fellendülést mutatott, ekkor éltek legtöbben Csipkereken: 1250-en. Ma már csak 342 fő él a faluban.

A település első temploma az Árpád korban épült, a mai temető helyén állt. Az új templom 1906-ben készült el 197 család összefogásával, valamint az egyházközség és az egyházmegye támogatásával. A Szent Anna római katolikus templom egyhajós épület, melyet ötszögletű szentély zár, 1980-ban készült fényben ragyogó ólomüveg ablakait szentek alakjai díszítik. Mindszenty József bíboros tiszteletére is készítettek egy üvegablakot. Bejárata előtt Szent Józsefnek, Szűz Máriának, s a Szentháromságnak emelt szobor magasodik.

Ugyanebben az évben készült el a volt iskolaépület is.

Az első világháború messze elkerülte a települést, de a 250 bevonuló csipkereki férfi közül így is huszonkilencen haltak hősi halált. A két háború között a gépesített gazdálkodás szerepe jelentősen megnőtt. Az iparágak számos képviselője megtalálható volt a faluban: dolgozott helyben asztalos, ács, bognár, cipész, mészáros, kovács, kőműves és szabó. Ezenkívül három cséplőgép-tulajdonos élt Csipkereken, és sok olyan földbirtokos, akiknek a dohánytőzsdén is érdekeltségük volt. Négy-öt állandó bolt mellett vendéglő és italmérés is volt a településen, s évente háromszor rendezték meg az országos állat- és kirakodóvásárt. A kisközség kulturális élete is ebben az időben élte egyik virágkorát. Többek között olyan egyesületek működtek a faluban, mint az önkéntes tűzoltó-egyesület, tornakör, leventeegyesület, ipartestület, lövészegylet, színjátszó kör. A második világháború során többször átvonult a front a településen: először a menekülő német katonák, majd az őket üldöző bolgárok és a második ukrán front. Szerencsére senkinek nem esett bántódása, csupán egy pince égett le. A lakosság hálája jeléül, hogy megmenekült a háború borzalmaitól, beiktatta az istentiszteletbe a „Jézus szíve-péntek” napot, amely az úrnap utáni kilencedik-tizedik péntekre esik. Csipkereken található 18 szakrális emlék is a lakosság vallásos lelkületét mutatja.

Az 1956-os forradalom szele Csipkerek lakosságát is megérintette. Véres eseményekre ekkor sem került sor, de a nép hangos felvonulással követelte a beszolgáltatási kötelezettség megszüntetését, majd elégette a beszolgáltatási papírokat.

Az 1960-as évektől több intézmény is épült, mint például a kultúrház, melyet 2006-ban teljesen felújítottak. Itt kapott helyet az orvosi rendelő, a polgármesteri hivatal, az ifjúsági klub, az Idősek klubja és a színházterem. Itt kapott helyet a helyi értékek kiállítása is. A helyi posta szintén itt székelt, de a 2004-ben Csipkereken is bevezették a mobilpostát, így a hivatalt bezárták. A kultúrház mellett található a felújított épületben a fogorvosi rendelő és a könyvtár. A két épület közötti téren szabadtéri színpad, kemence és kikövezett tér biztosítja a település nagyobb rendezvényeinek megvalósításához szükséges kulturált környezetet.

A településen 1960-ban alakult meg a termelőszövetkezet, amelybe a lakosság nagy részét beszervezték. Az 1970-es évek körzetesítés hulláma a kisközséget sem kímélte meg. Megszűnt a termelőszövetkezet, az összes kulturális egyesület, valamint az iskola önállósága. Ekkor – a munkahelyek és megélhetőségi lehetőségek utáni elvándorlás következtében – indult meg a lakosság nagyarányú csökkenése. Jelenleg a népességszám 423 fő, s a lakosság túlnyomó része idős ember.

1994-re az új önkormányzat felépíttette a napközi otthonos óvodát, melynek konyháján az óvodásokén túl az iskolások és a nyugdíjasok étkeztetését is megoldják. Az ebédet az önkormányzat kisbusza, a falugondnoki szolgálat hordja ki a távolabb élő idős emberekhez. Iskolája 2004. szeptember 1-jével gazdasági és racionalizálási okokból először csak beolvadt a csehimindszenti 8 osztályos iskola szervezetébe, majd 2016-ban véglegesen bezárta kapuit. A gyerekek a környező települések iskoláiban tanulnak tovább, így Csehimindszenten, Rumban. A kialakított játszótér, a folyamatos felújítások, melyek finanszírozását pályázati támogatások biztosítják és az egyre fejlődő közösségi élet mutatja, hogy a településen élőknek és a községi vezetőknek fontos Csipkerek léte, az itt élők mindennapjainak szebbé tétele.

A faluhoz szőlőhegy is tartozik, amellyel a Hegyhát keleti oldalán végig futó hegyek láncolata indul meg Csehin és az egykori Kisbéren keresztül egészen Nagytilajig.

Az itt élők még mindig ragaszkodnak hagyományaikhoz és az egyes falurészek, utcák régi megnevezéséhez. Így a köznyelvben a Kossuth Lajos utca a „Főszeg”, a Petőfi Sándor utca az „Ószeg”, a Dózsa György utca a „Csapás”, a Rákóczi Ferenc utca a „Fő utca”, a Béke utca pedig a „Kutyor”.

A hagyományok közül nem veszett ki a szüreti bál, a betlehemezés, a farsangolás, a húsvéti locsolás, a pünkösd és a búcsú szokása sem, sőt egyes családoknál még mindig dívik a lucázás és a korbácsolás. Sajnos azonban már a múlté az Iparosbál, a Tűzoltóbál, a Madarak és fák napja, amelyen a gyermekeket a Mikosdi-kastély vadas parkjába vitték kirándulni. Továbbá elmúlt az a szép nap, amit húsvét hétfőjén tartottak, mikor a helybeliek és az erre a napra hazalátogató csipkerekiek egy közös vidám találkozót rendeztek, amelyen az idősek beszélgettek, a fiatalok játszottak és vetélkedtek egymással.

Kultúrháza 2006 szeptemberében került átadásra, melyben működik a falu könyvtára valamint a Hegyhátjóléti szolgálat által támogatott „Idősek klubja”.

Horváth Barnabásné a csoport alapítója

A pünkösdölés még mindig hagyomány

A Pöttyös Hagyományőrző Csoportot közel 40 éve, 1978-ban alapította Horváth Barnabásné Marika néni tanárnő (A Magyar Kultúra Lovagja). A csoport, alapítójával azóta is végzi érték- és hagyományőrző tevékenységét. Nevüket onnan kapták, hogy megalakulásukkor piros pöttyös szoknyát viseltek a lányok. Marika néni vallja, hogy a múltunk megőrzésében a tárgyi emlékek is nagy szerepet játszanak, de még fontosabb a lelki örökségünk megőrzése, átadása, amely a hagyományokban és a szokásokban gyökeredzik.

Csehimindszenten nem merültek feledésbe az ünnepkörökhöz kapcsolódó hagyományok. Már a harmadik generáció jeleníti meg a pünkösdölést, a lucázást, a regölést, a korbácsolást és a betlehemezést a lakosság bevonásával és aktív részvételével. Tagjai emellett a vajköpülés és a kenyérsütést lépéseit is megtanulják és kipróbálják az egyes foglalkozások keretében. A csoport tagjai az idősek elbeszéléseiből több mint 50 CD-nyi hanganyagot készítettek, de a gyerekek gyűjtöttek archív felvételeket és régi írásos dokumentumokat is, valamint fotókon örökítették meg az épített értékeket, melyhez az anyagi támogatást a Hungarikumos és más nyertes pályázataik biztosították. A csoport színjátszó csoportként is működik. Számos díj mellett 2010-ben a VI. Meselátó Fesztiválon a „Piperéstik vagy kakaska” című produkciójuk Aranyhal-díjat, a Weöres Sándor Színjátszó Fesztiválon 2011-ben a „A Dödölle, avagy ki viszi haza a lábost” című előadásával arany minősítést kapott.

Az ágseprűkötés mesterségét űzi ifj. Novák József

Télidőben hasznos elfoglaltság volt az ágseprűkötés. Ezt a mesterséget űzi ifj. Novák József, Dodi, aki a nagyapjától tanulta meg a seprűkötés fogásait 3 éves korában. Az ágseprű a hagyományos falusi porták hasznos eszköze, ami nyírfavesszőből készül. Dodi hobbi szinten foglalkozik a seprűkötéssel, 70-80 darabot is elkészít egy télen. Ez a munka komoly fizikai erőt igényel. Az általa készített seprűk különlegessége, hogy nincs külön nyelük, a szorosra kötött ágakat lehet nyélként használni és kb. mellmagasságig érnek. Szívesen mutatja be tudását a helyi rendezvényeken és az iskolásoknak is gyakran tart foglalkozásokat.

Hagyományos paraszti ételnek számít a gánica, melyet László Jánosné, a helyi általános iskola igazgatónője készített el. Az asszonyok a lisztet megpirították a serpenyőben, majd vízzel felengedték, közben fakanállal folyamatosan kevergették. Szalonnazsírt kevertek hozzá. Ették lekvárral, tejföllel, savanyúsággal, de levesbetétként is szolgált, például a zöldséges szemes bablevesnél. Az iskolában a hagyományőrző foglalkozásokon tanítja meg a gyerekeket a gánica elkészítésre.

A faluban élő kézművesek, alkotók, mind a helyi értékeket gazdagítják egyediségükkel, különlegességükkel. Cekkerkötéssel és papucs készítéssel foglalkozik Bódi Jánosné Annus néni. Kukoricacsuhéból (fosztásból) készíti a cekkereket, lábtörlőket, edény alátéteket és más tárgyakat, figurákat. Tudását szívesen átadja a fiataloknak, Fukszberger Imréné Magdi is tőle tanulta meg az apró fogásokat, melyek során gyönyörű alkotások születnek kezük munkájaként. Annus néni a helyi általános iskolában is folyamatosan tart kézműves bemutatókat, ahol a gyerekek elsajátíthatják a csuhéfonás fortélyait. Emellett a helyi programokra, a környékbeli rendezvényekre is többször hívják kiállítani, illetve mesterség bemutatóra.

Igazi zarándokhely lett a templom

A templom első írásos említése 1314-ből való. 2014-2015-ben a Kormány által nyújtott támogatásból újították fel teljes körűen. A főoltáron egy Dorfmeister kép látható. Különlegessége az oltárkép két oldalán látható szekkó, melyet Závory Zoltán készített Takács Antal plébános megbízásából 1982-ben. A szekkókon Bosco Szent János, Szent Maximilian Kolbe, Boldog Kalkuttai Teréz Anya, Boldog Dr. Batthyány-Strattmann László körmendi szemorvos, Szent Rita, valamint Mindszenty József bíboros édesanyjának alakját festette meg a művész. A személyeket az önzetlen szeretet, a másokért való tenni vágyás, az elesettek megsegítésének gondolata köti össze. A templomban található faragott stációkat Balogh Tamás csényei fafaragó készítette 2002-ben, a korábban a templom előtt állt hársfából. Itt van Vas megye legrégebbi orgonája, amely 1600-as években készült. A templom nevezetessége a keresztelőkút, ahol Baumgartner András káplán 1892. március 29-én megkeresztelte Pehm Józsefet. A plébánia tulajdonában van Mindszenty bíboros keresztlevele is.

A déli kapuban elhelyezett Mindszenty-szobor a Gasztonyi család adománya. A templom felújításakor különböző falstruktúrákkal és színekkel különítették el az egyes történelmi korokat. A kis lőrés ablakok és a kanálhátas vakolat a román stílusra utal, de megjelenik a gótika és barokk kor is, simább falfelülettel és élénkebb színekkel. A templom előtti parkosított teret körbeölelik a keresztút bronz domborművei, melyek Szabó Imrefia Béla alkotásai. A stációsorozat különlegessége abban rejlik, hogy Krisztus szenvedéstörténetét és Mindszenty bíboros-hercegprímás meghurcoltatását párhuzamba állítva mutatja be az egyes állomásokat.

A gyűjtemény egyik értéke – kehely VI. Pál pápától

A település életében meghatározó tényező, hogy Csehimindszenten született Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek. A bíboros urat Pehm József néven anyakönyvezték, aki 1942-ben változtatta meg családnevét, szülőfaluja iránti tiszteletből.

Az eredeti állapotában helyreállított szülőháza egy rendkívül értékes gyűjteménynek ad otthont – melynek része a Terror Háza Múzeumának „A magyarok lelkiismerete, Mindszenty József (1892-1975)” című kiállítása -, amely Mindszenty József életét, pályafutását és meghurcoltatását dolgozza fel. Ezen kívül láthatóak itt a különböző személyes tárgyai; a halotti maszkja; a kehely, amit aranymiséjére kapott VI. Pius pápától; valamint az a zászló, amellyel a koporsója volt letakarva, amikor hazahozták az esztergomi újratemetésére. A település szeretné nemzeti kegyhellyé nyilváníttatni az Emlékházat, és megerősíteni a vallási turizmust. Jelenleg is átvezet zarándokút és emléktúra a településen, a résztvevők számára a paplak emeletén kialakított zarándokszállás nyújt megpihenési lehetőséget. Minden évben március 29-én, a bíboros úr születésnapján Mindszenty-emléknapot rendeznek, valamint minden hónap 29-én engesztelő szentmisét és körmenetet tartanak addig, amíg boldoggá, illetve szentté nem avatják.

A Hegyhát keleti felében, a Széplak- és a Kutyori-patak mentén fekszik Csehimindszent község, a vizektől biztonságos magasságra, egy kisebb háton. Csehihez hasonlóan Vasvártól keletre, a Zala megyei határhoz közel, három irányból megközelíthető helyen található. A vidék uralkodó talaja az agyagbemosódásos barna erdőtalaj.

A környék egyik első templomos helye, nevét a ma is álló Árpád-kori eredetű Mindenszentek- tiszteletére emelt ősi templomáról kapta egy 1314-ből származó oklevél tanúsága szerint. Erről a templomról és a plébániáról még az 1359 és 1372 évekből is találhatók okiratok. A falu nevét többnyire együtt említik Pogh településsel, amely a mai Potypusztával azonos; amely jelenleg Csehmindszent része.

Földesurai az Ostffyak voltak, akiknek itteni birtokaira 1436-ban Zsigmond magyar király adott új adománylevelet. A 16. század első felében a Dessewffy, a Polányi és a Török családok rendelkeztek itt birtokrészekkel, 1553-ban a falu házainak nagyobb része üresen áll a pestis miatt. A török időkben 1588-ban Pusztafalunak írták, amely csak 1678-ban települt újra. Plébániáját 1756-ban állították vissza.

Potypusztán a Festeticsek építették azt a ma is álló – de felújításra váró – hajdani barokk kastélyt, amelyet utolsó birtokosa, Mesterházy Gyula 1878-ban eklektikussá alakított. Az épületben és parkjában 1957-től a közelmúltig SZOT gyermeküdülő működött. Mára az épület teljesen tönkrement, üresen áll, erőteljesen felújításra szorul.

1892-ben a településen élő kisnemesi családban született Mindszenty (Phem) József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, aki szülőfaluja iránti tiszteletből 1912-ben felvette a település nevét.

A templom előtti téren áll a jeles főpap mellszobra. A falu főutcáján található szülőházát a helyi önkormányzat emlékházzá alakította át. Pályázati támogatósoknak és a helyi segítő kezeknek köszönhetően a ház kívül belül megújult, udvarát kemencével, kerti kiülővel látták el, így ma már a falu közösségi életének egyik színtere lett. Az épületben kapott helyet a Terror Háza Múzeum „Mindszenty József a magyarok lelkiismerete” című állandó kiállítás. De itt nyertek elhelyezést a Magyarországi Mindszenty Alapítványtól és a Mindszenty család még élő leszármazottjaitól kapott emléktárgyak is. Fukszberger Imre, a település polgármestere, mint a Bíboros úr közeli hozzátartozója, szívélyesen vezeti végig a szülőházat felkereső zarándokokat Mindszenty József életének stációin.

A felújított és kibővített plébániaépületben vendégszobák várják a zarándokokat.

Mindszenty bíboros szülőfalujában 1920-ban laktak a legtöbben, 941-en, azonban a gyönyörű fekvésű hegyháti falu jelenlegi népessége ma még a négyszáz főt sem éri el. Ez elsősorban az elvándorlásnak köszönhető, hiszen kevés munkaalkalmat találnak helyben az emberek.

A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Csehimindszent is. A Fő téren a Kneipp parkban a gyógynövények mellett megtalálhatók a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal, míg az Európa Parkban a vizes taposóban frissülhet fel az ideérkező zarándok.

Déri Péter esperes-plébános és Fukszberger Imre polgármester úr irányításával, a település lakóinak együttes erőfeszítésének köszönhető, hogy ma már Csehimindszent a Mindszenty kultusz egyik fontos alappillére, boldoggá avatásának élharcosa.

Ehhez méltó környezetet biztosít az állami támogatásokból, pályázatokból és nagylelkű adományokból 2015-ben felújított Mindenszentek temploma és az azt körbeölelő tér. A XIII. század közepén épített, és 1330 táján valamint 1773-1774-ben kibővített templomot kívül-belül teljesen felújítottuk, parkosítottuk a templom körüli a teret és a templomdomb szélére építettünk egy egyedülálló Mindszenty keresztutat.

Mindezzel sikerült lerakni Csehimindszenten egy Mindszenty emlékhely alapjait, ahol egy közel fél napos program keretében meg lehet ismerkedni a XX. század egyik legnagyobb magyarjának életével, hazájáért és magyar népéért vállalt szenvedéseivel. Minden hónap 29-én (Mindszenty atya 1892. március 29-én született) a Bíboros szándéka szerint és az ő szellemiségében engesztelő imaestet tartanak szentségimádással, szentmisével és körmenettel, amelynek végén imádkoznak a Hercegprímás mielőbbi boldoggá- és szentté avatásáért. Terveik között szerepel, hogy az Emlékházban felolvasó esteket és előadásokat is rendezzenek, hogy újból életet, lelkiséget és szellemiséget vigyünk e falak közé.

A település vezetőinek köszönhetően nem csak a vallási élet és turizmus lendült fel a településen, hanem a mindennapokat segítő intézmények is megújulnak, korszerűsödnek. A 10 tantermes általános iskolája, óvodája, kultúrháza is az állami támogatásoknak, sikeres pályázatoknak köszönhetően átalakul, korszerűsödik egy térségközponthoz méltó módon.

Káldi Sándor édesapjától tanulta a pálinkafőzés tudományát.

Káldi Sándor 1982 óta foglalkozik pálinkafőzéssel, a technikát édesapjától tanulta, aki szintén rendszeresen készített pálinkát. Mára profi szintre fejlesztette a családi hobbit. Nagyon fontos számára az autentikusság, mindig friss, egészséges, érett, de sosem túlérett gyümölcsből készíti el az italt, ami egyértelműen tükröződik a végtermék minőségében. Kizárólag saját termésű gyümölcsöt használ, legyen az kajszi- vagy őszibarack, tüskés vagy apró körte, vagy éppen törköly. 52 fokosnál erősebbet nem főz, annak érdekében, hogy mindig jól kijöjjön az alkohol gyümölcs zamata. Az ízesítés egyébként is kulcsfontosságú szempont Káldi Sándor számára, saját ötleteivel fejlesztett ki különböző pálinkákat: házi málnaszörppel, bodzaszörppel, fenyősziruppal és fenyőrüggyel házasítja a pálinkát.

A pálinkafőzés mellett bort is készít, szintén saját szőlőből. Fél hektár területen változatos fajták teremnek: zengő, rizling, fehér burgundi, kékfrankos, merlot, othello és kardinál, valamint csemegeszőlő is. Sem a pálinkát, sem a bort nem árusítja pénzért, barátainak, segítőinek ajándékozza.

Egy igazi érték – gyöngybetűkkel írt szakácskönyv

Végh István tervezőmérnök (tiszteletbeli csendőr), számos fejlesztést hajtott végre Zala megyében. 1944-ben költözött (vissza) Csehibe. Egy ciklusban polgármester volt, és jelenleg is fontos számára a faluval való kapcsolata, szívén viseli a település sorsát.

Kegyelettel őrzi édesanyjának, Végh Istvánné Szabó Máriának és testvérének, Végh Mariannának a hagyatékát: több, réges-régi füzetbe lejegyzett szakácskönyvet. Mária még leány korában kezdte gyűjteni a recepteket, majd asszonykorában folytatta. Marianna alsó tagozatos tanítónő volt, ami az általa leírt receptek gyöngybetűin is jól látható. Nem minden receptet írtak le, életükben tele voltak ezek a könyvek újságból kivágott lapokkal is.

Ma már sajnos nem készül közös családi ebéd a leírt receptekből, ma már csak emlékeket idéz, hiszen a családtagok elköltöztek vagy meghaltak. István kedvenc ételei, amelyeket még édesanyja készített: a márciusi tészta (ez egy kelt tészta diószórással), és a kukoricaprósza lekvárral.

Mária egyik füzetében a Csehiben jellegzetes édesség, a holipni receptjét is leírja: fél liter tej, egy kávés kanál fahéj, egy evőkanál porcukor, 3 tojás sárgája, és annyi liszt, hogy palacsinta sűrűségű tészta legyen. Hogy mit tegyünk a tésztával, az már nincs a füzetben, de Dóczi Máriától azt hallottuk, hogy az elkészítéséhez ostyapirító kellett. A végeredmény egy szivart formázó édes finomság. A szakácskönyveket már „felfedezték”, digitalizált formában őrzik Vasváron az utókor számára.

A Szabadidő-központ igazi közösségi tér lett

A csehi szabadidős parkot 2010-ben kezdték kialakítani, a templom és a temető dombjának tövében, a régi iskola épülete mellett. Az első feladat a szintrendezés volt, mert a domb alja és teteje között jelentős a szintkülönbség. Egyik helyről elvettek, a másikhoz hozzátettek, és így alakult ki a több szintes közösségi tér.

A Petőfi utcáról nyíló hatalmas fa kapun belépve a legalsó szinten vagyunk, ahol egy játszótér kapott helyett több féle eszközzel, hintával, mérleghintával (libikókával), mászó-várral, homokozóval. Mellette asztalok, padok, ahol a szülők leülhetnek beszélgetni, míg a gyerekek játszanak. Még ugyan ezen a szinten alakítottak ki egy betonozott sportpályát, melynek végében háló védi a szomszédos épületet, a játszóteret már kinőtt fiatalok futball-labdájától.

Balra fordulva, egy kis domb tetején a második magassági szintre érünk, ahol egy színpad épült, ami a terület minden pontjából belátható. Alatta és mellette gondozott növényeken nyugodhat meg a pillantásunk. Hogy ne csak látni, de hallani is lehessen a színpadon zajló eseményeket, az önkormányzat könnyen kezelhető mobil hangfalakat, mikrofonokat is vásárolt.

A játszótér és a színpad fölé magasodik a harmadik szint, melynek lankáját közlekedhetővé tették a tereprendezéskor. Itt kapott helyet a kemence (Doroszlói László munkája, 2013.), és mellette 4 tűzrakó hely, melyeket mozgatható farönk ülőalkalmatosságok vesznek körbe, és tesznek hangulatossá és használhatóvá. Itt egyszerre akár harmincan is süthetik a szalonnát, mire elkészül a kemencében a friss kenyér.

Nagy László polgármester úr szerint hasznos ötlet volt, hogy reflektorokat is telepítettek a színpad mellé, melyekkel sötétedés után meg lehet világítani akár a focipályát, akár a játszóteret, akár a tűzrakó helyek szintjét, vagy akár egyszerre mindegyiket.

A tervek alapján ez a most is sokak által használt, Szabadidő Központként emlegetett közösségi színtér hamarosan újabb eszközökkel bővül, és kiegészül a színpad mögött, közvetlenül az egykori iskola épülete előtt egy szabadtéri fitnesz parkkal.

A Helytörténeti Gyűjtemény a régi iskolaépületben kapott helyet. A település sokáig küzdött, hogy megtartsa iskoláját. 2013. szeptember óta azonban már a kicsik sem itt tanulnak. Nagy László polgármester úr is mindent megtett az iskola megtartásáért, mert ő is úgy gondolja, ahogy azt egykor a falu nyugdíjas tanítónője, Simon Gyuláné szokta mondani: „Ahol nincs iskola, nincs zsivaj, ott nincs élet”. Tanítás már nincs, éppen ezért még fontosabb, hogy legyen, ami segíti a településhez való kötődést. Ezért alakították ki a Szabadidő központot, ezért gondoskodtak arról, hogy a falu minden utcájában járdán közlekedhessenek az itt élők, ezért szerveztek nagy rendezvényt 2017 nyarán a falu létének 800. évfordulójára, és ezért alakították ki a Helytörténeti Gyűjteményt is.

A falu lakosai megmozdultak a kérő szóra, és hozták régi tárgyaikat. Hamar tele lettek a termek. Aki ideadott egy-egy tárgyat, eszközt, talán majd szívesen hozza el az unokáját, és mutatja meg a gyűjteményt, ami mesélni tud az elődök életéről. Láthatjuk a borászat és a mezőgazdaság régen használt eszközeit, Kopacz Istvántól egy gyönyörű házi oltár is ékesíti a gyűjteményt, van itt még öreg írógép, vagy éppen a falu első televíziója, ami egykor Mikler Jenőé volt. Minden egyes tárgy „mesél” a múltról Csehi Helytörténeti Gyűjteményében, érdemes meglátogatni.

A kezdet és a vég szimbóluma a szószéken látható

Az oltár felett öt csillagos boltív jelenik meg

A csehi katolikus templomot már a Petőfi utca elejétől jól láthatjuk, mert a házak fölé magasodik a Középhegy tetején, a temetőkertben. Az 1760-ben épült, késő barokk stílusú templomról a település polgármestere, Nagy László, valamint Dóczi Mária, Fekete Lászlóné és Ódor Mihályné mesélt nekünk.

Arról csak szóbeszéd járja, hogy korábban is volt már temploma a falunak, ami állítólag leégett. A helyét nem tudjuk pontosan, de vélhetően a mai Csehi határain kívül állt, mint ahogy a falu sem a mai területen, hanem magasabban, a hegyoldalban volt. Polgármester úr szerint az a szólás járta, hogy bátrak a csehi emberek, mert le mertek költözni a völgybe, ahol a víz okozhatna pusztítást.

Dóczi Mária néni sok szállal kötődik a templomhoz. Édesapja volt egykor a harangozó, ő maga pedig sok éven át a Rózsafüzér Társulat vezetője, előimádkozója volt. Még 2017 tavaszán is, míg betegsége miatt át nem adta másnak a feladatot. A templom Szent Teréz szobrát Mária néni hozta magával Budapestről fiatal lány korában a Róbert Károly körútról, amikor az ott az utcára került. A legközelebbi vasútállomásról kilométereken át gyalog cipelte a szobrot Csehiig.

Mária néni szerint egyszer egy régész azt mondta, hogy Magyarországon nincs másik olyan templom, melyben az itt látható, az oltár feletti öt csillagos boltív meglenne, vagyis ebben teljesen egyedülálló hazánkban. Ritka az is, hogy a templomban megjelenik a Kezdet és a vég szimbóluma (alfa és omega), ami itt a szószéken látható. A kis festett stációs képeket a Rózsafüzér Társulat vásárolta 1940-ben, a padokat pedig 1960-ban szerezték be. A falakon található két freskó közül az egyik Gábriel arkangyalt ábrázolja.

Itt még ma is tudják a harangszó alapján, hogy férfi vagy nő halt-e meg a faluban, bár az elektromosan vezérelt harangot már nem lehet tökéletesen úgy megszólaltatni, mint amikor még kötéllel húzták meg. (Ha nő halt meg, akkor egyet kondítottak a haranggal, ha viszont férfi, akkor egy kondítás után kis szünet, majd még egy kondítás jelezte az elhunyt nemét a falu lakói számára.) Azt is tartják: harangkongatás előtt háromszor kell keresztet vetni, hogy eloszoljanak a felhők. A vasárnapi misén 25-30 fő vesz részt, az időseket a falugondnoki busszal szállítják a templomba. Ünnepi alkalmakkor ma is megtelik a remélhetőleg hamarosan kívülről is megújuló, műemléki védettség alatt álló, Szent Antal védőszentről elnevezett templom.

A Vasi-Hegyhát keleti csücskében fekszik Csehi község, Vasvártól keletre, a Zala megyei határhoz közel, három irányból megközelíthető helyen. Szomszédos Csehimindszenttel és Potypusztával, ami egykor egy birtoktestet képezett. A táj eróziós völgyekkel tagolt, hullámos felszínű kavicstakarós fennsík.

Nevét 1217-ben említették először Cheeh formában, a vasvári káptalan birtokainak összeírásával kapcsolatban, majd az 1600-as években neve Vasvár közelsége miatt Vasvárcsehiként is ismert volt. Első lakói Árpád-kori cseh vendégtelepesek, vagy esetleg a kalandozások idején idehurcolt cseh rabszolgák lehettek.

A falu az Osl nemzetiségbeli Ostffy család birtokai közé tartozott, akik 1436-ban új adománylevelet kaptak rá, megerősítve ezzel korábbi birtokjogaikat. A nemzetség tagjai 1544-ben osztoztak meg itteni birtokaikon. Később a vasvári káptalan mellett az Ostffy, a Török, a Polyany és Geletffy családoknak is voltak itt birtokaik.

1573-as összeírás idejére a korábbi török támadások és a pestis megtizedelte a lakosságot, ekkor összesen 19 lakott és 6 elhagyott házat írtak itt össze. Már a század elejétől hódoltak a töröknek az itt élők, először a fehérvári később a kanizsai basának, de a lakosság ennek ellenére további támadásoknak és szenvedésnek volt kitéve, ezért egyre többen elhagyták falujukat.

A 17. század végén és a 18. század elején a káptalannak szolgáló jobbágyok kedvezőbb helyzetbe kerültek, mert az akkori nagybirtokos kiharcolta a harmincad- és vámmentesség eltörlését, ami a termékeikkel való kereskedést könnyítette meg. 1702-től lehetővé vált számukra, hogy pénzzel megválthassák a robot szolgálatot.

Az 1700-as évek békés időszaka kedvezően hatott a szőlőtermesztésre, évről-évre nőtt a megművelt területek száma. Önkormányzatuk is fejlett volt, ezt bizonyítja az 1725-ből fennmaradt hegyközségi pecsétlenyomat.

1726-ban Telekesi Török István itt lévő birtokát a bécsi kamara elkobozta. A 18. században a Festetics, a 19. században a zalabéri Horváth családnak volt a falu határának túlnyomó része felett birtokjoga.

A falu Páduai Szent Antalnak szentelt temploma 1760-ban épült, kőfallal, körülötte temetővel, Festetics Pál és Szegedy Ignác támogatásával. Műemléki védettség alatt áll. Az 1916-ban rekvirált harangjai helyett 1928-ban újakat készíttetnek, de sajnos a nagyharangot a II. világháború idején ismét elviszik. 2007-ben Smodics Imre csehi lakos újra önteti a Doni ütközet és az orosz fogságból való szabadulásának emlékére.

A hegyhát oldalában nagy kiterjedésű, gondozott szőlőhegy található, melynek tetejéről szép kilátás nyílik a Ság, a Somló és Sümeg irányába. Az egykor hétszázötven lakost is számláló településnek ma kevesebb, mint háromszáz lakosa van.

A község szerény humán infrastruktúrával rendelkezik, csak könyvtár és kultúrház van a faluban a Polgármesteri Hivatal mellett.

2017-ben ünnepelte 800 éves fennállását, ennek tiszteletére emeltették a fából faragott Szent Antal szobrot.

A falu vezetésének fontos, hogy biztosítani tudja az itt élők jó közérzetét a mindennapok megélése során. Ezért fejlesztéseik, pályázati forrásból megvalósított, a szabadidő kulturált eltöltését biztosító beruházásaik, az új járdák, a Szabadidős park, a játszótér, a település csinosítása mind ezt a célt szolgálják.

Ami néni és Kati néni együtt sütötték a pogácsát

Sajtos pogácsát sütött nekünk Rakos Lászlóné, Ami néni (72) és Dremmel Lászlóné, Kati néni (68). Sajnos Kati néni sütője elromlott, de eszébe jutott kedves barátnője, Ami néni. Mindketten a település bevándorlói. Ami néni 52 évvel ezelőtt költözött ide, egyébként salomvári lány volt. Kati néni 44 éve él a településen. Mint megtudtuk, jó barátnők ők ketten. Együtt dolgoztak a baltavári óvodában. Mindketten özvegyek már, a temetőbe is együtt járnak, illetve gyakran sütnek közösen is. A falubeliek már tudják, hogy kihez forduljanak, ha sütni kell. Szüretkor, falunapkor vagy éppen lakodalomkor gyakran kérték fel a két hölgyet, hogy süssenek valami finomat. Egy-egy lakodalom alkalmával akár 4 adagnyi süteményt is készítettek 2 kg lisztből. Korábban főzőversenyeken is részt vettek, ilyenkor vadpörköltet, gulyást főztek. Ami néni egyébként a családjának is sokat süt: háromszöget, pogácsát, dobos kockát (mézes tészta csokis krémmel). Hat unokája és két dédunokája is van. Háromszögeit egyébként a falu doktornője és asszisztense is nagyon szereti, tíz évig takarított a rendelőben. Rendezvényekre azonban már két éve, férje halála óta nem jár el.

Bérbaltavár két falu, Hegyhátkisbér és Baltavár egyesülésével jött létre 1935-ben. A baltavári szőlészet, borászat a Zalaszentgróti Hegyközséghez tartozik, a Zalai Borvidék része Baltavár és Nagytilaj, 2017. január 1-től Olaszfa és Oszkó is. Vasvártól a Rába alatti terület a szentgróti hegybíró, Kovács Zsoltné Franciska illetékessége, Zalaszentgrót székhellyel.  Mindezt Vízvári Sándor (55) szőlősgazdától, hegyközségi tagtól tudtuk meg, aki hosszú ideig baltavári pincemester volt. 29 éve került Baltavárra a Balatonboglári Borgazdaság által, ez a cég volt akkor itt az ültetvény tulajdonosa, Vízvári Sándor pedig a szőlészet vezetője volt, mígnem 21 évvel ezelőtt új gazdája lett a birtoknak, utána 16 évig a vasvári kistérség vidékfejlesztési menedzsere lett, három éve vállalkozó. Szakmai tanácsadással segíti a helyi gazdákat, évi 15-20 előadást tart a Berzsenyi Dániel Könyvtár szervezésében Vas megyében, de Zala megyében is sok felé hívják. Szőlészeti, borászati segédanyagokkal kereskedik, borkezelő, derítő, szűrő és csomagoló anyagokat értékesít. Folyamatos önképzéssel jut új és új szakmai információkhoz, szaklapokból, könyvekből tájékozódik. A bortermelő gazdák tudják, hogy tőle érdembeli válaszokat kaphatnak a kérdéseikre. Vizsgázott borvizsgálóként versenyekre jár zsűrizni két megyében. A „Da Bibere” (Adj innom!) Borlovagrend tagja. Zalai származású, máig ott van a birtoka, két faluval odébb, de bérbaltavári lakos, a települési önkormányzat képviselője.

Amint tőle megtudtuk, Baltavár régi szőlő- és bortermelő terület, több mint 100 éves, az aktív szőlő 200 hektár körül van. 80 százalékban két alföldi cégé, 20 százalékát helyi gazdák művelik. A termést szőlőben és folyó borban (kannákban) értékesítik, palackozás egyelőre nincs. Mondják, olyan tökéletes adottságú a szőlőnek a talaj, hogy a jó minőségű baltavári bort felismerni az ízéről, akárhogy is van csomagolva. 450-500 hektolitert tudnak tárolni a gazdák, ennyit préselnek a pincéikben. Szombathelyről, Körmendről és Zala megyéből jönnek a vevőik, olyan területekről, ahol már nincs szőlő. A legalább 10 hektár fölötti ültetvényből tud megélni egy négyfős család, de a mindennapi munkához már alkalmazott kell. A szőlő mindig ad munkát, ha az ültetvényen épp nincs feladat, a pincében biztosan akad tennivaló.

A falu végén, az iskola mellett van egy kis múzeum, ahol őslénytani kiállítást rendeztek be az itt talált 7-8 millió éves állatok maradványaiból. A 19. századtól voltak a településen régészeti ásatások, mások közt két híres magyar kutató is dolgozott itt: Bendefy-Benda László és Kordos László professzor. A leletek olyan szenzációsak voltak, hogy sokat elvitt belőle a londoni British Múzeum, a bécsi és a budapesti Természettudományi Múzeum, van belőle a szombathelyi Savaria Múzeumban, és maradt még Bérbaltaváron is. Németh Béla polgármestertől megtudjuk: annak köszönhető, hogy ilyen gazdag volt ez a leletanyag, hogy a régészek egykori vízesés alatti gyűjtőhelyre találtak véletlen szerencse folytán. Amikor a jégkorszak utáni átmenet idején a Pannon-tenger kezdett visszahúzódni, mocsaras vidék volt ez, itt folyhatott az ős-Zala, és valószínűleg egy 3-4 méter magas vízesés volt innen nem messze. A vízbefulladt állatok csontjait az ős-Zala ide hordta össze. A csontok a vízesés alján a homokos rétegbe beágyazódtak és konzerválódtak.

A csontváz rekonstrukciók szerint élt itt háromujjú ősló, antilop, zsiráf, barlangi medve, kapafogú őselefánt, láthatjuk csigák, kagylók lenyomatát. Találtak olyan gazellacsontot is, amilyen máshol nem, erre mondják a helyiek: „Ez a mi gazellánk, a bérbaltavári gazella”.  A leghíresebb lelet a kardfogú tigris, amelynek szobrot is állítottak a múzeum előtti dr. Bendefy László Emlékparkban. A kiállítás közepén áll a nyolcmillió évvel ezelőtti, erős, izmos lószerű, növényzet után ágaskodó „kőevő” eredeti méretében. Ez ötletet ad a polgármesternek „bérbaltavári Jurassic Park” létrehozásához, amely az itt talált valamennyi állatot megelevenítené a maga múltbéli valójában, egy monumentális őslény játszóház keretében.

Az emlékház belső szobájában az eredeti bútorokat találjuk

A Vasi Hegyhát szülötte Nagy Gáspár (1949-2007) Kossuth-díjas költő, író, szerkesztő, két falu is magáénak mondja. Nagytilaj, ahol a családjával élt, és Bérbaltavár, ahol a nagynénje, Kelemen Rózsa lakott, és történetesen nála tartózkodott az édesanyja, amikor a kis Gazsi megszületett. Gyerekkorában folyton ingázott a két falu között, kései gyermek volt, idős édesanyja, Kelemen Erzsébet átengedte nevelését Rózsa nevű testvérének, aki a keresztanyja lett. A hajadon asszony a második anya szerepét töltött be az életében, sok művét neki dedikálta. Nagy Gáspár úgy emlékezett kisgyerekkorára, hogy az édesanyja és a keresztanyja szokásosan a Nagytilaj és Bérbaltavár között félúton álló jegenyénél adták át őt egymásnak.

A bérbaltavári szülőház a keresztanyja, Kelemen Rózsa háza a Rákóczi utca 33. szám alatt áll. 2013-ban avatták emlékházzá felújítása után, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap, a Magyar Művészeti Akadémia, a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ támogatása és sokak összefogása tett lehetővé. Az emlékház kialakítását a költő felesége és gyermekei által 2009-ben alapított Nagy Gáspár Alapítvány kezdeményezte, a Petőfi Irodalmi Múzeum segített berendezni.

Az emlékház belső szobájában az eredeti bútorokat látjuk, meghallgathatjuk Nagy Gáspár hangját, ahogy saját verseit mondja, a kanapén helyet foglalva beleolvashatunk a Hitel folyóirat néhány lapszámába, amelynél szerkesztőként dolgozott. A külső szoba pályafutását eleveníti fel az életének különböző korszakait megjelenítő tablókon, verseit kiemelve üveglapokon, látvánnyá téve, ahogy árnyékot vetnek a betűk, középen személyes tárgyai vitrinben. A tárlat megmutatja, hogy Nagy Gáspár szemléletét erősen meghatározta a paraszti lét, amelyben nevelkedett; a keresztény értékrend, amelyet keresztanyja, Kelemen Rózsa közvetített számára, valamint a Bibliai történetek, amelyeket a nagyanyja mesélt, ezek gazdagították képzelőerejét. A vőfély nagyapjától hamar eltanulta a versben beszélés technikáját. A pannonhalmi bencés gimnáziumban megerősödött a hite, hogy a keresztény értékrend követése megváltoztathatja a személyiséget. Ez adott számára erőt ahhoz is, hogy felszólaljon a társadalmi és erkölcsi igazságtalanságok ellen. A kiállítás hangsúlyt ad szülőfölddel kapcsolatos gondolatainak, amelyek alkalmasak a hegyháti ember identitásának erősítésére. Feleleveníti a 80-as években írt, a rendszerváltás szellemi előkészítésének számító verseit, amelyek miatt összeütközésbe került a hatalommal. Szállóigévé lett legendás sora, amit a tárlat szintén kiemel: „Nem voltam bátor, csak nem mertem félni”. Nagy Gáspár egész életében az igazságot kereste, annak jegyében, hogy „valami szabadítót kéne mondani”, felelősséget érzett az alulmaradtak, szegények iránt. Verseiben igyekezett emelni a létet, a „felfelé igazodást” célozta meg, amely tartás a szülőföldjén, e hátrányos helyzetű térségben különösen fontos, hiszen megtartó erőt adhat, a megmaradásban segít. Morális költészetében a felsőbb igazodási pont maga az Isten, akinek – ahogy ő mondta -, „az íródeákja volt”. Remélhetően a közeljövőben nem csak a Vas megyei Értékek, hanem a Kiemelt Nemzeti Értékek sorában is találkozhatunk munkássága elismerésével.

Messzire ellátni a baltavári hegyről

Távcső nélkül is messzire ellátni a baltavári hegyről, tiszta időben tökéletes a kilátás. Körbenézünk: a kőszegi hegyektől kezdve látjuk a rohonci térséget, Zalaegerszeget, Zalaszentgrótot, Sümeget, a Somlót, a Ság-hegyet. E csodálatos körpanoráma akkor tárul elénk, ha a 2017 augusztusában, dr. Székely János megyéspüspök által felszentelt fénykeresztnél állunk, amelynek emléktáblája végtelen irgalmasságot kér a Vasi Hegyhátra. A fénykereszt este hét órától reggel hatig világít. Nem a falu felé fordul, hanem kelet-nyugati tájolású, mint Krisztus keresztje a Golgotán. A baltavári hegyet kultikus hellyé teszi a fénykereszt melletti kálvária, a stilizált stációk megidézik Krisztus keresztútjárását. Ha keresztény ember jön fel a hegyre, jelképesen végigjárhatja vagy végiggondolhatja Krisztus szenvedéseinek állomásait, miként követték egymást az események gyorsan és erőszakosan, Jézus földi életének utolsó óráiban. Az utolsó stáción egyszerű fehér lepel szimbolizálja a megfeszítettet, de a kínlódó testtől elváló, megszabaduló lelket is, amely a továbbélés üzenetét hagyta. A hegytetőről körültekintve jól látszik, melyik az intenzíven művelt rész, hol dolgoznak a helyi gazdák – ki családtagjaival, ki idénymunkásokkal –, hol foghíjas a művelt terület. A keskeny, nadrágszíj-telkeken magáncélú szőlőtermelést folytatnak. Rálátunk a szemben lévő hegyre is, ahol 160 hektár egybefüggő szőlőt művelnek az egykori BB-ültetvények helyén. Az oda felvezető út kavicsos, pár éve adták át. A fénykereszthez jövet, erősen kátyús volt az út, mély árkokat tapostak a sárba a feljáró autók. Mindössze két hagyományos, régi parasztházat láttunk, a többi pince újabb építésű.

Bérbaltavár a Vasi Hegyhát déli részén, két dombvonulat közötti völgybe és a dombok oldalába települt község, a Szent János-patak (más néven Kánya patak) völgyében, a Vasvárt Zalabérrel összekötő közút mentén fekszik. Bérbaltavár, Baltavár és Kisbér (egy ideig Hegyhátkisbér) egyesítésével jött létre 1935-ben. Ekkorra ugyanis a két település ekkorra már teljesen összeépült.

Kisbér (Byr) az urairól, míg Baltavár az egykori palánkváráról kapta a nevét.

Kisbér egy patak partján – kiterjedt szőlőheggyel – közvetlenül a Hegyhát észak-déli nyúlványának lábainál alakult ki. A középkor óta helyi kisnemesek által lakott falunak a 15. század óta saját temploma volt a mai temető területén. Ma is álló temploma azonban csak a 19. században épült.

Baltavár pedig a forgalmas középkori út, a római „via publica” (vagyis a közhasználatú út) mentén alakult ki. A falu első okleveles említése 1202-ből ismert. A falu birtokát Benedek vajda kapta „hű szolgálata és érdemei fejében”. Az 1247-ben a határjárásról szóló oklevélben a település neve Martinus, amely elnevezést nagy valószínűséggel akkori egyházi földbirtokosáról kapta: Mártunis, Márton-Mártonfalva. 1452-ben élte a település virágkorát, mert vásártartási jogot is kapott az uralkodótól. Majd a török lerombolja. Ezt követően a 16. században a falu egy részét a Bakács-család szerezte meg, akik újjáépítik. 1680-ban Bakács Sándor az akkori keszthelyi kapitány, birtokainak védelmére, felsőbb engedély nélkül, egy fából készült erősséget emelt, amelyről aztán új nevét kapta a mellette lassan újraéledő település. 1694-ben megjelent írásban is a Baltavár elnevezés szerepelt. Ettől kezdve a középkorban jelentős települést, Szent Miklós tiszteletére szentelt templomával és az építtetett erősséggel, amelyet a török korban végvárrá alakítottak, Baltavárnak kezdték nevezni. Martonfa emlékét ma csupán a baltavári temető és a körülötte álló pár ház őrzi, amit Marton kertnek hívnak.

A birtok a török után a Festeticsek kezére került, akik kisebb uradalmi központot alakítottak ki itt új kastéllyal és templommal. A birtok később a Thurn-Taxis család kezére került, akik a 19. század második felében a korábbi épületet látványos, romantikus kastéllyá építették át, amelyet azonban a család eladósodása 1911-ben elárverezték, néhány évvel később pedig lebontották. Építőanyagát a környékbeliek vásárolták meg.

Mária Terézia uralkodása idején a baltavári település földesura tolnai gróf Festetics Pál főispán volt, a kisebb földeken pedig kisbirtokosok osztoztak. Kisbér már ekkor híres volt boráról, búzájáról.

A 19. század második felében herceg Thurn-Taxis Miksa Egon felvirágoztatta a falu mezőgazdaságát. A 3000 holdas birtokon intenzív gazdálkodás folyt, és a hercegi uradalom híres volt telivér és félvér lótenyésztéséről.

Baltavárról származik az Entz feketecseresznye (más néven Fekete baltavári cseresznye), és a híres Glocker óriás cseresznye. A Glocker óriás cseresznye július közepétől érik. Középnagyságú gyümölcse szép sárga, napos oldalán piros, ropogós húsú. Befőzésre is kiválóan alkalmas. Fája edzett, bőtermő.

1911-ben megalakult a baltavári Úri Kaszinó, amelynek a helybelieken kívül szombathelyi, vasvári és zalaegerszegi urak is tagjai voltak.

A falun vezetett át az egykori Graz-Buda postaút, amelynek építése során a baltavári Kancsal – domb homokjából a mélyen bevágott út nyomvonalán 1856-ban megkövült ősállatmaradványok kerültek elő. Az ásatási munkálatokból a vasvári születési Bendefy László is kivette részét. Az európai hírű lelőhely történetét kis kiállítás mutatja be az egykori iskolaépületben, melynek létrejötte Szakály Ferenc tanár, helytörténész, a település szülöttének lelkiismeretes, kitartó munkájának eredménye.

A falu jeles szülötte Nagy Gáspár (1949-2007) Kossuth-díjas költő, a falu főutcáján emléktábla jelöli szülőházát, melyben életútját bemutató kiállítás állít emléket e neves személyiségnek.

A két falurész összlakossága a második világháború előtt meghaladta az ezerhatszáz főt, ma ötszázötven fő körül mozog a lakosság száma. Folyamatosan épülő, szépülő település, mely a helyi adottságokra építve, az önkormányzati pályázatok segítségével fajta honos szőlő és gyümölcstermesztő, feldolgozó vállalkozást hoz létre a helyi munkaerőre építve Vízvári Sándor szakértői irányításával.

Készül a hagyományos „kőttmálé”

A dalkör egyik tagja, Deáki Ferencné mutatta meg nekünk hogyan készül a hagyományos diós kőttmálé.

A recept szerint 50 dkg liszt, 3 dkg élesztő, 1 jó kanál zsír, 1 tojás, só, egy kis tej és némi elszántság elegendő ahhoz, hogy nekilássunk a vasi finomság elkészítéséhez. A langyos tejben felfuttatott élesztőt valamint a többi hozzávalót a lisztbe keverjük, majd azt egy főzőkanállal jól kiverjük, ezután hagyjuk kelni. Egy zsíros tepsibe öntjük a masszát, tetejére cukros diót szórunk. Újra kelesztjük és megsütjük.

Süssék meg Önök is, valóban finom sütemény! Jó étvágyat kívánunk hozzá!

A dalkör 2011-ben alakult az Összefogás Andrásfáért Egyesülettel párhuzamosan, működésük is összefonódik. Míg az ének csoport vezetője Nagy Angyalka, addig az egyesület vezetője édesanyja, Nagyné Márffy Gyöngyi. Ők és a további 6 tag, Bobics Eleonóra, Deáki Ferencné, Lemper Józsefné, Baranyai Margit, Váradi Jánosné és Koczor Tiborné a falu kulturális lelkének számítanak, hiszen az éneklés mellett ez a társulat szervezi meg a falu közéletét.

Havi szinten lépnek fel és az év minden hónapjára jut egy-egy program is, melyek az ünnepekhez kötődnek. Mindemellett rendszeresek az író-olvasó találkozók, sport foglalkozások, sütések-főzések és egyéb programok, kulturális események.

Ott jártunkkor egy kis paprikás krumpli és kőttmálé kíséretében élvezhettük a tagok énekhangját. Ebben az élményben a vasváriaknak is évente részük van, hiszen a dalkör rendre képviselteti magát az ottani rétes fesztiválon. A csoportban minden generáció jelen van. Lelkesedésükkel így járulnak hozzá a közösség építéséhez, a tagok sokszínűsége a falut is színesebbé varázsolja.

A harangok még ma is működnek

Andrásfa központjában áll a ma is működő haragláb. Pontos építésének dátuma nem ismert, de a helyiek szerint az 1900-as évek elején építtették, mivel a faluszéli templomból nem hallatszott el idáig a harangozás. Andrásfa történetét kutató Nagyné Márffy Gyöngyi talált rá egy régi ház padlásán arra a levelezőlapra, amelyen a harangláb 1939-es felvétele látható – helytelenül templomként megnevezve. A feltételezés szerint a régi megsárgult fotón néhai Kocsis János tanító látható diákjai körében. Első írásos említése pedig Kósa Csaba író nagyanyja, Kocsis Jánosné által, 1954-ben írt Andrásfa története című könyvében található. A dokumentumok szerint akkoriban pihenőpark még nem volt a harangláb körül, viszont itt álltak a zsuppos házakhoz az utcai bejárók. Jelenlegi formáját, sziklakerttel, pihenőpaddal, sövénnyel 2008-ban alakították ki. A toronyban két harang lakik, amelyeket lehetőségünk volt közelebbről is szemügyre venni. Kutatóink felmehettek az ódon toronyba, amire régen nem volt példa. A kisharangot a rajta szereplő felirat szerint 1718-ban öntötték Grazban: „Francz Antoni Pigneth in Graz goss mich 1718”. A nagyobbik harangot Beke András és családja adományozhatta a falunak 1944-ben. A harangok ma is működnek, minden reggel 5 órakor, déli 12-kor és este 20 órakor megkondulnak. Amikor haláleset történik a faluban, a kisharang szól az elhunyt lelkekért.

Bepillanthattunk a település történetébe
Andrásfa történetét a hajdanán a kultúrházban, ma a régi posta épületében helyet foglaló helytörténeti gyűjtemény őrzi. 2009-ben a lakosok adományaiból jött létre, így kerülhetett oda a számos használati eszköz, fénykép és bútor mellett a régi iskola dokumentációja is. Ezekből kiderül, hogy a hajdani Római Katolikus Elemi Népiskola igazgatója, Kósa János és tanítója, Kósa Jánosné az ismert andrásfai író, Kósa Csaba nagyszülei voltak. Kósa Csaba író, újságíró, a Magyar Újságírók Közösségének elnöke 1988-ban Nemzetközi Gyermekkönyv Tanács IBBY-díját kapta meg, 1994-ben elnyerte a Fitz József Könyvdíjat, 2002-ben Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki újságírói életművéért. A falu méltán büszke az alkotóra, akinek élete során több száz publikációja és 30 kötete jelent meg.
A művészet más területeiből is őriz értéket a gyűjtemény. Több tíz, az 50-es években készült gyermekrajzot mentett meg az iskola. Az általános iskolások ceruza és vízfesték alkotásai több helyütt képzőművészeti értéket mutatnak.
A folyamatosan bővülő gyűjteményt az Összefogás Andrásfáért Egyesület vezetője, a helyi dalkör tagja, a település postás kisasszonya és alpolgármestere, Nagyné Márffy Gyöngyi ápolja.

A Hegyhát déli részén, a Sárvíz és annak kisebb mellékágai által közrefogva áll Andrásfa község, egyike a környék legrégebbi településeinek. A lankás völgykapuhoz érve népi motívumos szépen faragott faluköszöntő tábla fogadja az idelátogatót a település bejáratánál. A Zala irányába lankásan lejt a térszín. A felsőpannon üledékek jelentős mennyiségben nem tartalmaznak ásványkincset. A vidék uralkodó talaja az agyagbemosódásos barna erdőtalaj. Határában őskori leletek is előkerültek.
A Sárvíz mentén elhelyezkedő Sár vagy Sármelléke nevet viselő, ősi Nádasd nemzetségi birtokból kivált falu első okleveles említése 1238-ból származik, de ennél régebbi lehet, mert a falva utótagú települések ismereteink szerint zömmel az Árpád-korból származnak. Az az András, akiről a falu a nevét kapta valamikor a 13. század elején élhetett. A falu déli végén, a temetőben álló Szent István-templom vélhetően annak a Torvaj vagy Torvajszentkirály nevű falunak a templomaként épült a középkorban, amely a bakonybéli apátság birtoka volt, de idővel Andrásfába olvadt a régi okmányok tanúsága szerint. 1623-ban Andrásfa még a régi, Árpád-kori helyén áll, vagyis a „Disznólegelő” tájékán, fenn a dombtetőn.
Templomát 1698-ban a törökök porig rombolják, de 1732-ben barokk stílusban újjáépül. A templom első berendezése nagyon szegényes volt, a hívők rönk fára helyezett deszkákon ültek.
Később a falu egy részét jelentősebb nemesi családok birtokolták: időrendben a Hidvégi, a Gersei, a Pethő, a Bolla majd a Farkas család birtoka volt.
Fényes Elek leírása szerint: „Van nagy kiterjedésű rétje, – szőlőhegye, melly alacsony dombon való fekvése s a föld kövérsége miatt savanyus bort terem, de ha egy pár évig tartatik, jó italuvá válik. Szántóföldje megtermi a vetemény minden nemét, különösen pedig rozsot és árpát, valamint a luczerna és lóher tenyésztésre is egy a legczélarányosabb.”
Szent István templomát 1910-ben két hajóval megnagyobbítják, míg fatornyát 1919-ben téglára cserélik. A templombelsőt Steffek Albin életnagyságú falfestménye dísziti. 1954-ben Csécs Miklós irányításával sekrestyével bővítik. Az elhasználódott oltárát 1954-ben a gróf Széchenyi Miklós püspök herényi kastélyában álló barokk faragott oltárával lecserélik.
A templom előtti temető bejáratát hársfa sor díszíti, melyet Kocsis János tanító ültetett diákjaival az első világháborúban hősi halált halt andrásfaiak emlékére.
Az eldugott kis falu zegzugos szerkezetével és szép szőlőhegyével ma is igazi élményt rejteget a vidéki turizmus kedvelőinek. Lakóinak száma jobb időkben meghaladta a hétszáz főt, ma alig több mint háromszázan lakják, de szerencsére nagyon sok a fiatal.
A település jeles szülötte Kósa Csaba író, újságíró, a MÚK elnöke, aki mindig szülőföldjeként tekintett Andrásfára. De említésre méltók még az Ő nagyszülei: Kocsis János tanító és felesége, Molnár Etelka. Kocsis tanító néni 1950-ben megírta Andrásfa történetét.
Az újra pezsdülő társadalmi életet az Összefogás Andrásfáért Egyesület szervezi. Népszokásokat is felelevenítenek (macskurázás, tojásírás) és ők szervezik a már hagyománnyá váló Lecsó Fesztivált is minden év augusztusában. Különös figyelmet fordítanak a helyi értékek gyűjtésére, bemutatására. A Települési Értékek listáján már 12 helyi értéket tartanak nyilván. Kiállító helyet szeretnének kialakítani a közeljövőben a falu volt postaépületében, ahol bemutatnák a helyieknek és az idelátogatóknak mindazokat a település múltját bemutató tárgyakat, dokumentumokat, melyet az itt élők gyűjtöttek, adtak oda a köz javára, gazdagítva ezzel az andrásfai Helytörténeti Gyűjteményt.
A falu külső képében is szépül a sikeres pályázatoknak köszönhetően.

Nagy Tiborné Pásti Mária elevenítette fel a ház múltját
Alsóújlak legszebb házában Nagy Tiborné Pásti Mária nagy szeretettel fogadott minket és elkészítette a Vasi Hegyhát különlegességét, a vasi dödöllét. Míg hűlt az étel, Mária elmesélte nekünk a ház és életének fontosabb mozzanatait. A három generációs autentikus parasztházat 1900-ban Mária nagyszülei építették. Szülei 1933-ban kötött házasságuk után költöztek ide. Egy évvel később 1934-ben megjelentek a ház kéményén az első gólyák, akik egészen a mai napig minden év áprilisától augusztus közepéig a falu életének részesei. A Pásti házaspárnak viszont a gyermekáldásra még várniuk kellet, végül három gyermeknek adtak életet. Mária és két bátyja a gólyás házban nevelkedett és ezzel az állatok iránti szeretet és a természetközelség a mindennapi életük részévé vált. Máriának kétszer is el kellet hagynia a házat, egyszer még gyermekkorában betegség miatt, majd gimnáziumi valamint főiskolai tanulmányai alkalmával. Szombathelyre került, de Máriának a gólyás ház mindig „mentsvárként” szolgált. Később az épület állapota nagyon leromlott, mivel szülei elvesztése miatt az épület egy-két évig teljesen elhanyagolva, üresen ált. Mária 2007-ben nyugdíjba ment, majd férjével visszaköltözött a gólyás házba és megindultak a ház felújítási munkálatai. Mária fia, Attila kérésére megőrizték a ház autentikus jellegét. Az épület teljes átalakításon esett át. Tégláig leverték a külső és belső vakolatot. Két méteres árkot ástak a ház körül, melybe egy csövet fektettek, ennek segítségével elvezették a vizet a ház alapzatától. A gerendás tetőt szintén megerősítették. Eredeti állapotában megőrizték a konyha padlózatát, illetve a tálaló szekrényt és az ajtókat. Próbáltak minden tárgyat oda visszaállítani ahol az a nagyszülők korában állt. A házhoz korábban hatalmas birtok tartozott. Azt követően viszont, hogy a Pásti családot kuláknak nyilvánították a földterület nagy részét elvették tőlük. A házhoz tartozó nagy kertet Mária ma is nagy szeretettel gondozza. A néhai melléképületek ma már üresen állnak, de a kerti gyümölcsfák ma is Mária gyermekkorát idézik.

A Hegyhát északi csücskében, a Csörnöc-Herpenyő mellett, Vasvár szomszédságában, a mai főúttól kissé beljebb, a Rába irányában fekszik Alsóújlak község. A 8-as számú út a falut hosszanti irányban szeli ketté. A táj eróziós völgyekkel tagolt, hullámos felszínű kavicstakarós fennsík, melynek földtani felépítésében beltavi üledékek, folyóvízi homok és kavics vesz részt.
Első okleveles említése 1388-ból származik. Maga Újlak neve arra utal, hogy egy valószínűleg Árpád-kori birtokosnak új lakóhelye állhatott itt. Birtokosai helyi és környékbeli köznemesek, de ideiglenesen zálogbirtokokat szereztek itt olyan jelentős birtokosok is, mint az Egervári család vagy a vasvári káptalan. A falu a török korban sem néptelenedett el, talán ennek köszönhető, hogy birtokjogi széttagoltságát az újkorban is megőrizte, birtokosok voltak itt a Sennyei, Sallér és Vitnyédy családok.
Legfőbb nevezetessége a régi temetőben, a falun kívül álló Árpád-kori román stílusú Szent Péter és Pál titulusú templom. Bár a falu idővel távolabb költözött és még, a középkorban újabb temploma is épült Szent István tiszteletére, az eredeti templom egészen a közelmúltig használatban volt, mint temetői kápolna. A kis templom falában római kori feliratos kövek is találhatók beépítve, amelyek a tágabb térség korai lakottságára utalnak.
A település ma is használt temploma, a falu közepén lévő, a XIV-XV. században gótikus stílusban épülhetett Szent István tiszteletére. 1775-ben barokk stílusban átalakították. 1758-ban az oszkói, 1780-tól a kámi plébánia filialis temploma. Többször felújítottak az elmúlt évek során is.
38 év után újra szól a harang Mindenszentek napján az újlaki temetőben, hiszen 2015 novemberében az Újlaki Önkormányzat új haranglábat állíttatott és új harangot készíttetett. Ezzel együtt új vezérkeresztet is állítottak.
Ipartörténeti emléke még az egykori Bezerédj vízimalom és környéke.
A település 1986-tól a rendszerváltásig átmenetileg Vasvárhoz tartozott, majd 1993-től önálló községként működik, míg közigazgatásilag jelenleg a Kámi Közös Önkormányzati Hivatalhoz tartozik.
A szétválást követően Általános Iskolája, Óvodája, az Önkormányzati Hivatal és a Posta épülete is megújult. A település vezetői nagy figyelmet fordítanak a településen élők közérzetének javítására, mindennapi életük megkönnyítésére. Utak, járdák készültek. Játszóteret építettek, a foci pályát és környékét is felújították. Minden pályázati lehetőséget kihasználnak a falu fejlesztésére, szépítésére. A beruházások nagy részét a pályázati források biztosítják az önkormányzati önrész mellett.
A falu újabb látványossága Varga Károly többhektáros Őshonos Állatparkja 1998-tól, amely a falu határában, a románkori temetői templom közelében, valamint a szőlőhegy szomszédságában található. Egész napos szabadidős és családi programot kínál a természetközeli és a hagyományos paraszti életmód jegyében, az őshonos és honos állatok élményszerű megismerésével.
Idegenforgalma a 8-as főút melletti elhelyezkedése miatt jelentős. Családias hangulatú, zöldövezetben, de könnyen megközelíthető helyen található a Wagner Lovaspanzió, mely egész évben szeretettel fogadja vendégeit. A panzió kiválóan alkalmas aktív és passzív pihenésre, kikapcsolódásra egyaránt. Nevükhöz hűen többféle lovas-programot kínálnak a hozzájuk betérőknek. E mellett még a falu központjában is rendelkezésre áll az idelátogatóknak a Csurgóparti vendégház.
A Vasi Hegyhát, mint Magyarország első Kneipp–térségének, Kneipp-települései sorába tartozik Alsóújlak is. A Szent István templomnál található Kneipp parkban a gyógynövények mellett megtalálhatók a vizes könyöklő és lábáztató objektumok pihenő padokkal. Az Őshonos Állatparkban is élvezhetjük ugyanezen Kneipp elemek felfrissülést kínáló szolgáltatásait.
A közösségi élet, a hagyományápolás is nagy szerepet kap Alsóújlak mindennapjaiban. Rendszeresek lettek a falunapok, sportnapok, felelevenedtek a régi népszokások. Értelmet kapott az értékek megóvása, a műemlékvédelem. Az országban szinte egyedülállóan létező húsvéti népszokás Alsóújlakon a csörgetelés. Nagycsütörtöktől kezdve a harangszót helyettesítő, zajt keltő eszközzel, a csörgetelővel futják végig a falut a fiatal fiúk, egészen Nagyszombat estéig. Alsóújlakon a helyi származású Háry Imre készített csörgetelőt 1935-ben. Ezzel járják a fiatalok ma is a falut hangos zajt csapva a húsvéti jeles napokon. De felelevenítették a pünkösdölés és a szüreti felvonulások hagyományait is, hiszen a falu határában évszázadok óta folytatnak szőlőművelést.
Az intenzív és a mai napig tartó betelepülés miatt a falu lélekszáma évről-évre gyarapszik. 2017-ben 586 lakost számlálhatunk. (Bár a múlt század közepén az 1200 főt is meghaladta a településen élők száma.) A falu demográfiai képe egyre fiatalodó, köszönhetően a magas gyermekvállalási kedvnek, az átlagosnál több nagycsaládosnak. A számos alsóújlaki civil szervezetnek, a történelmi egyházaknak köszönhetően a kulturális élet is fellendült. Az itt letelepülő családoknak a legtöbb szükséges infrastruktúra helyben megtalálható. Ezen szolgáltatások minden korosztálynak biztonságot nyújtanak itt Alsóújlakon.

Margit néni nagyon sok dalt, éneket tud még mindig énekelni

Margit néni manapság is készít hagyományos ételeket: dödöllét, porozinkót (császármorzsát), barátfülét, gánicát, kukoricaprószát. Nekünk krumpli prószát sütött. Amíg a régi falusi finomság a sütőben volt, Margit néni végig énekelte az 1942-45 között írt „Kalász Leánykörben” vezetett naplójának teljes dalos repertoárját. Az énekek egy részét Tőke Magdolnától, a leánykör vezetőjétől, a másik részét Desics Jenő kántor-tanítótól tanulta. Margit néni 1928-ban született, 1934-ben ment iskolába. A tanító, aki nagyon a szívén viselte a magyarság sorsát, már az első osztályosoknak is tanított trianoni dalokat, hegedűkísérettel. Például: „Szőke Tisza haragjában megáradt/Szilaj habja átszakítja a gátat./ /Haragszik, mert azt beszélik felőle,/ hogy a magyar a cseláknak, az oláhnak adja jussát belőle./ /Tisza vizét magyar könnycsepp táplálja, /nem is lesz más gazdája. /Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, /De a Tisza minden cseppje mindörökre/ csak megmarad magyarnak”.” 

Vagy: „Édesanyám sírját, minden nefelejcsét durván letarolta a galád ellenség. /Istenem, csak egyszer tudnék hazamenni,/ édesanyám sírhalmára friss virágot tenni.// Lesz még egyszer nekünk virágos ünnepünk, /Az elárvult sírra friss virágot teszünk. / Piros rózsa mellé zöld levelű lombot, /Édesanyám fehér lelke leszel te még boldog.”

 Margit néni sok „párosító” nótát, egyházi éneket és vasi népdalt is tud. Elénekelte nekünk ezt a dalt is: „Levegőben szépen szól a pacsirta, / Az embernek szívét úgy felvidítja,/ nemcsak húzza édes-kedves cigányom, /a te nótád a legszebb a világon.”

Leány korában kezdte a kántorizálást, mikor még 20 éves sem volt, és első gyermekének megszületéséig, 26 éves koráig kántorkodott. Az első plébános tanította harmóniumozni. Ezután „gyüttment” tanítók kántorizáltak, aztán lett rendes kántor, és amikor megint nem volt, ismét ő ugrott be, egészen 10 évvel ezelőttig rendszeresen énekelt. Eközben elhasznált két varrógépet, amiből jövedelmük volt, felnevelt öt lányt és egy fiút, eddig hat unokája és két dédunokája született. A falu egykori tanítónője, a Telekesi Dalkör vezetője, Hábencius Ferencné Amálka néni (80) ma is eljár még hozzá eltanulni tőle a régi dalokat. Közöttük több olyan van, amely helyi illetőségű földrajzi nevet tartalmaz, például a „Mikor én a Sárvíz parton halásztam/ Száraz ágon zöld levelet találtam./ Megtaláltam reménységem, boldogságom fényes csillagát,/ szeretőmnek választottam egy barnát.”

A következő dal azért emlékezetes számára, mert az akkori fiatalok 1956. október végén, az utcán vonulva énekelték: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted,/nem vész az el, ha eddig el nem veszett. /Tud szeretni a magyar szív igazán, / kit szeretne, ha téged nem, szent hazám.”

Erzsi néni és a töpörtős pogácsa
Alsóújlak gasztronómiájába Koós Jánosné, Erzsi néni messze földön híres töpörtős pogácsája vezetett be minket.
A recept szerencsénkre nem titkos. Így szól:
Hozzávalók:
-1 kg liszt
-1 marék só
-2 db tojás
-1 jó ,,kanálfej” zsír
-1 kis pohár tejföl
-1 egész élesztő
-fél liter tej
-15 dkg töpörtő darálva
-1 tojás a tetejére

Az élesztőt a langyos tejben felfuttatjuk egy teáskanál cukorral. A liszt közepébe lyukat formálunk, ide halmozzuk a tojásokat, zsírt, tejfölt, sót. Ezt jól összedolgozzuk, hozzáadjuk a felfuttatott élesztőt is, összegyúrjuk. Kinyújtjuk a tésztát, amire a meglangyosított darált töpörtőt rákenjük. A megkent tésztát két oldaláról feltekerjük, majd a széleit középre hajtjuk. Így kelesztjük 5 percet. Ezt a folyamatot 2-3-szor megismételjük. Utoljára kb. 2 cm-esre nyújtjuk. Késsel csíkokat húzunk bele keresztbe-hosszába. Kiszaggatjuk, tetejét a felvert tojással megkenjük. Előmelegített sütőben 250 fokon kb. 10-15 percig sütjük.
A végeredmény mind látványban, mind ízében magáért beszélt. Mindenkit bátorítunk, hogy süsse meg ezt az egyszerű, de annál nagyszerűbb vasi finomságot.

Varga Károly az építőiparban eltöltött évek után elérkezetnek látta az időt, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát. Károly egy tanyán, háromgenerációs családban nőt fel és ezért a természetközelség mindig meghatározó maradt az életében. Az ezredforduló elején vált az álomból valóság, amikor Alsóújlak dimbes-dombos területén, körülbelül 80 hektáros területen létrehozta az őshonos állatparkját. A park területén félszáz állat él, köztük szürke szarvasmarha, bivaly, racka- és cigájajuh, mangalica, szamár és a baromfik. A birtoknak egy állandó alkalmazottja van, aki az állatokat gondozza, ezen kívül idénymunkában foglalkoztatnak szakembereket. Varga Károly, bár Szombathelyen él, ideje nagy részét itt tölti, az állatok ellátásával, és a vendégek kalauzolásával foglalkozik.
Károlynak a park kezdetben csak hobbi volt, majd őstermelő lett. Megkérdezésünkre elárulta, hogy jelen pillanatban a park turisztikailag kihasznált. Egyedileg érkező vendégeket, turistacsoportokat, iskolákat fogadnak, akikkel megismertetik az őshonos magyar állatfajtákat és a tanyasi gazdálkodást. Leader-pályázat segítségével feldolgozó üzemet szeretnének létesíteni. Terveik között szerepel a falusi turizmus kiépítése, szálláshelyek létrehozásával. A vendégeknek látvány disznóvágásokat tartanának, és helyi alapanyagokból készült ételekkel fogadnák őket, továbbá minőségi szürkemarha, mangalica és bivaly szalámikkal szeretnének kilépni az élelmiszerpiacra.

Alsóújlaki iskolások – ők jelentik a település jövőjét
Alsóújlakon mindig is volt iskola, melyet az államosításig a római katolikus egyházközség működtetett. A mindössze 620 lelkes faluban a nagy iskolakörzetesítésig alsó- és felső tagozat is működött. Jelenleg 16 tanulója van az alsó tagozatos alsóújlaki iskolának, ahol az összevont osztályokra két és fél pedagógus jut, az alap és készségtárgyak mellett a gyermekek német nyelven is tanulnak a közel 60 éves falak között. A tagintézmény vezetője, akit a helyiek továbbra is iskolaigazgatónak tartanak és akként is tisztelnek, Némethné Auer Valéria. Az igazgatónő, bár lett volna rá lehetősége, soha nem költözött el a faluból és egész pedagógus pályáját itt, az alsóújlaki iskolában töltötte és tölti jelenleg is.
Némethné Auer Valéria vallja, hogy elengedhetetlenül fontos az egyénre szabott fejlesztés. Vezetése alatt mindig az volt az itt tanítók célja, hogy a leggyengébb tanulóban is megtalálják azt, amibe ő a legjobb. Különös figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. Ennek is köszönhető, hogy tanulóik minden évben eredményesen szerepelnek a megyei, sőt országos tanulmányi versenyeken. Az iskola vezetőjének mottója, hogy színvonalas nevelő-oktató munkát csak derűs és bizakodó pedagógusok tudnak végezni, akik teljes szívükkel és minden energiájukkal a tanulók felé fordulnak. Némethné Auer Valéria hisz abban, hogy a kistelepülések fennmaradásának feltétele az iskola, ezért foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy megőrizzék Alsóújlak oktatási intézményét, vagyis azt, ami még megmaradt, az alsó tagozatot. Fontosnak tartják, hogy a kötelező tárgyak mellett helytörténetet is tanítsanak a gyermekeknek. Mivel a gyermeklétszám a faluban emelkedik, bizakodva tekintenek a jövőbe. A helyi iskola a kulturális rendezvényeknek is alap pillére, azoknak szervezője, szereplője, sokszor helyszíne is. Továbbá az iskola épületében működik a falu teljes lakossága által látogatható könyvtár. Az Alsóújlak Iskolásaiért Alapítvány önkormányzati és egyéb pályázatok segítségével igyekszik minél több anyagi támogatást nyújtani az újlaki családoknak, vagyis a kirándulások, színházlátogatások alkalmával az alapítvány forrásaiból fizetik a költségek nagy részét.

138/138
Megszakítás